Az erdélyi Szilágyságból érkezett Budapestre, hogy a Baptista Teológiai Akadémián magyarul tanuljon. Vissza akart térni a szülőfalujába, mégis Érden ragadt, miután megbízták a Parkvárosi Baptista Gyülekezet vezetésével. A közel 25 éve városunkban élő lelkésszel a házasság hetében beszélgettünk hivatásról, hitről, elköteleződésről.

-A fővárosi akadémiára iratkozott, de hogyan került Érdre?

-Itt találtam megfizethető albérletet. Erdélyből, egy pár ezernyi lelket számláló kis faluból jöttem, amit Nagyfalunak hívnak. A legenda szerint arról híres, hogy Toldi Miklós itt tette a testvére ágyába a farkast. A település Buda nevű utcája pedig valóban Budára vezet, ahogy azt Arany János megírta. A felmenőim baptisták, de én lázadó ifjú koromban hátat fordítottam az egyházamnak, majd pár év múlva hitre jutottam és visszatértem. Ám amikor különböző szolgálatokkal bíztak meg, rádöbbentem, hogy nem elég mélyek a bibliai ismereteim ahhoz, hogy megfeleljek az elvárásoknak, szükségét éreztem annak, hogy képezzem magam. A 90-es évek elején azonban még nem volt Romániában magyar nyelvű baptista teológia. Nem volt nekem bajom a románnal sem, de úgy véltem, ha románul tanulom a teológiát, nehezebb lesz magyarul szolgálni. Ezért döntöttem úgy, hogy a szülőfalumtól igencsak távoli Budapesten tanuljak. Így kerültem Magyarországra, majd Érdre.

-Nehéz volt megszokni az új környezetet?

-Az erdélyi kis falu után bizony rettenetesen idegen s szinte kiismerhetetlenül nagy volt számomra nemcsak a főváros, de Érd is. Nehezen viseltem, hogy hajnali ötkor kellett felkelnem, hogy fél nyolcra beérjek Kispestre a főiskolára. Érdre haragudtam azért is, hogy sokat kell gyalogolnom az állomásig. Később kaptam egy használt biciklit, s kissé komfortosabbá vált számomra a közlekedés, de idő kellett, amíg megszoktam az új helyzetet.

-Említette, hogy egy ideig szakított az egyházzal. Miért?

-Zavartak a kötöttségek, a szigorú szabályok, ami nem csoda, hiszen jóval később, a tanulmányaim során megtudtam, hogy az a gyülekezet, ahonnan én jövök, a legzártabb erdélyi gyülekezetek egyike volt. Egyrészt a Trianon utáni helyzet miatt lehetett, másrészt a hitéletünk is rettenetesen zárt keretek között zajlott, hiszen a kommunizmus alatt az egyházak, ha túl akarták élni a rezsimet, befelé fordultak. Ezt kamaszként rosszul viseltem, zavartak a szabályok. Később, miután 21 évesen hitre jutottam, mégis visszamentem, sőt úgy terveztem, a tanulmányaim után ott kezdem a szolgálatom, de nem így történt, itt maradtam Érden, s a Parkvárosi Baptista Gyülekezetben lettem lelkipásztor.

-Úgy fogalmazott: hitre jutott. Mi okozta a pálfordulást?

-Már az esküvőnket is kitűzték, amikor a menyasszonyom egy hirtelen felindulásából visszaadta a gyűrűt. Bár korábban is sokat forgattam a Bibliát, nem hittel tettem. Inkább a történeteket leíró részek voltak érdekesek számomra, úgy olvastam, mint egy szórakoztató regényt. Nem igaz hitből, inkább csak szokásból jártam istentiszteletekre, majd kamaszként a gyülekezetemet is elhagytam. A menyasszonyom viszont azt szerette volna, ha minél előbb konfirmálok, mert tartott tőle, hogy azért halogatom, hogy elmenekülhessek az esküvő elől. Nem tudtam őt meggyőzni az ellenkezőjéről, de aznap más konfliktus is volt közöttünk, s haragjában felbontotta az eljegyzésünket. Ez akkor nagyon megrázott, s fájdalmamban – elsősorban azért, hogy eltereljem a sötét gondolataimat – a Bibliát kezdtem el olvasni ott, ahol épp kinyílt. Abban a részben pedig az volt a központi kérdés: hol van arra bizonyíték, hogy Isten elhagyott volna? Ez szíven ütött. Bár én korábban elhagytam az egyházat, a történtek miatt azt éreztem, most a világ hagyott el engem. Ám a felismerés, hogy Isten nem hagyott, s nem hagy el soha, olyan mélyen megérintett, hogy már nem „érdekes olvasmány”, hanem útmutató lett számomra a Szentírás.

-Mint mondta, szeretett volna visszatérni a szülőfalujába. Mi változtatta meg a döntését?

-A terv valóban ez volt, hogy Erdélyben leszek lelkész, de mivel ritkán járhattam haza, jelentősen gyengültek az ottani kapcsolataim, viszont erősödtek az itteniek. Több meghívást kaptam magyarországi szolgálatra: Dombóvárra, Biharugrára és Monorra is vártak volna, de végül Érden maradtam, mert az itteni lelkész nyugdíjba ment és a főiskola igazgatója is ide ajánlott be gyakorlatra, majd fél év múltán hivatalosan is átvettem a gyülekezet vezetését. Akkor még nem a Parkvárosi imaházban kezdtem, hanem a Tulipán utcában, ahol 25 éven át egy családi házban működött a gyülekezet. Később megvásárolták a Bajcsy Zsilinszky úti telket, s itt épült fel mai gyülekezeti ház. Így tulajdonképpen építésvezetéssel kezdtem a lelkészi szolgálatomat.

-Feleségét is ebben a gyülekezetben ismerte meg?

-Igen, édesanyjával és testvérével járt ide, s két évi ismeretség után összeházasodtunk. Igaz ő még úgy tudta Erdélybe kell majd követnie, s arra is igent mondott, de végül maradtunk Érden, bár nekem kellett egy kis idő, hogy teljes békességem legyen ebben a döntésben. Amikor a 90-es évek elején csak tanulni jöttem, személyes meggyőződésem volt, hogy, aki elhagyja Erdélyt, árulást követ el. Akkoriban sokan elhagyták, s a többség nyilván a jobb élet reményében indult el, nekem viszont nem ez volt fontos, lelkészként akartam visszamenni, hogy az ottani embereknek szolgáljak.

-Abban a városban kezdte a pályafutását, ahol lakni sem szeretett. Hogyan sikerült mégis beilleszkednie?

-Kezdetben rengeteg nehézséggel kellett megküzdenünk. Öt évig a feleségem szüleinél laktunk, majd csaknem 13 évig a mai imaház lelkészi lakásában. Utóbbi, főleg a család bővülését követően – három gyermekünk, két lányunk és egy fiunk született – egyre szűkebb lett, öten laktunk 40 négyzetméteren. Kétszer imádkoztam tágasabb otthonért, s mindkét alkalommal, nagyon határozottan azt a választ kaptam, hogy Isten fel fogja építeni a házunkat. Tizenhárom éves volt a nagyobbik fiam, a másik két gyerek 10 és 7 éves volt, amikor egy érdi sétán azt kérdezgették, mikor lesz nekünk is egy lakható, szép, nagy házunk? Nem tudom mikor, hol és mekkora, de biztosan meglesz, mert Isten megígérte – válaszoltam. Persze, miután ezt néhányszor így előadtam, a kamasz fiunk ingerülten kifakadt: azért kell ilyen „egérlyukban” laknunk, mert lelkipásztor vagyok! Szíven ütött, de ettől kezdve nagyon igyekeztünk takarékoskodni, így pár éven belül sikerült megvásárolnunk egy telket. Decemberben kifizettük, s már januárban a nagycsaládosok egyesületén keresztül, nulla forinttal megnyertünk egy pályázatot, amit az építőipari cégek építőanyag támogatásra írtak ki. Isten pedig, az ígérete szerint hozzátette a „saját részét”, így nem egész másfél év után beköltözhettünk az új otthonunkba. Az építkezés során folyamatosan olyan csodákat éltünk meg, amit el sem tudtunk volna képzelni előtte. Miután birtokba vettük a házat, a kislányom azt mondta: Most meggyőződött róla, hogy Isten hatalmas tettekre képes! Nemcsak a kisebb problémáinkban segít, hanem a számunkra megoldhatatlannak tűnő gondjainkra is megvan terve.

-Gyülekezetüknek hosszú ideje gyümölcsöző kapcsolatuk van más keresztény szervezetekkel. Miben tudnak együttműködni?

-Talán kevesen tudják, hogy az Amerikai Baptisták a Világ Evangelizációjáért szervezet, illetve az egyszerűség kedvéért Antiókhia Alapítványnak nemcsak a magyarországi, hanem a közép-európai központja is itt van Érden. Így viszonylag sok misszionárius tevékenykedik városunkban, Diósdon és Budapesten. Velük közösen indítottuk el sok évvel ezelőtt azt az angol nyelvtanfolyamot, amelyen elsősorban az idegen nyelvű kommunikációjukat mélyíthetik el az érdeklődők. Mivel az Onézimusz Alapítványnak is városunkban van a központja, velük is szoros kapcsolatban állunk, kiegészítjük egymás munkáját. Az együttműködésünk az erőforrásaink megosztásában rejlik. Mi vállaljuk az angol tanfolyamok szervezését, az Antiókhia és az Onézimusz küldi az angol anyanyelvű tanárokat. Összefogással mindannyian többet tehetünk a jó célokért, mint külön-külön. Mivel ezek az alapítványok nemzetközileg is rengeteg egyházzal, gyülekezettel állnak kapcsolatban, több országból és sokféle egyházi háttérből érkeznek a misszionáriusok, s ez a sokszínűség egyrészt tágítja a mi látókörünket, minket is gazdagít.

Együtt a család. Fórizs Gyula Zsolt, felesége Magdolna, lányaik, Boglárka és Panna, valamint fiúk Dániel

-A házasság hetében beszélgetünk. Úgy tudom, korábban egész hetes programsorozatot szenteltek a házasság népszerűsítésének. Miért hagyták abba?

-Valóban, pár évvel ezelőtt e téren előnyt élveztünk itt Érden, mert a baptista gyülekezet egyik vezetője hozta Magyarországra a házasság hetének ötletét. Ő ugyanis egyik külföldi útján személyesen is találkozott azzal az angol férfival, aki elindította ezt a mozgalmat Európában. Így városunkban is viszonylag hamar bekapcsolódtunk a házasság hetének szervezésébe. Nemcsak támogattuk az ötletet, hanem sokan össze is fogtunk a cél érdekében, így hét-nyolc éven keresztül igen tartalmas programokat sikerült megvalósítanunk február 12-e és 19-e között. Úgy tűnik, mostanra egy kicsit belefáradtunk, mert nemcsak a lelkesedésük, hanem az egyházak közötti együttműködés is alábbhagyott. Márpedig összefogás nélkül egyetlen gyülekezet sem képes arra, hogy városi szintű, tartalmas házasság hetét szervezzen. Korábban ugyanis négy-őt gyülekezet tagjainak sok-sok munkája és jelentős anyagi hozzájárulása állt a népszerű programok mögött. Tavaly már csak a mi gyülekezetünk házaspárjai számára tartottunk Balatonföldváron két napos képzést. Talán az idei az első év, hogy a saját közösségünkben sem tartottunk programot a témában, de jövőre nem hagyjuk ki.

-Miért tartja fontosnak, hogy újra felelevenítsék a mozgalmat?

-Az elhangzott előadásokból rengeteg hasznos, gyakorlati tanácsot is kaptunk. A házasság hete programjai egyfajta megerősödést és felfrissülést jelentett a házastársak számára. Erre ma is megvan az igény, sőt biztos vagyok benne, hogy nemcsak kifejezetten az egyházhoz tartozókat érdekli a téma, hiszen éveken át több száz fős rendezvényeink is voltak. Akik jó házasságban élnek, nemcsak a saját családjuknak, hanem a környezetüknek is jó példát mutatnak. Ez fontos manapság, mert a fiatalok nagy része ódzkodik a házasság intézményétől, sokan az elköteleződéstől félnek. Ám, ha azt látják, hogy ez nagyon jól is tud működni, talán nem félnek az esküvőtől. Aki a mozgalmat elindította, fontosnak tartotta felhívni a figyelmet arra, hogy mindkét félnek tennie kell a jó házasságért. Észrevette, hogy az emberek néha több időt fordítanak a házukra, vagyontárgyaikra és a hobbijukra, mint a házastársukra. Ezen változtatni kell, ha harmonikus, boldog házasságban szeretnénk élni.

-Önöknek sikerült megtartani az egyensúlyt?

-Elismerem, nem volt könnyű. Amikor a feleségemmel ideköltöztünk az imaház melletti kis lakásba, lehet, furcsán hangzik, de szinte 24 órás szolgálatot teljesítettem. Néha még az is előfordult, hogy éjfél körül is becsöngetett valaki, mert felöntött a garatra és úgy gondolta, elpanaszolja, milyen sok problémája van, s ha már lelkész vagyok, segítsek rajta! Mivel itt is laktunk, tulajdonképpen folyamatosan „kéznél” voltunk, bármivel, bármikor megkerestek az emberek. A feleségem gyakran megjegyezte, hogy mindenkire van időm, csak vele nem foglalkozom. Ám valahányszor kettesben szerettünk volna eltölteni egy kis időt, mindig jött valaki, vagy történt valami. Végül rájöttünk, csak akkor tudunk minőségi időt fordítani egymásra, ha eltűnünk itthonról. Bár az építkezés idejére felfüggesztettük ezt a jól bevált gyakorlatot, később újra visszatértünk hozzá. A keddi napokat házon kívül, csak kettesben töltjük el. Hét közben kevés időnk van egymásra, néha épp csak összefutunk, hiszen a feleségem napközben mint óvónő dolgozik, nekem meg legtöbbször az estéim foglaltak. Ha szándékosan nem terveznénk be, s nem ragaszkodnánk hozzá, hogy egy nap csak a miénk legyen, elmennénk egymás mellett. Hivatástól és időbeosztástól függően, minden házaspár megtalálhatja az egymásra fordítható időt. Ez nagyon fontos ahhoz, hogy jól működjön a házasságuk. Gondoljunk bele, ha valaki elhanyagolja a házát, a kisebb bajokból egyre súlyosabb következmények lehetnek. Ha a házastársunkat hanyagoljuk el, jelentősen károsítja a kapcsolatunkat. Ezért fontos odafigyelni és akár áldozatot is hozni a jól működő házasság érdekében. Sokan beleesnek abba a hibába, hogy „elkényelmesednek”, azt gondolván, a házasságuk magától is működik, nem szükséges „dolgozni érte”. Pedig meg kell tanulnunk időt és energiát fordítani rá.

-Egyébként, miben segíthet a lelkipásztor?

-Akik nem ismernek, többnyire anyagi támogatásért csöngetnek be. Hosszú időn keresztül gyűjtöttünk és osztottunk ruhát a rászorulóknak. Előfordul, hogy élelemért jöttek, mások viszont, akikkel már bizalmas a kapcsolatunk, lelki problémákkal fordulnak hozzám. Olyan kérdésekben segíthetek, amelyekre Bibliai válasz van. Természetesen én sem adhatok mindenben tanácsot, viszont szeretem ezeket a beszélgetéseket, mert ilyenkor a probléma mélyére áshatunk, s néha magától is felbukkan a megoldás. E téren is rengeteg csodát éltünk meg a gyülekezetben. Ma már sokat segít a tapasztalat, hiszen ifjú lelkészként nehezebb volt olyasmiben tanácsot adni, amit jómagam még nem éltem meg.

-Nem nehéz folyton mások terheit is hordozni?

-Ma már ebben is tapasztaltabb vagyok. Régebben megtörtént, hogy egyetlen napon négy-öt olyan problémával fordultak hozzám, amiből egy is a földhöz vágott! Csak kapkodtam a fejem és nem tudtam, mit csináljak, hogyan vonatkoztassam el magamtól, a családomtól, a gyermekeimtől. Idővel rá kellett jönnöm, hogy meg kell tanulnom elengedni, letenni és átadni Istennek azokat a terheket, amelyek cipeléséhez én már kevés vagyok. Nem halhatok bele én is minden egyes problémába! Nehéz dolgom volt, mert óriási az empátiakészségem, így minden baj, bánat és fájdalom rám is nagy hatással van. Meg kellett tanulnom elhatárolódni, hogy amikor hazamegyek a családomhoz, ne gondterhelt lelkipásztor, hanem férj és családapa legyek. Sokáig ez volt a legnehezebb, hiszen amíg itt laktunk, hogyan is tudtam volna „hazamenni”? Időbe telt, mire megtanultam kettéválasztani az otthont és a hivatásomat. Az elmúlt húsz év nyilván engem is csiszolt és tanított, hisz ezt a részét nem tanítják a teológiai főiskolán.

-Sikerült-e közben megszeretnie a kezdetben oly idegennek tűnő Érdet?

-Bár amikor idekerültem, nem hittem volna, de igazi otthonom lett ez a város. Már ugyanannyi éve lakom itt, mint amennyit a szülőfalumban töltöttem. Mégis, ez a második 24 év jóval tartalmasabb és oly sok minden ideköt már ehhez a városhoz! Talán furcsán hangzik, de nekem Érd ma már „kicsi” is lett, mert ahhoz képest, mennyire átláthatatlannak tűnt, amikor idekerültem, mára szinte minden zegét-zugát ismerem, a sajátomnak is érzem. Ma már bátran állítom: eggyé váltam Érddel.

Érdi Újság 

Bálint Edit