Önként a közösség nyugalmáért

Több mint egy évtizede járja éjszakánként az érdi utcákat, és ad szolgálatot a különböző városi rendezvényeken. Részt vett az árvíz elleni védekezésben, és volt egy-két rázós kalandja. Nem azért lett polgárőr, hogy „intézkedhessen” – talán pont ezért ő nyerte el az Érd Közbiztonságáért és Tűzbiztonságáért Díjat. Beszélgetés Bulik István polgárőrrel. 

Hasonló tartalmaink:

– Mióta él Érden?
– Budapesten születtem, a XV. kerületben nőttem fel, Érdre 1995-ben költöztünk a feleségemmel. Nagyszüleim Paks mellett laktak, ott töltöttem a szünidőket, sőt, egy darabig ott is éltünk. A szüleim elváltak, édesapám kiköltözött az NDK-ba, újranősült, majd a második felesége halála után, a 2000-es évek elején hazaköltözött. Néha meglátogattam odakint, de nem kaptam kedvet ahhoz, hogy az NDK-ban éljek.

– Hol tanult?
– Egy IX. kerületi szakközépiskolában végeztem, központifűtés- és csőhálózat-szerelőként. Akkor már Őrmezőn éltünk édesanyámmal, a valahai Osztyapenkónál. A MOM Optikai Műveknél kaptam állást, Budán. Karbantartóként dolgoztam. Nagyon szerettem ezt a munkát, mert felfedezhettem a gyárat: az összes szegletébe bejutottam. A zárt részekbe kevesen léphettek be, de mivel fűtés mindenütt volt, én bejáratos voltam mindenhová.

– A MOM ma már nem létezik, bevásárlóközpont és lakások vannak a helyén, a közel százéves műemlék jellegű épületeket a ’90-es években lebontották. Ekkor még ott dolgozott?
– Nem. 1984-ben elvittek katonának, és miután leszereltem, kaptam egy olyan állásajánlatot, amit nem tudtam kihagyni. Hétfőn kezdtem a MOM-ban, pénteken már ki is léptem – egy budafoki targoncaalkatrészeket gyártó gmk-nak lettem az anyagbeszerzője. Harminckét éve lesz novemberben, hogy ennél a cégnél dolgozom. Sokan el sem hiszik, hogy ennyi időt el lehet tölteni egy helyen…

– Hogy került Érdre?
– Megnősültem, feleségemmel Őrmezőn éltünk, édesanyám pedig Csömörön lakott. Szerettük volna, ha együvé kerül a család, de Csömör nagyon messze volt, én Budafokon, feleségem Budán dolgozott, így inkább a környéken keresgéltünk. Így kerültünk Érdre, húsz esztendeje. A fiunk már itt született. A feleségem is Érden helyezkedett el, a Tusculanumi óvodában dolgozik már tizenöt éve.

– Ahogy mesél róla, nagyon stabil, nem szívesen mozduló családnak tűnnek.
– Igen, a mi életmódunk még nem olyan rohanó, mint a fiataloké. Nekem nem hiányzik a váltás, jól megvagyok Érden, a házamban, a munkahelyemen. A cég profilja időközben változott, de én maradtam.

– A polgárőrségnek is több mint tíz éve tagja. Hogyan jutott eszébe, hogy jelentkezzen közéjük? Régi vágya volt?
– Soha meg sem fordult a fejemben, még a honvédségnél sem. A seregnél rádiós voltam, és ahelyett, hogy felfelé mentem volna a ranglétrán, majdhogynem alhonvéd lettem, mire leszereltem, a sok csibészség miatt. Egy barátom keltette fel az érdeklődésemet: a szomszédságban élt egy család, a férj, feleség velünk egyidősek, a gyerekek is. Összebarátkoztunk, és a férjjel, Klem Istvánnal, aki már akkor polgárőr volt, egyszer-kétszer kimentem, mert kíváncsi voltam, mi is a dolga egy polgárőrnek. Nem az vonzott, hogy akkor majd én intézkedhetem – hiszen, bár az emberek jó része ezt nem tudja, nekünk semmi extra jogkörünk nincsen. Nem vagyunk rendőrök.

– Akkor mi az, amit tehet?
– Járjuk Érd utcáit, illetve segítünk a különféle rendezvények biztosításában. Figyelünk, és ha kell, szólunk a rendőrségnek. Én rendszerint éjszakánként vagyok szolgálatban.

– Hogy zajlik egy ilyen szolgálat?
– Felvesszük az autót és bejelentkezünk a rendőrségen, hogy a járőr tudjon rólunk. Megbeszéljük, hova menjünk, mire figyeljünk. Hétvégenként vissza-visszatérünk a szórakozóhelyek környékére, egyébként pedig Érd utcáin gurulunk.

– Volt olyan, hogy hívniuk kellett a rendőrséget?
– Hogyne, nem is egyszer.

– Mondana pár példát?
– Egy alkalommal, mikor a Riminyáki úton mentünk, láttuk, hogy egy autó becsúszott az árokba. Az ajtók zárva, senki nem ült benne. Az üzemanyagtartálya megsérült, folyt ki a benzin. Hívtuk a járőröket, akik lekérdezték az autó adatait. Kiderült, hogy az autó gazdája ivott, az árokba hajtott, majd a következményektől tartva otthagyta a kocsit. Volt, hogy belekeveredtünk autós üldözésbe is. Budafoki kollégákkal, illetve a rendőrökkel egy közös akció keretében járőröztünk. A Tárnoki út környékén egy autó lekapcsolt világítással jött velünk szembe, és mikor észrevettek minket, megfordultak, és menekülőre fogták a dolgot. Utánuk mentünk, és komoly autós üldözés kerekedett a dologból: nemcsak az érdi rendőrök, hanem a tárnokiak, battaiak, diósdiak is őket hajtották. A Fehérvári úton észrevettük a kocsit; velünk szembe jött. Meg akartunk fordulni, de nem sikerült: nekünk jöttek. Kétszer megpördült az autónk a tengelye körül. Én, az ajtót kiszakítva, métereket repültem. A kollégám térített magamhoz. Szerencsére a helyszínen elkapták a menekülőket: egy lopott cuccokkal telepakolt, szintén lopott autóval akartak lelépni. Ami engem illet, a János kórházban kötöttem ki. Elláttak, összevarrták a homloksebemet és hazaengedtek. Aztán sajnos vihettek is vissza, annyira rosszul voltam otthon. Két-három hétig pihenhettem otthon, agyrázkódással. Voltak még hasonlóan mozgalmas esetek.

– Jól ismeri már önöket az érdi lakosság?
– A rosszfiúk ismernek – és tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy nincs intézkedési jogkörünk –, a lakosság rendszeresen találkozik velünk a különféle rendezvényeken, és járőrözés közben is. Persze sokan vannak, akik panaszkodnak, hogy nem látnak polgárőrt az utcákon. Az igazság az, hogy ez a város nagyon nagy, mi pedig aránylag kevesen vagyunk, nem tudunk mindenütt ott lenni. Volt, hogy nekem szegezték a kérdést: ti ezért mennyi pénzt kaptok? Mikor mondtam, hogy semennyit, döbbenten kérdezték: akkor minek csinálod?

– És miért csinálja? A mozgalmasság, az adrenalin miatt?
– Nem tudnám megmondani. Az biztos, hogy nem azért, hogy „intézkedhessek”. A polgárőrökből kialakult egy kis közösség, összejárunk, beszélgetünk, főzőcskézünk.

– A feleségek is bekapcsolódnak?
– Nem, ezek szűk körben zajlanak. Persze van köztünk női polgárőr is, rendszeresen adja a szolgálatokat.

– A fia tizennyolc éves. Nem szeretne az Ön nyomdokaiba lépni?
– Volt már kint velem, nálunk tölti a közösségi szolgálatot is. Adminisztrál, városi és sportrendezvényeken segédkezik. Ahhoz azonban még fiatal, hogy a szabadidejében, éjszakánként velünk üldögéljen vagy járőrözzön. Inkább járkáljon a barátnőjével. Nem mindenki alkalmas egyébként polgárőrnek: voltak olyan jelentkezők, akik hamar kihullottak közülünk. Őket igazából az egyenruha vonzotta. Ezzel azonban nem szabad visszaélni. A mi teendőnk az, hogy a rendőrségnek, a városrendészetnek támogatást nyújtsunk. Szerintem ez sem kis dolog. Ha intézkedni kell, arra ott a rendőr. Azt persze nem mondom, hogy mi csak megfigyelő szolgálatot látunk el: nem egyszer fordult elő, hogy az éjszakai járőrözés alatt megálltunk a tárva-nyitva felejtett garázsajtó vagy kertkapu miatt egy-egy háznál, és figyelmeztettük a lakókat.

– Említette a baleseteket. Nemcsak polgárőrként szenvedett el ilyesmit, magánszemélyként is sok közúti katasztrófának volt szemtanúja.
– Igen, mivel egy forgalmas és veszélyes kereszteződés közelében lakom. A kilencvenes évek végén, mikor ideköltöztünk, megdöbbenve tapasztaltam, hogy egyes csoportok „orosz rulettet” játszanak a környéken: pénzben fogadtak, ki mer átmenni megállás nélkül abban a kereszteződben, ahol nem neki van elsőbbsége. Nagyon csúnya balesetek voltak ebből. És sajnos figyelmetlenségből eredőek is. Gyakran nyújtottam elsősegélyt, és tanúskodtam jó párszor bírósági tárgyaláson is.

– Hogy tölti a kevés szabadidejét? Belefér az életébe valamilyen hobbi?
– Nagyon szeretek horgászni. Enni már nem szeretem a halat, de a parton üldögélni, élvezni a nyugalmat, azt igen. Kimondottan sporthorgász vagyok. Van, akit bosszant, hogy nem fog halat, engem egy cseppet sem. Hobbinak ugyan nem mondanám, de régebben volt még egy szokásom: autóban ülve, szórakozásképp, azt figyeltem, hogy az előttem haladó rendszámtábláján lévő matrica érvényes-e még. Előfordult, hogy valakit figyelmezettem, hogy figyeljen oda, mert lejárt a műszakija. Hát nem köszönte meg, sőt, még neki állt feljebb, hogy mi közöm hozzá.

– Nyaralás?
– Néha. Amikor szabadságra megyek, elvégzem a ház körüli teendőket, és egy hét után már alig találom a helyem. Tavaly sajnos volt elfoglaltságom: mélyen fekvő részen lakunk, sokszor elöntötte a kertet a víz a nagy nyári esők után. Volt olyan év, hogy a kocsi küszöbe fölött is befolyt. Egy-két éve polgárőrként részt vettem az árvízi védekezésben Győr mellett. Napokig raktuk a homokzsákokat, és figyeltük a buzgárokat. Emlékeszem egy asszonyra, akkoriban vette a házát hitelre, az ablakig állt a víz. Nem tudom, mi maradt belőle, mire lement az ár. Ott megtapasztalhattam, hogy a víz sokkal ijesztőbb, mint a tűz. Azt el lehet oltani, meg lehet fékezni, de az ár ellen nagyon nehéz védekezni.

– Idén Ön vehette át az Érd Közbiztonságáért és Tűzbiztonságáért Díjat. Hogyan fogadta a kitüntetést?
– Nagy meglepetéssel és köszönettel. Amíg az időm engedi, szeretnék tovább szolgálni.

– Nincs felső korhatár?
– Nincs. Nyilván másféle szolgálatot lát el egy idős ember, mint egy fiatal. Állóképesség kell ehhez a munkához, hiszen egy-egy rendezvényen, amire kivonulunk, hol a nap éget, hol az eső áztat, és ezt bírni kell.

Ádám Katalin

Címkék