Jó érezni, hogy szeretnek

Kétezer érdi újszülött felcseperedésénél segédkezett. Nemcsak anyukák, hanem nagymamák is megállítják az utcán, segítsen, mert kiütéses a gyerek, vagy épp nem akar szopni. Negyvenöt éve adja jó tanácsait, és választott hivatása, a védőnői munka mellett számtalan önkéntes tevékenységet is vállal. Ma már nyugdíjasként dolgozik; kilenc unokája mellett is aktív életet él. 

Interjú Stibrányi Mártonné, Marikával érdi védőnővel. 

Hasonló tartalmaink:

– Érden dolgozik negyvenöt éve. Itt is gyerekeskedett?

– Igen, Érden születtem, nagyon összetartó családba. Jó volt gyereknek lenni. A Felső utcában éltünk; ma sem lakom túlságosan távol a szülői háztól: azon a telken építkeztünk a férjemmel, ami valaha a családé volt. Édesapám Ófaluban volt pék – ma is emlékszem a friss kenyereire, lángosaira. Négy lánya született, én voltam a második legnagyobb. Iskoláskoromban is csupa lány vett körül: az enyém volt az utolsó évfolyam, amelyik még nem koedukáltan tanult. A mai Marianum épületében volt a lányiskola, oda jártam, majd a pár esztendővel korábban épült Vörösmartyba. Mi parkosítottuk az új épület kertjét. Ott is a mi osztályunk volt az utolsó lányosztály.

– Ennek tudható be, hogy egy igazán nőies pályát választott?

– A gimnazista éveim elején kirakatrendező szerettem volna lenni; még külön rajzórára is jártam. Érettségi előtt döntöttem úgy, hogy a védőnői hivatást választom, ami akkor már nem volt ismeretlen előttem. Tizenhárom esztendős voltam ugyanis, mikor született még egy húgom, aki két esztendősen meghalt diftériában. Ebben az időben sokat járt hozzánk egy idős védőnő, Ilonka néni, és nekem nagyon tetszett, amit és ahogyan csinált. Így aztán a pesti védőnőképzőbe adtam be a jelentkezésemet. Ez akkoriban két éves volt – később lett belőle főiskola, amit a nyolcvanas években nekem is el kellett végeznem –, és tapasztalatot szerezhettem nemcsak a szülészeten, hanem a belgyógyászaton, a gyerekosztályon és a tejkonyhán is. Sokirányú képzést kaptunk, de nekem a legjobban a családlátogatás tetszett. Negyvenöt éve, 1972. augusztus elsején kezdtem dolgozni Parkvárosban. Ma már három körzet az, amit annak idején egyedül láttam el. Míg most húszan vagyunk, plusz a hat iskolai védőnő, a hetvenes évek elején még csupán hat védőnő dolgozott Érden.

– Gondolom, nem autóval járt…

– Kismotorral, biciklivel és gyalog. Nem volt könnyű helyzetem fiatal lányként. Voltak utcák, sok üres telekkel, ahová szabolcsiak költöztek be, és sorra jöttek az ismerőseik, rokonaik. Egyikük, egy idős asszony, végigjárta ezeket a családokat, és ellenem hangolta őket: szerinte egy fiatal lány, aki még nem szült, nem tudhatja, hogy kell gyereket gondozni, nevelni. Buzdította őket, hogy ne hallgassanak rám, ne turmixolják a főzeléket, hanem rágják csak meg alaposan, aztán köpjék ki, úgy adják a gyereknek, mivel az anya nyálában jótékony anyagok vannak. Tehetetlenségemben végül nekiszegeztem a kérdést: Julika néni, miért gázzal főz, miért nem kukoricacsuhéval, mint annak idején? Ugye, azért, mert változnak az idők? Hát így van ez a gyerekneveléssel is. Ezt az érvet aztán elfogadta, nem szólt többet. Nem volt könnyű dolgom a romatelepen sem, ahonnan nem akartak bejönni oltásra. A körzeti orvoshoz havonta hozták oltani a gyerekeket, de volt olyan család, akik semmilyen kérésre, hivatalos felszólításra nem voltak hajlandóak beoltatni a gyermekeket. Végül rájuk ijesztettem: viszem a torokgyíkot, ha nem oltatja be a kicsiket! Ez végre hatott, szekérrel hozták be a gyerekeket. Ezeket az eseteket leszámítva sikerült jó kapcsolatot kialakítanom az anyukákkal. Sokan ma már nagymamák, és ma is felhívnak, kikérik a véleményemet, ha unoka születik. Az anyukák gyakran kérnek orvosi tanácsot is: mitévő legyen az erősen köhögő gyerekkel, mitől jöhettek ki kiütések a baba bőrén, hogyan csillapítsa a kicsi lázát. És persze nemcsak telefonon, hanem személyesen is beszélünk: van, akihez naponta megyek segíteni, mert nehezen szopik a baba, vagy begyulladt a mama melle. Volt már szülés utáni súlyos depresszióval küzdő kismamám is: szerencsére sok kisgyermekes anyuka lakott az utcában, megszerveztem, hogy látogassák, támogassák. Nagyon büszke vagyok rájuk, hiszen az ő tapintatos segítségükkel sikerült kilábalnia a depresszióból, azóta újabb gyermeke is született.

– Hány babával foglalkozott eddig?
– Leszámítva azt a tíz évet, amíg én is otthon voltam a magaméival, kétezer újszülöttel biztos. Most közel kétszáz családom van.

– Ma már Ön is nagymama. A gyerekei is Önhöz fordulnak tanácsért?

– Múltkoriban mondta az egyik lányom, hogy „anya, téged állandóan hívnak mindenért, sosincs kikapcsolva a telefonod. Mi bezzeg nem hívjuk állandóan a védőnőt!” Hát persze, feleltem, mert ti engem hívtok. Négy gyermekem van és kilenc unokám; nem erőltetem rájuk a véleményemet, de úgy látom, elfogadják.

– Mennyiben volt más az akkori feladatköre, mint a mostani?

– Ég és föld a kettő. Akkoriban a látogatáson volt a nagyobb hangsúly, kevesebb volt az adminisztráció, és közvetlenebb a kapcsolat a családokkal. Most hiába van számítógép, mégis kevés idő jut a látogatásokra, a rengeteg papírmunka miatt. Nagyon sok minden változott egyébként előnyére is a védőnői gyakorlatban: mikor az én gyermekeim megszülettek, még két hetes korban kellett elkezdeni a hozzátáplálást, és nem tápszert, hanem kétharmados – azaz vízzel higított – tejet adtunk a nem szoptatott pici babának. Ma már el sem tudjuk képzelni az ilyesmit. Úgy érzem, a mostani, az anyatejes táplálást előtérbe helyező gyakorlat a helyes.

– Amikor gyermekbántalmazásról, -éheztetésről ír a sajtó, óhatatlanul felmerül a kérdés: miért nem vették észre az illetékesek időben, és miért nem jelezték, hogy baj van? Az Ön negyvenöt esztendős praxisában előfordult ilyen eset, van-e ide vonatkozó tapasztalata?

– Volt egy családom annak idején, akiket naponta kellett látogatnom, az édesanyával ugyanis mentálisan nem volt minden rendben: volt, hogy a mosatlan, rántásos lábasban főzte a tápszert, a pelenkát nem mosta ki, csak kiteregette, és hasonlók. Mikor magam is kismama lettem, már nem tudtam felvállalni, hogy minden nap segédkezzek náluk. Sajnos, a picinek a mocskos pelenkáktól olyan csúnya lett a bőre, hogy kórházba kellett küldeni. Felhívtam az orvosokat, ne engedjék haza, mert veszélyeztetett környezetben él. A család azonban ismert valakit, aki magasabb pozícióban dolgozott a tanácsnál, és az elintézte, hogy a kicsi hazakerüljön. Ráadásul megtudták, hogy én szóltam az orvosoknak; eljöttek a lakásomra, megfenyegettek, meg akartak verni. Pár hétre rá magukra gyújtották a házat, szerencsére a baba és a nagyobb testvére megmenekült. Az anya később elhagyta őket, a gyerekeket pedig állami gondozásba vették. Volt még egy-két hasonló eset – akkoriban még nem volt helyi gyermekvédelem, minden felelősség rajtunk volt, nekünk kellett megoldást találnunk.

– Mikor lett vezető védőnő?

– Valamikor 2000 körül, tehát több mint tizenöt éve. Idén január 31-ével búcsúztam el ettől a pozíciótól – sok volt már nekem. A huszonhat védőnő feladatának ellenőrzése, a rengeteg jelentés, adminisztráció mellett még a saját körzetemet is el kellett látnom. Szegény anyukák, néha bizony elhanyagoltam őket, hiszen sokszor még otthon, este is jelentéseket írtam. Másfél éve már nyugdíjasként dolgozom, és úgy számolom: egy-két évig még maradok. Na jó, egy évig… Míg el nem megyek, segítem a kolléganőt, aki átvette a helyemet, és megtartottam a körzetemet is. Nehéz elszakadni a munkától, de rengeteg mindent csinálok még, amire így több időm lesz: a Lea otthonban végzek karitatív munkát, a kuratóriumnak is tagja vagyok. Vezetem az Újvárosi Karitászt, ahol jegyesoktatást is tartok, hamarosan indul az idei kurzus. Régóta van egy baba-mama csoportom a művelődési központban; jóleső érzés, hogy sok „kiöregedő” anyuka később is kapcsolatban marad, és közös családi programokat csinálnak. Önkénteskedem a nyílt örökbeadással foglalkozó Gólyahír Egyesületnél is: engem hívhatnak Pest megyében a krízishelyzetben lévő, várandós mamák, akik szeretnék megszülni, ám felnevelni már nem tudják a gyermeküket, és azok is engem keresnek, akik szeretnének örökbe fogadni. Én intézkedem, ha egy gólyahíres kismamának szüksége van valamire, és az örökbefogadással kapcsolatos adminisztrációban is segédkezem. Jelen vagyok az örökbeadók és az örökbefogadók találkozásánál is.

– Kik vannak többen, a gyermekre várók vagy a kisbabájukról lemondók?

– Az örökbe fogadni szándékozók. Nálunk általában három év a várakozási idő. A Gólyahír százhalombattai székhelyű egyesület, nyílt örökbefogadással foglalkozik, és eddig mintegy 800 gyermeknek sikerült családot találnunk. Az életet adó szülő megmondhatja, milyen legyen az örökbefogadó szülő, aki rendszerint jelen lehet a baba születésénél is. Azért tartom fontosnak az itt végzett munkámat, mert így segíthetek abban, hogy a nem kívánt gyerekeket ne elvetessék, hanem szerető családokhoz kerülhessenek.

– Nem rak hatalmas terhet egy anyára az, hogy örökbe adta a gyermekét?

– Akik így döntenek, rendszerint rendkívül rossz körülmények közt élnek, és nem szokták megbánni. Van olyan anya, aki már három gyermeket örökbeadott ugyanannak a családnak. Évente egyszer, ha kéri, minden örökbeadó kaphat egy fényképet a gyermekéről. Ezt általában nem szokták kérni. Egy anyuka van, aki viszont igényt tart rá: neki most öt éves a gyermeke, és nagyon megbánta, hogy örökbe adta. Akkor viszont kilátástalan volt az élete, nem tudta vállalni. Ő minden évben felhív, hogy ugye, jön a fénykép. Olyankor a szívem szakad meg. Az örökbefogadó családdal egyébként ő nem veheti fel a kapcsolatot, de a gyermek, ha nagykorú lesz, megkeresheti az édesanyját. Persze, előfordult már, igaz, nem az én körzetemben, hogy valaki megkereste a gyermekét, ez azonban egyik félre sem volt jó hatással.

– Hogy fér bele a védőnői munka mellett ez a sok önkéntes feladat az idejébe?

– Aktív életet élek. A férjem, sajnos, öt éve meghalt, a gyerekeim közül pedig már csak a legkisebb lakik otthon, a többiek kirepültek, és mivel nem Érden élnek, leggyakrabban hétvégén találkozunk. Persze, a kilenc unoka mellett előfordul, hogy hét közben is besegítek.

– A lányai követték ezen a pályán?

– Nem, egyikük szociológus, a másikuk menedzser, az egyik fiam gépészmérnök, mint az édesapja volt, a nagyfiam pedig régész, most csinálta meg a nagydoktoriját. Nagyon büszke vagyok rájuk, és boldoggá tesz, hogy még mindig összetartanak. Most vasárnap is tizennyolcan ültük körül a családi asztalt, mikor a három nagyobbik születésnapját egyszerre ünnepeltük. Olyanok vagyunk ilyenkor, mint egy olasz család.

– Mi volt pályája legnagyobb sikere?

– Jó, hogy sikerült a huszonhat érdi védőnőnek több közösségépítő programot szervezni. Együtt karácsonyozunk, farsangolunk, tartottunk már születésnapot és ófalusi sétát, és most szervezünk egy Fundoklia-völgyi kirándulást. Jó érzés, hogy sokan megállítanak az utcán, hogy kérdezzenek vagy beszámoljanak valamiről. Jó érezni, hogy szeretnek. Bár kaptam már életmű-díjat a munkámért, nekem ez a legnagyobb siker. Így, negyvenöt év után is ugyanezt a hivatást választanám.

Ádám Katalin

Címkék