Világ- és Európa-bajnok, paralimpiai ezüst- és bronzérmes, januárban őt választották meg az év fogyatékos sportolójának. Tizenkilenc éves korában lépett először a vívóterembe, azóta négy olimpián szerepelt, nem is akárhogyan, és ha ereje engedi, szívesen indul az ötödiken is. Krajnyák Zsuzsannával beszélgettünk sportról, családról, esélyegyenlőségről.

Hatévesen kezdett úszni, tizenkilenc volt, amikor először lépett vívóterembe. A sport végigkísérte az életét, pedig egy születési rendellenesség folytán végtaghiánnyal jött világra. Ez utóbbi jelentett valamilyen hátrányt bármiben is?
– Fantasztikus családban nőttem fel: a szüleim sosem éreztették, hogy valamilyen fogyatékosságom van, ugyanazok a szabályok vonatkoztak rám is, mint a bátyámra. Ha megjött a szén, én is hordtam befelé, ahogy apukám, anyukám és a testvérem is. Mikor ő megtanult biciklizni, nekem is kellett kerékpár. A strandon előbb tanultam meg úszni, mint ő. Az iskolában sem voltak problémáim. ’84-ben költöztünk Törökbálintról Érdre, az akkori 8. számú általános iskolába – ma Teleki – jártam. Ha bántottak, megvédtem magam, nem igényeltem, hogy a tanító néni büntessen, nem is tartottam indokoltnak.

– Ma is ilyen lazán veszi ezt a kérdést?
– Igen. Nyáron rövidnadrágban járok, és rendszeresen megyek a gyerekkel strandra, ahol még le is veszem a műlábamat. Nem zavar, hogy megbámulnak, az viszont feltűnt, hogy külföldön sosem néznek végig rajtam, csak itthon. Egyébként vicces, piros-fehér-zöld skót kockás műlábam van, nagyon dizájnos, többen gipsznek nézik.

– Bár vívóként ismerte meg ország-világ, korábban évekig úszott. Miért váltott sportágat?
– Hatéves koromtól úsztam, és az érettségi miatt hagytam abba, mert a tanulás akkor fontosabb volt. Nem bírtam sokáig sport nélkül: úszni nem mentem vissza, mert túl sokat hagytam ki, de egy szintén művégtaggal élő barátnőmmel, akivel együtt laktunk akkoriban albérletben, lelátogattunk egyszer az UTE vívótermébe. Neki Dani Gyöngyi, a mostani csapattársam hívta fel a figyelmét arra, hogy itt mozgássérültek is vívhatnak. Kezdetben nem voltam túl lelkes, furcsa volt, hogy kerekesszékben vívnak, hiszen én nem az a típus vagyok, aki csak ül egy helyben. A csapat viszont jónak tűnt, és az is felkeltette a figyelmemet, hogy EB-re készültek, gondoltam, mégse lehet olyan komolytalan ez a sport. Ott ragadtam, edzettem, és mikor fél év múlva adódott a lehetőség, hogy egy hazai világversenyen indulhassak, igent mondtam, és nagyon jól szerepeltem.

– Hétéves kislánya évek óta űzi ezt a sportot. Együtt is edzenek?
– Zselyke még nem volt hároméves, mikor már úszott, négyévesen kezdte a vívást, a táncot pedig egy éve. Hetente két alkalommal együtt edzünk az UTE belvárosi vívótermében, ahol integrált edzések folynak. Az enyém előbb kezdődik, mint az övé, így Zselyke anyukámmal jön, busszal. Ez azért jó, mert a lányom már pici korában megszokta, hogy nemcsak autó létezik, hanem tömegközlekedés is. Hazafelé már együtt megyünk; úgy alakítom az edzéseimet, hogy úszásról és táncról is én hozzam őt haza.

– Mi van akkor, ha önnek edzőtáborba vagy versenyre kell mennie?
– Hazai edzőtáborokba már eljött velem, és most, hogy már nagyobb, versenyekre is, hiszen hétévesen már képes fegyelmezetten végigülni, amíg én vívok.

– Önre mennyire jellemző a fegyelmezettség?
– Tizenkilenc éves koromig, míg vívni nem kezdtem, lazább, ráérősebb gyerek voltam, a vívás viszont rákényszerített a rendszerességre. Egy verseny, edzőtábor vagy edzés koncentrált figyelmet igényel, illetve egymás tiszteletét, és azt, hogy beleadjunk apait-anyait. Ezt Zselyke is látja, érzi, és a nélkül sajátítja el a szabályokat, hogy nekem ezeket tanítanom kellene. Tudja, hogy a vívóteremben nem lehet eszetlenül szaladgálni, hogy nem lehet késni az edzésről, és hogy mindig van rendes felszerelésünk. Előfordult már, hogy nem tettem be neki fehér zoknit, mert kapkodtam, és a saját felszerelésem volt a fontos, és bizony nagyon rossz érzés volt, hogy miattam leszidták. Azóta is gyakran mondja: anya, vigyünk fehér zoknit!

– A paralimpiára való felkészülés kemény időszak lehetett. Mennyit tudtak együtt lenni?
– Zselyke abba született bele, hogy az édesanyja sportol. Ráadásul már januárban elkezdtem mondogatni neki, hogy ez az év nagyon kemény lesz, sokat fogok edzeni és sokat leszek távol, és nagyon fáradt is leszek, ezért kérem a türelmét. Ezt négy-ötnaponta elmondtam neki, és mikor eljött a nyár, és hazajöttem egy edzőtáborból, azzal fogadott: „anya, ugye nagyon fáradt vagy? Nyugodtan pihenj le, én itt a nappaliban játszom melletted.” Ehhez persze hozzátartozik az is, hogy Zselyke tudja, mi az, hogy edzés, mit jelent minden nap fáradtan, este fél nyolc körül hazaérkezni.

– A közös edzés annyit tesz, hogy ön irányítja, edzi őt?
– Nem, a vívóterem ajtajában elválunk egymástól. Van, amikor két asszó közt rápillantok, de sosem kiabálok oda, nem irányítom. Ez nem az én feladatom, hanem az edzőé. A teremben ő a főnök, és nem én, és ezt a gyerek is nagyon jól tudja. Szoktam mondani a szülőknek vívóversenyeken, hogy ne pesztrálják a gyereküket, ne itassák-etessék, ne nyaggassák az átöltözéssel, egyebekkel, mert ezzel csak plusz terhet raknak rá egy amúgy is stresszes pillanatban. Ilyenkor van az, hogy a gyerek nem úgy szól vissza, ahogy kéne, a szülő ideges lesz, a gyerek is, és mikor szólítják, azt se tudja, hol van… A gyereknek bőven elég az, ha érzi: a szülő ott van, szurkol neki. A színházban sem megyünk oda a színészekhez, hogy „de szép a ruhád, de jó a sminked”, hanem ülünk a nézőtéren és tapsolunk. A szülőnek is pont ez lenne a versenyeken a feladata.

– A gyerekek versenyeiről rátérve az önéire: melyik volt a legemlékezetesebb?
– Erre a sportolók rendszerint azt szokták felelni, hogy a legelső, és ez így is van. Olyan családból jövök, ahol állandóan sportműsorokat néztünk, és persze bennem is megfogalmazódott a vágy, hogy de jó lenne kijutni egyszer egy olimpiára, és ott szurkolni a helyszínen. Amikor elkezdtem vívni, mondták, hogy a sydney-i olimpiára van egy kiadó hely. Jó kis mézesmadzag, de persze nem nekem – gondoltam magamban, ugyanakkor ott motoszkált bennem a gondolat, hogy mi lenne, ha mégis… Ausztrália egyébként is nagyon vonzott. Egy próbát megért a dolog. Rengeteget edzettem, két edzővel, több mint tíz órát naponta. Ahogy teltek a hetek, hónapok, egyre közelebb kerültem a célhoz: elvittek egy külföldi versenyre, aztán még egyre, mind valóságosabbá vált az álom – és nagy meglepetésre Sydney-ben nyertem két egyéni bronzérmet. Ez nemcsak annak volt köszönhető, hogy rengeteget edzettem, hanem az évtizedes úszómúltamnak is: nekem csak vívni kellett megtanulnom, azt már tudtam, mi az, hogy edzés, mi az, hogy verseny, mi az, hogy tisztelet. Az is könnyített a helyzetemen, hogy – mint mondták – jó versenyző vagyok: mikor eljött a verseny napja, nem izgultam túlságosan, igaz, az, hogy ott lehetek Sydney-ben, a paralimpián, eufórikus állapotba hozott. Ami viszont problémát jelentett, hogy a bronzmérkőzés előtt lesérültem: ínhüvelygyulladásom volt, az egész karom rettenetesen fájt és bedagadt. Sírva kérdeztem a dokit, dr. Bejek Zoltánt: ha felállok a pástra, mi történhet a karommal? Lebénul? Amputálni kell? Naiv kérdés volt, de magam is szinte gyerek voltam még, bár annyira már érett, hogy mérlegelni tudjam: mennyire éri meg nekem ez a mérkőzés. Az orvos azt mondta: nagyobb baj nem történhet, minthogy még jobban fog fájni. Amit nem igazán hittem el neki, de így lett… Nagyon szoros kapcsolat alakult ki egyébként köztünk, a mai napig barátok vagyunk. Sydney-ben mindenben támogatott, ő ült bent velem a mérkőzésen is. Sokat sírtam, nagyon fájt, ráadásul másnap is kellett vívnom, hiszen két számban indultam, és bevállaltam azt is. Így sikerült két bronzérmet nyernem. Rióban egyébként szintén dr. Bejek Zoltán volt velünk, és ott is megsérültem: a hasfalam szakadt el. Ugyanúgy ott volt velem végig. Négy napot vívtam egyfolytában, közben éjszaka kezeltek.

– Melyik olimpiáját élvezte, szerette a legjobban? És nem csupán sportolóként, hanem – mondjuk így – turistaként?
– Mindig ott érzi magát az ember a legjobban, ahol a legjobb eredményt éri el. Ettől eltekintve, teljesen más földrészeken, országokban jártam: Sydney-ben, Athénban, Pekingben, Londonban, Rióban – nehéz összehasonlítani. Ez utóbbiról vannak a legjobb emlékeim, mert a közönség olyan hangulatot tudott teremteni, hogy pár napig sztárnak érezhettem magam. Egyébként nem igénylem, nem is kedvelem a nagy felhajtást, de akkor hatalmas erőt adott. Igaz, egy idő után már nyomasztó volt, hogy nem volt két-három perc nyugalmam két asszó között, és hogy negyven perc alatt sem tudtam meginni egy kávét, mert folyamatosan jöttek fotózkodni, autogramot kérni. Az esti bronzmérkőzésen óriási élmény volt, ahogy tapsoltak, hogy kitűzőket dobáltak be, táncoltak. Úgy éreztem, ezeknek az embereknek bizonyítanom kell. A londoni olimpia nagyon fegyelmezett, szabályos volt, az „A” szektorból sem sétálhattam át a „C”-be. Peking nagyon nyomasztó volt: nem éreztem a házigazdák kedvességét, munkamániásak voltak, és mindig, mindenhol nagyon sokan voltak. Egy tussal maradtam le akkor a bronzról – nyilván ez is meghatározta a hangulatomat.

– Kevesen tudják, hogy egy időben nemcsak a vívás töltötte ki a napjait: évekig dolgozott gyerekek mellett.
– Gyógypedagógiai asszisztensnek tanultam, a gyakorlatomat pedig egy átmeneti gyermekotthon bentlakásos óvodájában töltöttem. Megszerettek, állást ajánlottak, amit örömmel elfogadtam. Ez Sydney után volt; hét évet töltöttem itt, kezdetben a gyerekek mellett, majd félállásban családgondozó, végül gyermekvédelmi ügyintéző lettem. Ha a főváros nem záratta volna be az intézményt, a mai napig ott lennék.

– Erős a kötődése a gyerekekhez; gyakran látogat el iskolákba, óvodákba? Bizonyára sok helyre hívják.
– Volt már rá példa, és nagyon szívesen is megyek, mert a vívóteremben látom: azok a gyerekek, akik látnak testi fogyatékkal élőket is sportolni, nagyon jól kezelik ezt a másságot. Örömmel mennék osztályfőnöki órákra, beszélgetni a gyerekekkel – ezt szokták érzékenyítő programnak hívni.

– Ön lett az év fogyatékos női sportolója. Milyen érzés volt ott állni a vörös szőnyegen a januári gálán?
– Hatalmas parti volt, és nagyon izgalmas, bár azt csak utólag tudtam meg, hogy mindössze három ponttal nyertem. Rendkívül színvonalas és különleges rendezvény volt, és nagyon tetszett, hogy nem tettek különbséget a fogyatékkal élő és az ép sportolók között. Azt szeretem az egyesületemben is, hogy nálunk is integrált edzések folynak. Kicsit fájt, hogy az edzőm, Feczel Viktor nem került be a legjobb tíz edző közé, hiszen szakmai téren neki köszönhetem a legtöbbet, és ha már én lettem a legjobb, az edzőmnek is a legjobbak közt kellett volna lennie.

– Meg tudja-e számolni, hány érmet szerzett mostanáig?
– Nem. Sokszor kérdezik, de sosem tudom megmondani pontosan, csak az olimpiai érmeimet tartom számon. Ezek külön vannak, a vitrinben, kivéve a rióiakat, mert azok gyakran velem utaznak, ha különböző helyszínekre megyek. Aggódom is, ha nem találom, hogy hol hagyhattam őket… Ezt a három riói érmet rengeteg könny – fájó és örömkönny – árán szereztem, mégis nagyon boldog embernek tartom magam. Nemcsak az eredményeim miatt, hanem azért is, hogy egy olyan fantasztikus kislány áll mögöttem, aki élsportoló életmódomat tolerálja.

– Négy év múlva szeretne indulni Tokióban?
– Nagyon nehéz kvalifikációt szerezni, de nem zárkózom el előle. Ebben az évben a világbajnokság lesz a legfontosabb állomás, az a cél, hogy ott érmet nyerjek. Aztán meglátjuk, mire lesz még erőm. Én nyitott vagyok mindenre, és Tokióban még nem jártam soha…

Ádám Katalin