Ígéretes futball-karrierje egy sérülés miatt kettétört; gerincműtétjét eltitkolva kohásznak állt, de balesete miatt nem bírta ezt a kemény fizikai munkát. A vendéglátóiparban kezdte újra a nulláról és komoly karriert futott be, ráadásul a női futballban is fontos szerepet vállalt. Érden, mint a polgárőrség elnökét, szinte mindenki ismeri, azt viszont kevesen tudják, hogy a civil bűnmegelőzéssel egy betörés hatására kezdett foglalkozni. Macsotay Tiborral beszélgettünk.

 – Tevékenyen részt vesz a város életében; a helyiek többsége bizonyára úgy hiszi, tősgyökeres érdi, holott csupán másfél évtizede lakik itt. Honnan költözött ide?

– Budapestről, de nem a fővárosban, hanem Szombathelyen születtem, 1953-ban. Édesapám hányatott sorsú ember volt, aki megjárta nemcsak a II. világháborút, hanem a málenkij robotot is. Édesanyám 1959-ben tragikus körülmények közt meghalt; három fiút hagyott hátra, közülük én voltam a legfiatalabb, a bátyáim egy, illetve két évvel voltak idősebbek nálam. Édesapám megkeseredett, összetört ember volt, nem alkalmas a nevelésünkre, így intézetbe kerültünk, Kőszegre. Nem volt valami színes, vidám gyermekkorom.

– Milyenek voltak az intézeti körülmények az ötvenes években?

– A kőszegi intézet valaha kastély volt, persze nem óvták meg az állagát, nagyon lepusztult. Hatalmas teremben laktunk, negyvenketten aludtunk a huszonegy darab emeletes ágyon. Egyenruhát kellett hordanunk, olyan volt, mint amit a vasutasok viseltek, hogyha elszökünk, ne tudjunk keveredni a városi lakossággal. Persze azért állandóan szöktünk – én is, minden határozott cél nélkül, csak úgy brahiból. Az intézetben sokat sportoltam: sakkoztam, pingpongoztam, fociztam, kézilabdáztam, négytusáztam. A sportra volt lehetőség bőven – valamivel le kellett foglalni azt a sok gyereket. A futballnál kötöttem ki, ahogy felnőttem, a Haladásnál játszottam Szombathelyen. Sajnos, huszonegy évesen komolyan megsérültem, másfél évi kínlódás után a fővárosban műtötték meg a gerincemet, nem is egyszer.

– Akkor már nem az intézetben élt, hiszen nagykorú volt.

– Nem, munkásszálláson vergődtem.

– Milyen munkát tudott vállalni egyáltalán ezzel a sérüléssel?

– Kohász voltam Csepelen. Természetesen eltitkoltam a sérülésemet, de előbb-utóbb kiderült, hogy gond van a derekammal. Nagyon rossz állapotba kerültem; huszonnyolc évesen leszázalékoltak. Szerencsére a sport lévén szert tettem olyan barátokra, akik segítettek, például Albert Flórián, az FTC legendás játékosa, akinek nagyon sokat köszönhetek: az ő révén a Dél-Budai Vendéglátóipari Vállalathoz kerültem, a portán voltam „kuveros”.

– Ez a kifejezés mit jelent?

– Akkoriban vezették be a vendéglátóhelyeken a kötelező fogyasztást, ezt hívták couvert-nek. Minden vendégnek meg kellett vásárolnia egy minimális fogyasztási jegyet, mondjuk harminc forintért. Természetesen akkor még minden vendéglátóhely állami tulajdonban volt; ezzel a módszerrel szerették volna fellendíteni a forgalmat, jobban mondva az ellenőrizhető fogyasztást. Én árultam ezeket a bizonyos jegyeket, de ez az időszak nem tartott sokáig: három hónap telt el, és felajánlották, hogy vezessek egy bárt.

– Csak úgy?!

– Akkoriban így mentek a dolgok. Behívtak, azt mondták: fiam, te alkalmas vagy erre, el tudod vezetni az üzletet, hát csináld. Így is lett. Volt érzékem hozzá, nagyapám lókupec volt, nagyanyám piacozott, üzletasszony volt. Az, hogy megálltam a helyemet, annak is köszönhető, hogy mindig is képes voltam fegyelmezetten dolgozni. Ezt az intézetes múltamnak köszönhetem; bárhogy is gondoljak ma vissza gyermekéveimre, azt el kell ismernem: jó lecke volt. Megtanultam, hogy csak magamra számíthatok, és hogy nem szabad megijednem semmiféle munkától. Aki intézetben nőtt fel, egy kicsit másképp látja a világot. Felnőttként lapátoltam havat, raktam vagont, hogy pénzhez jussak. Egy nem jutott eszembe: hogy bűnözzek.

– Tartja még a kapcsolatot egykori társaival?

– Csak két emberrel, mivel nagyon szétszóródtunk. Az intézetesek közül sajnos keveseknek vitt felfelé az útja, a többség lecsúszott. Nekem szerencsém volt. Mikor elindultak a szerződéses vendéglátóipari üzletek, én voltam Magyarországon a második, aki ilyet vettem: a körúti Karaván eszpresszót. Ezekben az években meg is nősültem, és idővel három gyermekem született. A nagyobbik fiam negyvenhárom éves, a kisebbik harmincegy, a kislányom pedig huszonhárom. A sportba is visszakapcsolódtam: mint egykori sportoló, továbbra is ilyen körökben mozogtam, csak épp nem a férfi, hanem a női futball vált az életem részévé.

– Önnek, mint korábbi focistának, milyen volt egy női futballcsapattal foglalkozni?

– A nők érzékenyebbek, ugyanakkor sokkal jobban terhelhetőek, mint a férfiak, és sokkal fegyelmezettebbek, elkötelezettebbek is. Nem szeretném megbántani a férfi futballistákat, de ez így van. Abban az időben lesajnálták a női labdarúgást, ami egyrészt nagyon érzékenyen érintette a sportolókat, másrészt nem visszafejlődést eredményezett, hanem plusz erőt adott nekik. Nagyon jó volt velük dolgozni, és sokkal könnyebb, mint a férfiakkal.

– Hány évig dolgozott a női futballban?

– Tizenöt évig. Egyébként a mostani párom is válogatott labdarúgó. Hozzátartozik, hogy tizenegy éven keresztül a Tipográfia Egyesület technikai igazgatója voltam. Itt is volt női labdarúgás; segítettem az edzőt, felügyeltem az utánpótlást, és elláttam a technikai igazgatói – ahogy ma mondják, menedzseri – teendőket. Sok más sportágon kívül nagyon sikeres volt az íjász szakosztályunk: egyik versenyzőnk, Nagy Béla, olimpiai ötödik helyezést ért el. Nagyon erősek voltunk a kerékpározásban is. A vendéglátással sem hagytam fel. A rendszerváltozás idején céget alapítottam, saját presszót vettem Kőbányán, a Bihari úton, és kereskedtem is. Ez az időszak 2009-ig tartott – akkor már itt éltem Érden.

– Miért költözött pont Érdre, ha kőbányai érdekeltségei voltak?

– Korábban az Üllői úton laktam. Vágytam arra, hogy ne egy bérházban éljek: apai ágon a felmenőim földművesek voltak, én is szerettem volna vidéken élni. De nem Érden – a Velencei-tó mellé szerettem volna költözni, már ki is néztem egy házat Kápolnásnyéken, közel a tóhoz, csakhogy kiderült: vizesedik a ház. Nézelődtem a környéken, többek közt Tárnokon is, de ott sem jött össze a vétel. Hazafelé jövet arra gondoltam, megnézem azért Érdet is. Csakhogy eltévesztettem az utat: nem a központ felé kanyarodtam a pályáról, hanem balra. Alig volt itt egypár ház. Kérdeztem, merre van Érd, azt mondták, már ott vagyok. Befordultam az egyik utcába, láttam egy épülő házat, ki volt írva rá, hogy eladó. Megvettem 2001-ben, és nem bántam meg: nagyon megszerettem a várost.

– Hogy került kapcsolatba a polgárőrséggel?

– Három évre rá, hogy ideköltöztünk, betörtek a szomszédságunkban. A szomszédasszonyom mesélte, hogy bezzeg Tiszaújvárosban, ahonnan jöttek, van polgárőrség, és jobb a közbiztonság. Akkor hallottam először a polgárőrségről, és megmozgatta a fantáziámat ez a lehetőség. Az önkormányzat segítségével eljutottam a szervezet akkori vezetőjéhez; leültem vele, elmondtam, hogy szeretnék egy parkvárosi csapatot létrehozni, az ő égiszük alatt. Pénzt nem kértem, a magamét tettem bele, és saját kocsival jártunk. Egyre többen lettünk, egyre jobban működtünk, míg az „anyacsoport” egyre rosszabbul. 2005-ben aztán megválasztottak a polgárőrség elnökének: huszonegyen voksoltak rám, kilenccel szemben. Úgy vettem át a csoportot, hogy pénz alig volt, de ez nem érdekelt: eldöntöttem, hogy akkor is csinálni fogom. 2006-ban T. Mészáros András lett a polgármester, akkor egymillió forinttal gazdálkodhattunk. Apránként építettem fel az egyesületet: ahogy jöttek az eredmények, bővültek a források is. Lett épületünk a Duna utcában, és a város egyre inkább támogatott minket, ahogy Aradszki András országgyűlési képviselő is. Mára mi vagyunk Magyarország egyik legerősebb polgárőrsége, ha nem a legerősebb; hat kerületünk van, több irodánk, huszonnégy órás diszpécser-szolgálatunk. Nagyon szervezett rendszerben működünk, 90 százalékban önkormányzati fenntartással. Mára lefedtük az egész várost, részt veszünk a városi rendezvényeken, konferenciákon is.

– Hány taguk van most?

– Körülbelül százhetven. Nemcsak a taglétszámunk nagy, és az eredményeink jók, hanem van még egy különlegességünk: ez a motoros tagozatunk, ami látványosan fejlődik. Jelenleg tizenkét motorosunk van. Ez önmagában talál nem nagy szám, de tudni kell, hogy az érdi rendőrségnek az egész illetékességi területén van összesen három motorosa. Van lovas tagozatunk is, amely a hegyet járja. Szeretném ezt is fejleszteni.

– Nemrég elnyerték a Polgárőr Érdemkereszt arany fokozatát, ami azt mutatja: fáradozásukat kívülről is elismerik. Ön, mint az egyesület vezetője, belülről nézve mennyire tartja eredményesnek a munkájukat?

– A mi munkánkat nehéz mérni, hiszen a bűnmegelőzés a legnagyobb feladatunk. Emellett persze vannak még más teendőink is, például a környezetvédelem. A város, a lakosság és a magunk által támasztott követelményeknek megfelelünk. A javuló rendőrségi statisztikák is azt mutatják, hogy a mi bűnmegelőző munkánk jól működik. Fontos az is, hogy az érdi rendőrség és a polgárőrség között nagyon jó a kapcsolat. Több díjat is elnyertünk már egyébként: megyei és országos kitüntetéseket, illetetve a Polgárőr Város rangot. Ezekre nagyon büszke vagyok, hiszen az országban több mint kétezer polgárőr egyesület van bejegyezve, 61 ezer taggal.

– Nemrég ünnepelte a hatvannegyedik születésnapját. Van-e valamilyen különleges születésnapi kívánsága, olyan vágya, amit szeretne elérni a következő esztendőben?

– Nincs. A korommal nem foglalkozom: az évek mennek, mi maradunk és tesszük a dolgunkat. Nyugalomra biztos nem vágyom: alaptermészetemből adódik, hogyha tíz percig nem történik valami körülöttem, pánikba esem, hogy feleslegessé válok, és azonnal kitalálok valamit. Nem vagyok alkalmas arra, hogy nyugodt, nyugdíjas életet éljek. Szeretném, ha a közbiztonság egyre jobb lenne a városban, amihez mindig megpróbálok egy kis pluszt hozzátenni. Ezek a személyes vágyaim is, hiszen a polgárőrséget én nem munkának tekintem, hanem életem részének.

– Jut idő a pihenésre?

– Persze! Este leülök, végiggondolom a napot, megtervezem a másnapot, rendezem a gondolataimat. Sportolok, olvasok, utazgatok belföldön.

– Szombathely, Kőszeg és Budapest után Érd következett. El tudja képzelni, hogy innen máshová költözzön?

– Nem. Megszerettem Érdet: a várost, a mentalitást, a sokszínűségét. Naponta többször végigmegyek a városon, és mindig látok valami újat. Szeretnék itt maradni, itt élni és végezni a feladatomat.

 Érdi Újság