Közel 40 évig a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen dolgozott, öt esztendeig vezette az Érdi Szociális Gondozó Központot, s mindeközben elhivatott környezetvédő és az amatőr művészek lelkes támogatója. A város természeti értékeire éppúgy gondot visel, mint a saját tulajdonú tölgyesére. Czabai Balázzsal beszélgettünk.

-Mielőtt felelevenítenénk a Czabai-kert megmaradásának történetét, kérem, meséljen arról, miként került Érdre!
-Kalandos és megrázó a történetem. Szabadka ma is egy soknemzetiségű város, rengeteg magyar élt ott akkor, ahogy napjainkban is. Ám a II. világháborúban, 1944-ben a német, majd a szerb megszállás alatt rettenetesen felerősödött a szerb nacionalizmus, s egyszerre elkezdték üldözni a magyar származású embereket. Különösen azok voltak veszélyben, akik magasabb pozíciót töltöttek be a munkahelyükön. Márpedig édesapám a helyi húsgyár egyik fontos embere, vezetője volt. Kétéves sem voltam, amikor felfegyverzett szerb katonák dühödten dörömböltek nálunk, majd berúgták a kaput, berontottak házunkba és édesapámat keresték. A gondviselésnek köszönhető, hogy hiába dúlták fel az otthonunkat, őt nem találták. Az történt, hogy ahogy jött hazafelé a munkából, egy ismerőse elébe sietett és figyelmeztette: „Feri, haza ne menj, mert ott vannak érted a szerb katonák! Ki fognak végezni! Menekülj, amerre tudsz!” Ő pedig úgy, ahogy volt, a kis aktatáskájával, pénz és minden nélkül Magyarország felé vette az irányt. Valahogy át is jutott a határon, de hosszú ideig nem mert és nem is tudott életjelet adni magáról, olyan borzasztó állapotok uralkodtak akkor.

-Önöket nem bántották a felbőszült szerb katonák?
-Nem, de kivették a szekrényből apám zsinóros öltönyét, felakasztották az ajtóra, minket pedig – nagyanyámat, anyámat meg engem – két oldalt odaállítottak mellé, aztán az egyik partizán elővette a pisztolyát és hét-nyolc golyót belelőtt a ruhába. Borzasztó volt! Ma is előttem van, mintha most is látnám, s hallanám a golyózápor iszonyatos durranásait! Szerencsére ennyivel „beérték”. Fizikailag ugyan nem bántottak, de lelkileg teljesen összetörtünk. Máig nem tudtam szabadulni ettől a rettenetes emléktől.

-Mi lett az édesapjával?
-Másfél évig azt sem tudtuk, egyáltalán él-e. Mint később kiderült, Budapesten a már korábban elmenekült szabadkai, vajdasági barátoknál, ismerősöknél húzta meg magát egy ideig. Csuka Zoltán akkor a Honvéd utcában lakott, ő is befogadta, mint régi ismerősét. Édesapám megpróbált minél előbb a saját lábára állni, nem akart mások terhére lenni, de közben ő sem tudta, mi van a családjával, mi történhetett azon a rettenetes napon. Eközben az orosz megszállók már itt voltak Budapesten és a környékén, s mivel édesapám jól beszélte a szerb nyelvet, az oroszt is megértette. Feltűnt neki, hogy a katonák nem tudnak szót érteni a helyi lakossággal, ezért odament és felajánlotta a segítségét, hogy lefordítja a párbeszédet. Nem is sejtette, hogy ezzel állást is szerez magának! Így került kapcsolatba egy orosz parancsnokkal, aki felfogadta őt tolmácsnak. Sokfelé elkísérte az oroszokat, Érden is gyakran jártak, s egyszer-egyszer a tölgyfa erdő mellett vezetett az útjuk, ami mindig megdobogtatta édesapám szívét, hiszen a kényszerből otthagyott otthonára emlékeztette, ahol egy erdőszéli házban éltünk. El is kezdett azon gondolkodni, hogyan vásárolhatná meg.

-Az ésszerűség szintjén ez szinte lehetetlennek tűnt, de a szerencse ismét mellé szegődött. Miként szerezte meg az ingatlant?
-Nem hagyta nyugodni a terve, s valahányszor erre jártak, mindig el kellett menni az erdő mellett, hogy megcsodálhassa. Akkoriban még nem volt így beépítve ez a városrész, de körülötte már kivágták a fákat, csak ebben a kicsi szegletben érintetlenül maradt meg a tölgyes. A tulajdonosa ugyanis ragaszkodott a Hamzsabégi erdő utolsó maradványához. Volt egy kis ház is az ingatlan közepén. Édesapám addig kutatott utána, hogy végül megtudta, kié az erdő, majd személyesen is megkereste dr. Diska Győzőt, aki a fővárosban, az Áldás utcában lakott. Apám elmesélte, milyen körülmények között került Magyarországra, s szomorúan tudatta azt is, hogy a családja még odaát ragadt. Szeretne a szabadkaihoz hasonló új otthont teremteni, ezért minden vágya ennek az érdi ingatlannak a megvétele. Azt sem titkolta, hogy nem tudja mindjárt kifizetni de ha megegyeznek, azonnal elkezdi a részletfizetést. Hogyan adjam el, hiszen a házba betelepítettek egy családot, s nem lehet őket kitenni onnan! – szabadkozott a tulajdonos. Nem számít, nyugtatta az édesapám, ha igent mond, elkezdi fizetni az ingatlan árát. Letette az addig félretett pénzét, s megígérte, hogy minden hónapban hozza a részletek összegét. Mindez szóbeli megegyezésre, bármiféle szerződés nélkül történt, s rendületlenül teljesítette is, amit megígért. A tulajdonost annyira megfogta ez a becsületes hozzáállás, hogy elfogadta az ajánlatot. Fél év múlva az adás-vételi szerződést is megkötötték. Igen ám, de az ott lakók nem engedték be apámat, hiába lobogtatta a hivatalos iratokat! Csak jó sokára, egy ügyvéd segítségével költözhetett be a ház emeletére, majd egy idő után sikerült az „albérlők” kilakoltatása is.

-Ön mikor találkozott ismét az édesapjával?
-Már három éves voltam, amikor jött az üzenet, hogy hol és mikor vár bennünket a határ túloldalán. Csakhogy korántsem volt veszélytelen átkelni a fegyveres katonákkal őrzött határvonalon! Édesanyám két kosárba begyömöszölte a legszükségesebb holmijainkat, majd minden mást hátrahagyva, útra keltünk az éj leple alatt. A határt szerb katonák őrizték, ha szökevényt észleltek, könyörtelenül rálőttek. Ez volt a korai gyermekkorom másik olyan megrázó eseménye, amely szinte beleégett az emlékezetembe. Még ma is beleborzongok, ha felidézem a történteket, s olyan tiszta előttem a kép, mintha ma történne. Hajnali 3-4 óra körül kellett a határra érnünk, mert ez a legkritikusabb időszak az éjszakai őrök számára, ilyenkorra már elfáradnak, lankad a figyelmük. Másfél kilométeres szakaszon sétált a határőr. Amikor kissé eltávolodott nesztelenül osontunk előre. Édesanyám a kosarakat cipelte, míg én az egyikbe belekapaszkodva követtem őt. Kicsi voltam, de ösztönösen megéreztem, hogy most szót kell fogadnom, sejtettem, hogy óriási veszélyben vagyunk. Nem nyafogtam, nem sírtam csak mentem remegve, szótlanul anyám mögött. Hála Istennek, szerencsésen átjutottunk, s Tompán már várt ránk édesapám. Végtelenül boldog találkozás volt ez a szüleim számára, én viszont idegenkedtem apámtól, hiszen majd két évig nem találkoztunk! Nem ismertem meg. Érdekes, a későbbiekre már nem nagyon emlékszem kisgyermekkoromból, de ez a történet kitörölhetetlen maradt.

-Mindjárt az érdi, erdei házba költöztek?
-Á, dehogy! Édesapámnak még egy ideig harcolnia kellett a jogos tulajdonáért, addig hol itt, hol ott laktunk albérletben, miközben a szabadkai javaink az akkori jugoszláv államra szálltak! No, de sok küzdelem árán, végül csak sikerült elfoglalnunk a Radnai utcai ingatlant is.

-Jól érezte magát az új környezetben?
-Olyannyira jól, hogy inkább a természetben bóklásztam, semmint a könyveket bújtam volna! Kamaszként alig érdekelt a tanulás, az általános iskolát is kínkeservvel végeztem el. Ezért apám beíratott Kalocsára a kollégiumba, hogy ott szigorú felügyelet alatt legyek és leszokjak – ahogy ő mondta – a csibészkedésről. Mezőgazdasági technikumban tanultam, de valóságos büntetésként éltem meg a bezártságot, zavart a kötött napirend. Végül mégis sikerült leérettségiznem, s én ennyivel meg is elégedtem volna, de édesapám nem. Ő ragaszkodott hozzá, hogy továbbtanuljak. Hadd menjek inkább dolgozni, kérleltem. Erre beadott egy kórház konyhájára mosogatófiúnak. Jól sejtette, hogy az óriási, 600 literes üstök súrolása közben előbb-utóbb csak megjön az eszem! Fél év sem telt bele, beadtam a derekam, s vállaltam inkább a továbbtanulást. Azóta is örülök, hogy így tettem, mert az Egészségügyi Főiskolán nemcsak diplomát szereztem, hanem megismertem a későbbi feleségemet is, akivel már 36 éve boldog házasságban élünk. Ő a Szent Imre Kórházban helyezkedett el, s a mai napig is ott dolgozik mint higiénikus. Engem pedig felvettek a Semmelweis Orvostudományi Egyetemre. Mivel pénzügyi területtel is foglalkoztam, a munka mellett meglett a közgazdasági diplomám is. A Semmelweis egyetemen 38 évig dolgoztam, majd megpályáztam és öt évre elnyertem az Érdi Szociális Gondozó Központ vezetői tisztségét.

-Nemcsak ezt a kis tölgyes erdőt, hanem a természet szeretetét is megörökölte az édesapjától. Az egyedülálló parkvárosi ingatlan pedig 40 éve elnyerte a természetvédelmi terület minősítését. Sokat küzdött érte?

-Rengeteget. Hét évem ment rá, de a legreménytelenebb pillanatokban sem adtam fel! A 70-es években született egy rendelet, hogy mindenkinek egy lakó- és legfeljebb egy üdülőtelke lehet, korlátozott négyzetméterig. A mi ingatlanunk közel egy hektár, amely összesen hét telket tett ki. A rendeletnek megfelelően olyan progresszív adóval sújtották, hogy két-három év alatt gyakorlatilag kifizettük volna az ingatlan árát, vagy – ezt elkerülendő – el kellett volna adni. Utóbbira gondolni sem mertem, féltettem a fákat, ha ennyit kibírtak, nem hagyhatom cserben őket! Persze, az eszméletlen mértékű adót sem tudtam volna megfizetni, így az akkori tanácselnökhöz fordultam, volna-e valamilyen áthidaló lehetőség az erdő megóvására, hiszen ez a terület valóságos oxigéngyár ennek a lakóövezetnek! Azt javasolta, próbálkozzam a nemrégen megalakult Természetvédelmi Hivatalnál. Írjam le, hogy ez egyedüli – dr. Kubassek János geográfus szavaival élve – „reliktum” itt Érden. Akkorra már sokan meglátogatták, köztük országosan ismert szakemberek is jártak nálam, mindenki csodálattal járta körbe a tölgyest. Meg is írtam a kérvényeimet, s elküldtem ahová csak lehetett, még Kádár Jánosnak is, de vagy nem válaszoltak, vagy elutasítottak. Két-három év után eldöntöttem, nem várok, hanem személyesen járok utána, hol akadt el az ügy.

-Ettől felgyorsultak az események?
-Azt azért nem mondanám, de sikerült rátalálnom egy erdészre, aki megértette a szándékaimat, nem söpörte le asztalról a beadványomat, hanem megtette, amit tudott. Így lassan sínre kerül az ügyem. Szerencsére, amíg folyamatban volt a kérelem elbírálása, legalább a horribilis telekadót nem követelték rajtam. Kiderítettem, hogy a Pest Megyei Városházára került a beadvány. Többször is bementem, de szóba sem álltak velem. Nem esett jól, de eldöntöttem, nem állok meg félúton. Addig jártam a nyakukra, míg végül bejutottam a Mezőgazdasági Osztályra, s ott találkoztam azzal az erdőmérnökkel, aki nemcsak leporolta a beadványomat, hanem kezébe is vette az ügyet. Személyesen is megtekintette a tölgyest és elismeréssel szólt róla. Ám hiába írta meg az előterjesztést, hosszú hónapokba telt, mire a Pest Megyei Tanács végre napirendre tűzte és elfogadta, hogy a Czabai-kert elnyerje a természetvédelmi terület címet. A táblákat maga az erdőmérnök, dr. Balázs István adta át, azóta is őrzöm és nagy becsben tartom őket! Arra is büszke vagyok, hogy később Madárbarát kertté is avatták a tölgyest, hiszen számos madárfaj fészkel itt. Odúkat, itatókat, madárbarát kuckókat helyeztem ki, s évente rengeteg gyermek és felnőtt is ellátogat hozzánk. A kapunk mindig nyitva áll az érdeklődők előtt. Van, hogy egy-egy évben 4-5 ezren is megfordulnak nálunk.

-Mikor kapcsolódott be a Természetvédő Egyesület munkájába?
-Talán egy évtizeddel ezelőtt, Bartos Csilla vezetése alatt kezdődött el egy olyan intenzív munka, amikor rengeteg elhivatott, lokálpatrióta szakember is csatlakozott hozzánk. Hosszasan sorolhatnám azon természetbarátok névsorát, akik időt és fáradtságot nem kímélve, keményen dolgoztak azért, hogy felhívják a figyelmet Érd természeti kincseire. A Czabai-kert volt az első, majd természetvédelmi terület lett a Fundoklia-völgy, a Beliczay-sziget és a Kakukk-hegy. Meggyőződésem, hogy sokan civilként is hajlandóak a természeti értékek megóvásáért dolgozni, de a valódi eredményekhez a város támogatása is kell. Számomra az önkéntesség természetes és fontos. Talán a génjeimben hordozom a növények tiszteletét és szeretetét és a közösségért való munkálkodásról sem tudok, s nem is akarok lemondani! Számomra így kerek az élet. Örömmel adtam, s adok helyet a művészeti civil szervezeteknek, mert az ő tevékenységüket is éppoly fontosnak érzem, mint a természetvédelmet. Jómagam ugyan nem vagyok szerző, de csodálattal szemlélem, hallgatom a lelkes alkotókat. Csak addig érzem jól magam egy közösségben, amíg látom a segítőkészséget, az egymás iránti tiszteletet. Ha ez nincs, ott nekem sincs helyem! Ugyanakkor az a meggyőződésem, hogy nélkülözhetetlen a felnövekvő nemzedék környezetvédelemre való nevelése, ami nemcsak a pedagógusok, hanem a szülők feladata is. Gyermekkorban kell elsajátítani a természet tiszteletét, megbecsülését, a környezettudatos életmódot. De nekünk kell a kicsinyeket arra nevelni, hogy ne dobálják szerteszét a szemetet, gondozzák a növényeket, szeressék és védjék az állatokat, s óvják a természeti értékeinket! Mi felnőttek járjunk elől jó példával! Fontosnak tartom, hogy a fiatalok megismerjék a helyi védett és oltalom alatt lévő területeket, s ez iskolai kirándulásokkal, kihelyezett oktatással könnyen megoldható. Érdemes nekik bemutatni, mennyi szeméttől szabadítjuk meg a természetet a szelektív hulladékkezeléssel, vagy azt, honnan és hogyan jutunk tiszta ivóvízhez. Szükségesnek tartom, hogy a városban élő gyermekek jól ismerjék a saját környezetüket, s kell, hogy tudják, mivel büszkélkedhet Érd!

Érdi Újság – Bálint Edit