Állattenyésztőnek készült, de örül, hogy kertész lett. Kicsi gyermekkorától fogva szeret dolgozni. Közel két és fél évtizede vezeti fáradhatatlanul az Elvira major gyümölcsösét. Szabadidejében társadalmi munkát vállal, az Érdi VSE Labdarúgó-Szakosztályának vezetője. Romics Ervinnel beszélgettünk.

-Milyen munkákat végeznek ilyenkor a gazdaságban?

-Nálunk nincs téli leállás. Igaz, hogy befejeztük az alma betakarítását, de most a faiskolai tevékenységünkre kell összpontosítani. Dióoltványt állítunk épp elő, valamint az úgynevezett vad növényeket telepítjük, amelyek a következő esztendőben szemzés alá kerülnek, s belőlük lesznek a facsemeték. Jelenleg tehát az alanyok előállításával kapcsolatos teendők vannak soron: kiválogatjuk, méret szerint osztályozzunk őket.

-A gyümölcstermesztés a fő profiljuk?

-Igen nagy mennyiségben termesztünk meggyet, őszibarackot és almát. Természetesen vannak egyéb haszonnövényeink is, de jóval kisebb mennyiségben. Almából viszont sok fajta megtalálható, 12-13 félét is megkülönböztetünk, de ennek a feléből – hála Istennek – kevesebb van, ugyanis nem igazán jó fajták, nem illenek a mi vidékünkre. A fő fajtáink inkább az Idared, a Jonagold és a Golden. A hazai fogyasztók is ezeket keresik, egyre nagyobb az igény az édes almákra. Húsz éve foglalkozunk almatermesztéssel, de nincs okunk panaszra, mindig nagy a kereslet a magyar termés iránt. Különösen közvetlenül a termelőktől vásárolnak szívesen a fogyasztók.

-Ezek szerint a termés zömét itt helyben értékesítik?

-A gyümölcsök mintegy 20-25 százalékát valóban itt veszik meg nálunk. Almából talán még többet is, de a meggy zömét konzervgyáraknak adjuk el, míg az őszibarackot egy kft.-nek szállítjuk, amely áruházláncoknak is terít. Tulajdonképpen párhuzamosan történik a nagybani és a kiskereskedelmi értékesítés. Az idei év azonban kivételnek mondható, mert úgy tűnik az almatermés mind elfogy itt a boltunkban, nem marad belőle a külső értékesítésre, mert ez a gyümölcs meglehetősen rosszul termett ebben az évben. Tavasszal elfagytak a fák virágai, ami mégis megmaradt, valamiféle betegség tizedelte.

-Ön szerint van-e igazság abban, hogy íztelen az alma?

-Tartok tőle, hogy időnként a vevő is túlzásokba esik, mert jómagam például egy Szabolcsban termett almáról nehezen tudom elképzelni, hogy nem jó ízű! Ugyanakkor tény, hogy a termőhely jelentősen meghatározza a gyümölcs minőségét. Emellett hatással van rá az évjárat is, hogy mennyire napos, vagy csapadékos volt az időjárás. Idén például én is alig ettem igazán finom sárgabarackot, mert ha „felvizeződik”, máris veszít a számunkra megszokott állagából, ízéből. A zamatanyagok ugyanis a nap hatására alakulnak ki, de a fajtájától is nagyban függ. Nem utolsó sorban, az sem mindegy, hogy itthon termett-e, vagy külföldről érkezett a gyümölcs, hiszen mindenütt más az íze! Egyébként, a külföldről behozott terményeknek nem csak az a veszélye, hogy íztelenek, hanem ennél sokkal rosszabb a fogyasztókra nézve, hogy más növényvédő szereket használnak. A kártevők ellen természetesen nálunk is védekezni kell, de nem mindegy, milyen szerekkel oldjuk meg.

-Honnan ered a növények iránti szeretete?

-Tulajdonképpen onnan, hogy ebben nőttem föl. Igaz, édesapám asztalosmester volt, de földünk, őszibarackosunk mindig volt. Nekem pedig már 7-8 éves koromtól kint kellett dolgozni, ha mást nem, hát gallyazni, vagy gyümölcsöt szedni. A középső bátyám meg apám összegyűjtötte a gallyakat, én meg a ládákat vittem ki a kocsihoz. Hosszú, keskeny földünk volt az érdi határban. Szerettem dolgozni, de már kiskoromban inkább állattenyésztőnek készültem. Még öt éves sem voltam, amikor egy lapáttal a kezemben bemerészkedtem a disznóólba, a hatalmas hízók közé. Cseppet sem féltem, csak édesanyám lett falfehér, amikor meglátta, mit művelek. Én meg jól éreztem magam az állatok között, de amikor pályaválasztásra került a sor, apám lebeszélt a székesfehérvári Mezőgazdasági Technikumról, ahol állattenyésztést tanulhattam volna. Ő meg nem akart kollégiumba adni, a budapesti szakközépiskolába viszont naponta bejárhattam Érdről. Igen ám, de ott csak kertészeti szak volt, így végül kertész lettem. Ma már azt mondom: szerencsémre, mert az állattenyésztés máig a mezőgazdaság mostohagyereke maradt. Éjjel-nappal dolgozni kell, pénz viszont soha nincs belőle! Nem mondom, a gyümölcstermesztésben is rengeteg energiánk benne van, óriási befektetést is követel, és persze kockázata is van bőven, mert előre sosem lehet tudni, milyen lesz az éves hozam, de ma már belátom, jól tettem, amikor megfogadtam édesapám tanácsát.

-Egy jó gazda számára alig van megállás, mindig rátalál a tennivaló. Soha nincs ideje lazítani?

-Hiába van a szüleim révén hétvégi házunk a Balatonon, én egész nyáron legfeljebb 1-2 napra tudok lemenni. Még soha nem nyaraltam végig egy teljes hetet! Mindig van halaszthatatlan feladat, tennivaló. Egy gazdaságot soha nem lehet csak úgy napokra otthagyni! Nálunk nyár elején beérik a meggy, aztán jön a kajszibarack betakarítása, majd 7-8 hétig, egészen szeptember közepéig az őszibarackot szedjük. Utána következik az alma, s ha az is leérik, folytatni kell a munkát a faiskolai tevékenységekkel. Most már úgy tervezzük a társammal, hogy jövőre leállunk a faiskolával. Ő ugyanis már 75 éves, megelégelte, de nekem sem hiányzik már ez a megfeszített munkatempó. Ahogy idősödöm, egyre inkább csökkentem a korábbi tevékenységeket. Régebben volt szőlőm, pincém, borászatom is, de megváltam tőlük, nem bírtam energiával. Nemrégen még a házam udvarában is üzemeltettem faiskolai árudát, de azt is feladtam. Sőt, lassan már a gyümölcsös is soknak tűnik…

Romics Ervint, az érdi labdarúgás támogatásáért 2015-ben Érdi Sport Díjjal tűntették ki.

-Nincs, aki a nyomdokaiba lépjen, s átvegye öntől a gazdaság irányítását?

-Mindig arra törekedtem, hogy a gyermekeimnek megadjam a lehetőséget a tanulásra. Két lányom van. Egyikük orvos lett és Németországba ment férjhez, a másikuk jogot végzett. Őket nem vonzotta a mezőgazdaság, én meg nem erőltettem. Egyedül csak azt fájlalom, hogy a nagylányom messzire költözött Érdtől, de ma már ez a távolság is könnyen legyőzhető. Az édesapám mindig azt mondta: „Fiam, neked az a dolgod, hogy tanulj, nekem pedig az, hogy megkeressem a rá valót!” Ki is taníttatott két orvost, meg engem is, mint mezőgazdászt. Ehhez a hagyományhoz én is ragaszkodtam, mármint a gyermekek taníttatásához. Az orvos lányom esküvőjén, a pohárköszöntőben őszintén elismertem: a munkám miatt nagyon keveset lehettem együtt a gyerekeimmel. Nem voltak közös nyaralásaink, kirándulásaink, de arra büszke vagyok, hogy tudtam őket taníttatni. Nekem az volt a fontos, hogy biztosítsam a gyerekeim jövőjét. Meg aztán, amíg fiatal voltam, úgy gondolkodtam, hogy most – amíg még bírom erővel – van lehetőségem megalapozni a családom anyagi hátterét. Így hétvégeken sem pihentem, sőt még most se nagyon állok le, amíg bírom, csinálom!

-Régi érdi családban nőtt fel. Két orvos bátyja van, egyikükről elnevezték az érdi szakrendelőt. Ezt miként élte meg?

-Az idősebbik bátyám, Romics László Széchenyi-díjas belgyógyász, egyetemi tanár volt. Jóleső érzés, hogy rá gondoltak, amikor elnevezték az érdi szakrendelőt! Jó érzés látni a családunk nevét az érdi egészségügyi intézményen! Szerencsére, én ritkán járok arrafelé, de nagyon büszke vagyok rá, főleg annak tudatában, hogy alig jutott be az orvosi egyetemre! Pedig kiválóan tanult, de hiába szerezte meg a felvételin a maximális pontszámot. Először azért utasították el, mert „maszek” volt az apánk, másodszor meg a párttitkáron keresztül leinformálták, hogy vallásosak a szülők! Aztán mégis közbeszólt a szerencse. A bátyám ugyanis focizott is az érdi csapatban és a hétvégi meccsen egyik boltos szurkolónak feltűnt, hogy nem játszik teljes odaadással. Apámtól megtudta, hogy azért olyan kedvetlen, mert a kiváló teljesítménye ellenére, másodszorra is elutasították az egyetemi felvételét. Ha csak ez a gond, én majd intézkedem! – mondta, s be is tartotta a szavát. László bátyám a második évben mégis felvételt nyert az orvosi egyetemre és gazdag életpályát futott be. A fiatalabbik bátyám szintén orvosprofesszor, ő az urológiai klinikának volt húsz évig az igazgatója, s bár már 70 éves, orvosként még ma is ott dolgozik.

-Ön miért nem lett orvos?

-Mert engem jobban érdekeltek a növények meg az állatok! Ráadásul – mivel jóval fiatalabb vagyok – azt is láttam, milyen sokat kell hozzá tanulni. Én meg – kénytelen vagyok elismerni – nem voltam az a „székhez ragadt” típus, nem szerettem a könyveket bújni, inkább a szabadban éreztem jól magam. A gyakorlat, a termelés, a fizikai munka jobban érdekelt. Elvégeztem a középiskolát, majd a főiskolát is, de nekem ennyi elég volt. Sokkal jobban szerettem a gyümölcsösben vagy a földeken dolgozni. Előfordult, hogy középiskolás koromban is inkább füllentettem a szüleimnek, hogy nem kell tanulni, mert másnap gyakorlatra megyünk, csak azért, hogy elengedjenek a szomszéddal kútgyűrűt fektetni. Azzal ugyanis kereshettem egy kis zsebpénzt. Nagyon tisztelem az egészségügyi dolgozókat, mert én nem lennék képes mindarra, amit ők magukra vállalnak! Nekem a mezőgazdaság volt, s ma is az a mindenem. Bár ifjúkoromban a kőművesmunka is vonzott. A házépítéseknél is örömmel dolgoztam, s meg is tanultam mindent, ami érdekelt. Talán, ha az építőipar mellett döntök, ma abban is vállalkozó lennék. Egyik nagyapám kőműves volt, a másik meg parasztember, biztosan tőlük örökölhettem mindkét hajlamot. Nekem már fiatalkoromban is szinte mindegy volt, mit csinálok, csak dolgozhassak, s lássam az eredményét! Egytől viszont menekülök azóta is: az irodai munkától. Az adminisztráció sem az én asztalom.

-Gyermekkorában hogyan fért meg a fivéreivel?

-Vannak szép emlékeim, de tekintettel arra, hogy igen nagy a korkülönbség köztem és a bátyáim között, alig voltak közös, gyermekkori élményeink. Az idősebbik 18 évvel volt nálam idősebb, így ő már szinte felnőtt volt, amikor én megszülettem. A birkózásokon kívül – fiúknál ez normális – leginkább arra emlékszem, hogy szedtük a barackot, s borzasztóan meleg volt és nagyon csípte a bőrünket a héja. Az is eszembe jut, hogy a fiatalabbik bátyámmal hajnali 3 órakor keltünk, felraktuk a barackkal teli ládákat a Skodára, s elindultunk a dunaújvárosi piacra, hogy fél ötre már elfoglalhassuk ott a legjobb helyek egyikét. Inkább a munkával kapcsolatos élményekre emlékszem, hiszen köztünk is 7 év a korkülönbség, így nem lehettek közös barátaink sem, ritkán voltunk egy társaságban.

-Érdhez milyen a viszonya? Szeret itt élni?

-Hogyne! Roppant büszke vagyok arra, hogy tősgyökeres érdinek számítok, sőt nemcsak a szüleim, a nagyszüleim meg a dédszüleim is itt éltek. Igaz, kiderült, hogy a mi családunk tulajdonképpen Hercegovinából származik, de 300 évvel ezelőtt telepedtek le itt az őseink. A bátyám nemrégen megkereste a hercegovinai Romicsokat. Amikor apám a mostani városközpontban, a lakótelep közelében megvette a telket, így ugratták: „Pista, minek vettél egy gödröt a falu szélén?” Azóta bizony igencsak megváltozott ez a település! Sőt, talán túl gyorsan nőtt, túl nagyra, s a betelepülők nehezen értik meg, hogy a fejlődéshez idő kell. Én viszont soha nem hagyom, hogy előttem rosszat mondjanak erre a városra! Mindig nagy lokálpatrióta voltam, ezért, ha valaki panaszkodik a helyi körülményekre, megkérdezem: vajon jobb volt-e ott, ahonnan ideköltözött? Az, aki sok évtizede él ezen a településen, sokkal inkább észreveszi és megbecsüli a pozitív változásokat, s tud is nekik örülni. Aki most, vagy alig pár éve költözött csak ide, nem érzi magáénak a várost. Én viszont soha nem tudnék elmenni Érdről. Nem csak azért, mert itt van a munkám, hanem, mert minden más is ideköt. Ha beugrom a tornácos kocsmába egy sörre, mindig találkozom egy-két kedves baráttal, régi ismerőssel. Mi megértjük egymást, pontosan tudjuk hol van, ha azt mondjuk: a „Csutár-ház, vagy a villanytársaság, a vasbolt helyén”. Ahhoz, hogy az ember ne csak lakjon valahol, hanem igazán otthon is érezze magát egy településen, nélkülözhetetlen az érzelmi kötődés. Olykor szóvá teszik, hogy egy ekkora városhoz képest kevesen járnak focimeccsekre. Valóban így van, de el tudom képzelni, hogy sok parkvárosi lakos – bár lehet, szereti a labdarúgást – azt sem tudja, van-e Érdnek futballpályája, s merre keresse. Jómagam azért támogatom a labdarúgást, mert a bátyám is itt focizott, egykori barátja, Novák Ferenc pedig elnöke a szakosztálynak.

-Ha most kellene pályát választania, ugyanígy döntene?

-Igen, hiszen a nehézségek ellenére is, nagyon szeretem a szakmámat, s örülök, hogy teljesült a gyermekkori vágyam: egy nagy gazdaságot irányítok. Elégedett vagyok az életemmel, nincs olyan, amit gyökeresen megváltoztatnék. Igaz, a sok munka miatt kimaradtak az életemből a nyaralások, a külföldi utazások, de nekem nincs hiányérzetem. Engem a szakma szeretete és a munka éltetett, s talán kárpótolt is az elszalasztott dolgokért. Bízom benne, hogy majd a nyugdíjas éveimben még lesz alkalmam utazni, világot látni. Egy erdélyi körútra feltétlenül rászánom magam és persze, a lányomat, születendő unokámat is gyakorta szeretném látogatni a jövőben.

Érdi Újság 

Bálint Edit