Kiskora óta az állatok körül forog az élete. Kutya, macska mellett megfért a házában az óriáskígyó és a varánusz is. Etológus szeretett volna lenni, de a sors a tanári pályára vezérelte, de az óráira is „becsempészi” az állatokat: az Érdligeti iskolában négy éve tart állattal asszisztált órákat, amelyek nemcsak élvezetesek, de rendkívül eredményesek is. A módszerről, és társáról, Kemi kutyáról sok cikk jelent már meg; Marcali-Kiss Ritával most a gyermekkorról, a mindennapokról, és csodás új hobbijáról, a bútorfestészetről beszélgettünk. No meg az állatokról.  

– Érdi családból származik?

Keszthelyen születtem, édesapám grafikus és festőművész volt, mellette restaurátor, édesanyám pedig tanított. Nyolc éves voltam, mikor a fővárosba költöztünk, amit nagyon rosszul viseltem, de édesapám munkája miatt váltanunk kellett. Van egy húgom is, ő édesapám hivatását vitte tovább: festőművész lett, míg én tanító, mint édesanyám. Igaz, én teljesen más hivatást választottam volna szívem szerint: etológus szerettem volna lenni, bár Magyarországon akkoriban még a szó jelentését sem ismerték. Már gyerekkoromban is nagyon szerettem az állatokat, volt egerem, patkányom, tengerimalacom, gekkók, gyíkok és siklók, persze nem egyszerre, illetve papagájom is – ő szabadon élt a szobámban –, aztán macskám, és mindig voltak halaim. Igazából kutyát szerettem volna, de azt nem engedték a szüleim.

– És mit szóltak a többiekhez?

– Elviselték. Az állataimról én gondoskodtam, úgyhogy ezzel nem volt probléma. A Martos Flóra gimnáziumba jártam, az állatorvosi egyetemre felvételiztem volna, de a szüleim lebeszéltek róla, hogy az nehéz, nem nőnek való pálya. Akkoriban az állatorvoslás inkább a hatósági feladatok ellátását jelentette, semmint a házi kedvencek gyógyítását. Így érettségi után egy évig dolgoztam az egyik nagyvállalatnál, majd úgy döntöttem: kipróbálom, milyen lehet iskolában tanítani. Akkoriban még lehetett képesítés nélkül is foglalkozni a gyerekekkel. Azonnal megszerettem, jelentkeztem a főiskolára, amit estin, munka mellett végeztem el.

– Az állatok, főleg a kutyák iránti szeretete lanyhult idővel?

– Nem, sőt, akkoriban, a ’80-as évek végén, már lehetett kutyám is: Jessie, a skót juhász. K2-es munkakutya vizsgát tettünk le, én kiképzésvezetői tanfolyamot is végeztem. Az iskolámban pedig megengedték, hogy Jessie-t is vigyem az iskolai programokra, kirándulásokra. Terelőkutya lévén, mindig megszámolta a diákokat, megvannak-e, ha kérték, átugrotta őket, és különböző trükköket csinált. A gyerekek imádták. ’88-ban Érdre költöztem, itt született a három gyermekem: az ikreim már huszonhat évesek, a kicsi tizennégy. A nagyobbak születését követően, miután lejárt a GYES, nem mentem vissza tanítani. Szerettem volna másba fogni, így aztán nyitottam egy állatkereskedést. Elvégeztem hozzá a szükséges tanfolyamot, és egy környékbeli bevásárlóközpontban nyitottam meg az üzletet.

– Milyen állatokat árult?

– A kakadutól a mosómedvéig mindent. Volt, aki törpe selyemmajmot akart: ma már biztos nem szerezném be, de akkor sikerült, ismerős révén. Úgy adtuk el, hogy bele se néztünk a dobozba, amiben érkezett, nehogy megijedjen, neadjisten kiszökjön a majompár. Próbálkoztak nálam azok is, akik védett állatokat akartak, de erre mindig nemet mondtam.

– A kutyán kívül melyik a legkedvesebb állata? Macska, papagáj, tengerimalac…

– A gepárd.

– Háziállatra gondoltam.

– Nem tudom. Mindegyik. Az is jó volt az állatkereskedésben, hogy hazahordhattam az állatokat: volt, hogy óriáskígyó lakott nálunk pár hónapig, máskor varánusz. A lányom is imádta őket. Előfordult, hogy megszökött egy-egy állat az üzletből – a madarakat a bevásárlóközpont dolgozói már rutinosan összegyűjtötték, létrával. Pötyi, a szelíd jákópapagájunk is gyakran volt szabadon, és ha elmentem kávézni pár üzlettel arrébb, repült utánam. Egy alkalommal a segítségemet kérték a szupermarket dolgozói: találtak egy patkányt, és szerették volna befogni. Nem a miénk volt ugyan, de vállaltam a dolgot. Hősiesen megfogtam, és tüzetesebb vizsgálat, no meg az állat lemosása után kiderült, hogy ez is tőlünk szökött meg…

– Miért tért vissza a tanári pályához?

– A vállalkozás, az, hogy embereket kellett irányítanom, túl nagy felelősséggel járt, és megszületett a kisfiam is, így aztán 2007-ben újra tanítani kezdtem. Persze az állatok szeretete megmaradt, tudtak róla a tanítványaim és a kollégák is. 2013-ban a felsős igazgatóhelyettes szólt, hogy Törökbálinton lesz egy tájékoztató az állattal asszisztált pedagógiai munkáról, illetve egy ezzel kapcsolatos képzésről, nem mennék-e el. Örömmel mondtam igent, és a helyszínen már tudtam: ez nekem való. Mindig is szerettem a segítségre szoruló gyerekekkel foglalkozni, pátyolgatni őket, és az állatterápiát nagyon jó eszköznek tartottam ehhez. Sárközi Márta, a tankerület igazgatója is jelen volt ezen a bemutatón, és megígérte, hogy a költségek 80 százalékát a tankerület fizeti, így tudtam elvégezni a kétéves, nagyon kemény képzést. Pszichológiát, gyógypedagógiát, anatómiát tanultunk – még boncoláson is részt kellett vennünk Pécsett.

– Azért ez annak, aki valaha állatorvosnak készült, nem lehetett olyan megrázó élmény.

– Nem állatot boncoltak, hanem embert. Tanultunk állatanatómiát, etológiát, amit nagyon szerettem, és voltak gyakorlati foglalkozások is.

– Azzal a kutyával, Kemivel, aki most is részt vesz a foglalkozásokon?

– Nem, egy másik kutyámmal, akiről az első év végén kiderült, hogy nem alkalmas erre. Nem csinált ő semmi rosszat, csak láttam rajta, hogy megijedt. Törtem a fejem, ki lehetne helyette. Kemi akkor még nem volt meg, de tudtam a létezéséről: egy szolnoki egyesület vette magához, miután három hónapos korában elütötte egy autó, és a sofőr otthagyta az árokban. Az egyesület tagjai vitték orvoshoz, és osztották meg a történetét az interneten. Én is olvastam, és izgultam érte, mivel a kiskutya öt napig volt kómában. Ő volt az első kutya, akinek támogatást küldtem. Tizenegy hónapos volt, mikor a gazdája lettem, addig ideiglenes befogadónál élt.

– Honnan tudta, hogy alkalmas lesz arra, hogy bevonja a foglalkozásokba?

– Sehonnan. Megérzés volt. Ha sokat mondok, a kutyák tíz százaléka lehet alkalmas ilyesmire.

– Mi szükséges ehhez? Mármint az állat részéről.

– Hatalmas emberszeretet, hogy elfogadjon mindenkit, és ne legyen benne egy csepp agresszió sem emberrel szemben. Ez a legfontosabb. Legyen értelmes, képezhető, szófogadó. De a fő, hogy szeressen mindenkit. A postást is. Akit a kerítésen belülről megugat, hiszen Kemi jó házőrző is, ám ha az utcán találkoznak, már csóválja neki a farkát. Kemi egyébként, ha hazaérünk az iskolából, pontosan úgy elengedi magát otthon, mint egy gyerek: mozgékony, izgága, míg a gyerekek között teljesen nyugodt.

– Akkor Kemit kedvükre nyúzhatják.

– Igen, de nem hagyom. Nagyon oda kell figyelni, mert ő nem védi meg magát, bármit csinálhatnak vele. Egyébként a gyerekek nagyon hamar megtanulják, mit lehet és mit nem.

– Magyarországon az olyan iskola, ahol állatokat vonnak be az oktatásba, úgy, ahogy az Érdligeti iskolában történik, ritka, mint a fehér holló. Sosem volt a többi tanárban, szülőben ellenérzés amiatt, hogy kutyát és nyuszit visznek be az órákra?

– Nem. Az iskola, illetve Vargáné Balogh Erika igazgatónő nagyon pártolja az állattal asszisztált órákat. A felsős igazgatóhelyettes ajánlotta a figyelmembe annak idején a képzést, az alsós igazgatóhelyettes pedig lemondott a továbbképzéséről csak azért, hogy én elvégezhessem. A szülők hozzájárulását is mindig megkérjük. Ők is látják, mennyivel jobban fejlődnek a gyerekek, milyen jó hatással van rájuk az állat. Nyugodtabbak, harmonikusabbak. Az osztályomba négy sajátos nevelési igényű gyerek jár, és vannak tanulási nehézségekkel, illetve beilleszkedési zavarokkal küzdő gyerekek is – biztos vagyok benne, hogy Kemi is sokat segített abban, hogy az osztályban mindannyian elfogadják egymást, és jó az osztályközösség.

– Az is jó hatással van a gyerekekre, ha ők maguk tartanak otthon valamilyen házi kedvencet?

– Az állatokkal való interakciók nagyon jót tesznek gyerekeknek, felnőtteknek egyaránt – és persze az állatoknak is, hiszen ez a hatás kölcsönös –, de csak akkor, ha a házi kedvenc a családban él, és ha a szülő is segíti, támogatja a gyereket az állat nevelésében, gondozásában, a gyerek életkorától függően. Egyébként legalább négy olyan gyerek van az osztályomban, akik Kemi hatására fogadtak örökbe kutyát a menhelyről.

– Fontos Önnek, hogy az állat örökbefogadott legyen?

– Igen. Ha örökbe fogadunk egy állatot, nemcsak neki adunk esélyt, hanem annak is, aki a menhelyen a helyére kerülhet. Az örökbefogadott állatnak egyébként még a lelke is más: sokkal hálásabb.

– Kemin kívül van még két kutyája és két macskája is. A gyerekei is így rajonganak az állatokért?

– Az idősebbek már nem élnek otthon. A nagyfiaméknak két kutyájuk van, a lányom hazajön megszeretgetni a cicáját. A kisfiam tizennégy éves, tavaly óta egy krónikus betegséggel küzd, most magántanuló, egyelőre nem járhat iskolába. Nehéz időszakon vagyunk túl, de most már könnyebb, mert találtunk egy remek professzort, aki sokat segített.

– A tanítás, a család, az állatok mellett is jut ideje egy különleges hobbira: bútorokat fest. Honnan jött az ötlet?

– Tavaly kisebb házba költöztünk, így le kellett cserélni, illetve át kellett alakítani a régi bútorainkat, és több olyan romos darab is volt, amit az előző lakók hagytak ott a házban. Megtanultam fúrni, faragni, csiszolni, festeni, különböző internetes fórumok segítségével. Újítottam már fel tálalóasztalt, régi bölcsőt, baráti kérésre is. Hétköznap, estefelé, egy-két órát szoktam tölteni ezzel, tévézés helyett. Megnyugtat ez a tevékenység: kicsiszolom magamból a nap történéseit. Közben hajt az alkotási vágy is – elképzelem, milyen lesz az adott darab, de persze mindig más lesz a végeredmény. Imádom a fát: ahogy csiszolom, és látom, hogy milyen gyönyörű, rájövök arra, hogy nem kellene festékrétegekkel eltakarni, így mindig több lesz a festetlen felület, mint ahogy megálmodtam. Van olyan bútorom is, amire két pávát festettem fel, keresztszemes öltéssel „hímezve”.

– A míves, kézzel festett bútorok most nagyon kelendőek. Nem gondolt arra, hogy új hivatást válasszon?

– Nem, ez marad hobbi. Nincs már bennem igény a változásra: jól érzem magam a pedagógusi pályán, főleg, hogy közben az állattal asszisztált terápiával is foglalkozhatok. Így teljes az életem.

(Érdi Újság)