Sző, fon, nem takács – hanem postás, ápolónő, ügyintéző. Napi nyolc órában dolgozott, szabadidejében pedig hivatásának, a szövésnek élt, melynek tudományát az anyatejjel szívta magába. Generációk tanulták e mesterséget a keze alatt az elmúlt évtizedekben. A huszadik születésnapját ünneplő érdi szövőkör alapítójával, Tamaska Józsefné Jakab Margittal beszélgettünk.

- Hogyan tanult meg szőni?
- Sokan kérdezték ezt tőlem, és mindenkinek azt szoktam válaszolni: nem tudom. Nem tanultam ezt a mesterséget, hanem beleszülettem. Egy kis tolnai faluban, Aparhanton nőttem fel, bukovinai székely családban. Anyám, apám még Bukovinában születtek, gyerekként telepítették ki őket, a többi családdal együtt. A szüleim a téeszben dolgoztak. Gondozták az állatokat, és a szénagyűjtéstől a kapálásig mindent elvégeztek, amit kellett. Természetesen otthon is tartottunk állatokat. Önellátásra rendezkedtünk be, megtermeltük, amit kellett, és a ruhanemű is otthon készült. A falusi rend szerint zajlott a család élete, és nekünk, gyerekeknek is megvolt a magunk feladata: takarítottuk az udvart, itattuk az állatokat. Édesanyám szüleivel laktunk együtt. Mindkét nagymamám és édesanyám is szőtt, a szövőszék ott volt a szomszédasszony házában is. A lányok, asszonyok összejártak a guzsalyasba. Külön a fiatalok, külön az idősek. Mi, gyerekek, elbújtunk, hallgattuk, miről beszélgetnek, így tudtunk meg egyre többet és többet a minket körülvevő világról. Egyébként is folyton ott lábatlankodtunk az öregek körül, hiszen akkoriban több generáció élt együtt: a gyerekekre a nagyszülők vigyáztak.

- A családfő a nagyapa vagy az apa volt?
- Sok vita volt családon belül, és vérmérséklettől, természettől függött, hogy ki enged a másiknak. Maga a kérdés, hogy ki a családfő, igazából nem merült fel.

- Hogy és mikor kerültek Aparhantról Érdre?
- A 70-es években, ahogy kezdtek felbomlani a téeszek, sok család eljött Aparhantról, a miénk is. Tolnában még számított, hogy ki milyen bukovinai faluból származik: az andrásfalvi összetartott az andrásfalvival. Itt Érden ez már elvesztette a jelentőségét: már csak a bukovinai származás volt fontos. Kóka Rózsi összegyűjtötte a bukovinai székelyeket, édesanyámék is jártak annak idején a népdalkörbe, később a lányom énekelt velük, míg férjhez nem ment.

- És ön?
- Mikor a szüleim Érdre költöztek, már férjnél voltam, nem jöttem velük. A férjem pedagógus volt, Bátára került, mint tanító, ott kaptunk szolgálati lakást. A legjobb helyre kerültem, már, ami a szövést illeti, hiszen a sárközi szőttes nagyon híres volt. Akkoriban még virágzott a decsi szövetkezet – a Népművészeti Vállalat nagy beszállítója -, aminek sok bátai bedolgozója is volt. Itt tanultam meg vásznat szőni, ugyanis édesanyámék inkább gyapjút szőttek, meg zsákot. A mintákban és a színhasználat tekintetében nagyon sok újat tanultam Bátán. Más tekintetben is sok újdonságot láttam: megtapasztaltam, hogy a sárközi emberek vidámabbak, könnyebben túlteszik magukat a gondokon, és nagyon összetartóak. Igaz, ez utóbbi a bukovianiak közt is megvolt; mára sajnos ez az összetartás – amiben hatalmas szerepe volt Kóka Rózsinak és az énekkarának – meglazult.

- Bátán a szövés már a hivatása volt?
- Állandóan szőttem, de csak a szabadidőmben, ahogy más asszonyok is: Bátán mindenki szőtt, de mellette volt munkája. Végzettségemet tekintve ápolónő vagyok. Húszévesen mentem férjhez, gyerekeket neveltem, és egy ideig Szekszárdon dolgoztam az ottani kórházban. Nagyon szerettem az ápolónői hivatást – talán azért, mert kisgyerekkoromban nagyon beteg voltam, egy évig feküdtem Pécsett, és valamiféle kötődés alakult ki bennem a kórház iránt. Bátáról nagyon körülményes volt bejárni Szekszárdra, így aztán pályát váltottam: elvégeztem a postatiszti iskolát, és a helyi postán dolgoztam, egészen addig, míg el nem költöztünk. Munkaidő után pedig szőttem. A Sárközben volt egy bácsi, aki ülőmagasság alapján, személyre szabottan készítette a szövőszékeket. Az enyém a mai napig megvan. 1982-ben felköltöztünk Érdre a családommal, a szüleim után. Édesanyáméknak nagy telkük volt, oda építkeztünk, de ma már nem abban a házban élünk: a férjemtől elváltam, új párra találtam. A munkahelyemen ismerkedtünk meg: Érdre költözve a fővárosban helyezkedtem el, a Fővárosi Építőipari Vállalatnál, sztk-ügyintézőként. Természetesen elvégeztem a szükséges iskolát is. Ami nem volt baj, mert később, vállalkozóként, nagy hasznát vettem a tanultaknak. Akkoriban, mikor az állami vállalatok – köztük az én munkahelyem is – megszűntek, nagyobb keletje volt a népművészeti alkotásoknak. Úgy gondoltam, ha már tudok szőni, elvégzek valami iskolát, hogy legyen róla papírom is. Az iparművészeti főiskola kirendeltségére jártam, szakoktatói képesítést szereztem. 1997-ben rendeztek Érden egy szőtteskiállítást, amit az egyik volt tanárom nyitott meg. Ő vetette fel a művelődési ház élére frissen kinevezett Szedlacsek Emíliának, hogy ugyan miért nincs Érden szövőszakkör, mikor itt ez a Margit, aki taníthatná az érdeklődőket… Így indult el 1997 októberében a szövőszakkör, ami a mai napig működik.

- Milyen volt az indulás? Sok volt az érdeklődő?
- Meghirdettük a helyi lapban a lehetőséget, és jöttek vagy harminc-harmincöten. Persze nem maradt meg mindenki, de a húsz év alatt több mint százan tanultak nálam. Két-három olyan tag van, aki kezdetektől jár hozzám. Van köztünk nyugdíjas óvónő, doktori címmel rendelkező tudományos munkatárs, aki 85 évesen, Pestről is visszajár.

- Olyan ez, mint amikor régen a fonóban összeültek az asszonyok?
- Igen. Jó a társaság: segítjük egymást, ahol tudjuk. Másrészt mindig azon vagyok, hogy valami újdonságot mutassak, csináltassak velük. Így a szövőszakkör sosem „ül le”, hanem izgalmas marad. Van persze egy alapszabályunk: aki bekerül, annak először meg kell tanulnia a szövés alapjait, technikáit.

- Vannak fiatalok is?
- A legfiatalabb tagunk 40 év körüli. Korábban voltak gyerekcsoportjaim is, de mióta kötelező délután négy óráig bent lenni az iskolában, ezt már nem tudom elindítani, pedig nagy sikere volt. Pedagógusoknak is tartottam már kézműves képzést; olyan eszközökkel dolgoztam, amelyek kifejezetten gyerekeknek valók, ahogy a megvalósítandó feladat is. Sok ilyen van: babakészítés, tarisznyaszövés… Ezeket a nyári gyerektáborokban is csináltuk. Ma már csak felnőtteknek tartom ezt is. Idén tízen-tizenketten jöttek el, sokan a régiek közül, és teljesen kezdők is.

- Azért vannak gyerekek is a környezetében, az unokák. Ők tudnak szőni?
- Hajjaj, úgy szőnek, mint a huszonegy! Ugyanúgy beleszülettek, ahogy én annak idején. Most tizenhárom és tizenegy évesek.

- A saját trükkjeit, ötleteit is továbbadja a tanulóinak?
- Igen. Én szövőszéken szőttem, mielőtt szakoktatónak tanultam volna; az iparművészetin ismerkedtem meg a szövőkerettel. Mást se hallottam a tanáraimtól, minthogy „csináld, majd rájössz”. Gyűlöltem ezt a kifejezést, és megfogadtam: ha én tanítok majd valakit szőni, megmutatom majd az apró trükköket is, hogy ne kínlódjon, annál is inkább, mert nem mindenki olyan kitartó és makacs, mint én, akinek a kihívás nem töri le a kedvét, sőt…

- Mennyire talál ki új mintákat, és mennyire követi a hagyományokat?
- Az alap, azaz a geometrikus minta adott. Négyzetből, téglalapból és háromszögből építkezem, mint elődeim, de nem a régit másolom, hanem úgy formálom, hogy az általam készített szőttes a mai lakásokba illő legyen. Így tudom továbbéltetni a hagyományt.

- A szövésen kívül van még olyan kézimunka, amit szívesen csinál?
- Hát persze! Két éve elkezdtünk foglalkozni más technikákkal is. Szerda a szövőnap, csütörtökönként pedig jöhetnek azok, akik szeretnek patchwork-özni, horgolni, kötni. Minden olyan technikát kipróbálunk, amire igény van. Ha esetleg én nem ismerem, szerzünk olyat, aki igen, és megtanítja nekünk.

- Hol tartják a találkozókat? Itt, a műhelyben, ahol a nyári tábort is tartották?
- Nem, a szakkör változatlanul az Enikő utcában van, minden szerdán és csütörtökön, fél négytől akár este nyolcig is. Hiszen egy kézműves terméket nem lehet egy-két óra alatt összecsapni.

- Drágák ezek az alkalmak?
- Szinte ingyenesek. A szövőkör a művelődési központ égisze alatt működik, a tagdíj 300 forint, és ugyanennyit szedünk a különféle költségek fedezésére, úgyhogy havi 600 forintot fizetnek a tagok.

- De hát ebből nem lehet megélni…
- Nem is azért csinálom, hanem hogy népszerűsítsem e régi mesterséget, no meg a jó társaság kedvéért. Örömmel jönnek a tagok, és örömmel megyek én is. Ennél több mi kell?! Ha három-négy embert oda tudok bolondítani, hogy megtanuljon szőni, már azzal előrébb léptem. Nincs szükségem tömeges érdeklődésre. Mit is tudnék kezdeni egyszerre száz emberrel?! Ez nem erről szól. És nem is a pénzről.

- És akkor miből él meg egy kézműves mester?
- Egyrészt nyugdíjas vagyok, másrészt a mai napig vannak magántanítványaim, és sokat dolgozom múzeumoknak is. Megrendelésre is készítek szőtteseket.

- Van-e kedvenc darabja, mármint azok közt, amiket maga készített?
- A bukovinai hagyományos mintájú és színű darabok. Az a minta belém ivódott, sem kitörölni, sem levetkőzni nem tudom. Évente egy ilyet szőnöm kell.

- Ősszel kiállítást rendez a húszéves szövőkör. Mit láthatnak majd az érdeklődők?
- Be szeretnénk mutatni, mi mindent lehet szőni különféle – akár otthon is előállítható – eszközökkel, hátha kedvet kapnak hozzá az emberek. Meg szeretném hívni azokat, akik évekig hozzánk jártak, hogy mutassák be, mi mindent alkottak. Azokat az érdeklődőket, akiknek megtetszenek a munkáink, és szívesen ellátogatnának egy-egy alkalommal hozzánk, szeretettel várjuk a minden hónap harmadik szombatján megtartott kézműves foglalkozásunkra, az Enikő utcába, akár gyermek, akár felnőtt.

- Ön szerint ilyen foglalkozásokkal, szakkörökkel éltethetők tovább a népi mesterségek?
- Egyszer valaki megkérdezte tőlem: nem félek-e attól, hogy a népművészet kimegy a divatból? Azt feleltem neki: nézzem rám. Mindig akad egy-két magamfajta bolond, aki továbbélteti. Ha csak ketten vagyunk is, már nem fog kihalni.

(Érdi Újság)