A siker az érdi levegőben volt

December 1-jén a Művészetek Palotájában a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetsége idén is megrendezte a Vállalkozók Napját, amelyen az érdi Szűcs Lászlóné az Év Vállalkozója elismerést vehette át. Magdika hosszú évek óta keramikus Érden, csodálatos személyiségét és munkáit sokan ismerik és kedvelik, az Érdikumok közé is beválasztották. Az elismerés – amelyre Csóli Csaba az Érdi Ipartestület ügyvezető igazgatója terjesztette fel – könnyekig hatotta. Magdikáról néhány éve kiderült, hogy daganatos megbetegedése van, a hír azonban nem küldte őt a padlóra, életigenlése és méltósága sokak számára példaértékű. Azt mondja az élete kerek és ő bizony nagyon boldog.

Hasonló tartalmaink:

- Hol született, tősgyökeres érdi?

- Eredetileg nagykunsági vagyok, Kisújszálláson születtem. Apám pékmester volt, anyám pedig egy nagyon jókezű, műkedvelő polgárleány volt. Amikor a pékségünket államosították feljöttünk Budapestre lakni és édesanyám egyből a Kőbányai Porcelángyárhoz került, ahol rövid időn belül az első festő lett. Családi legendárium, hogy anyám együtt dolgozott Hofi Gézával, aki már akkor egyfolytában vicceket mesélt. Állítólag mindig felállt egy asztalra és onnan lövöldözte a poénokat a főleg hölgyekből álló kollégáknak. A lényeg a lényeg, hogy ezen a munkahelyen anyám el tudta lesni a porcelánkészítésnek minden csínját-bínját, ami azért rendkívüli, mert a porcelántechnológia a legszigorúbb a szilikát iparban. Ezután amikor édesanyám onnan eljött akkor az Iparművészeti Vállalatnak lett bedolgozó iparművésze, ami azzal járt, hogy bérelt műhelyekben végezte a munkáját, amibe bevonta a három gyerekét is, így én 10 éves koromtól gyakorolhatom a szakmát.

- Nem érezte akkor ezt tehernek?

- Dehogynem, de akkoriban nagy szigor volt és azt is megértettem, hogy három gyerek eltartása sok pénzbe kerül, így engedelmeskedtem, ugyanakkor én már akkoriban is nagyon sokat rajzoltam és festettem, minden pályázaton elindultam és óriási öröm volt, amikor több száz jelentkező közül felvettek 14 évesen a gimnázium képzőművészeti osztályába. Itt nagyon jó tanáraim voltak, rengeteget kaptam.

- A középiskola után hogyan folytatta?

- Egy tudományos intézetben lettem műszaki szerkesztő, térképeket, diagramokat szerkesztettem. Utáltam, szenvedtem tőle, de kiderült, hogy óriási haszna volt, ugyanis hatalmas precizitást kaptam tőle, amit a mai napig kamatoztatok, ha például feliratozni kell valamit. Én azt mindig kimérem, megszerkesztem, nem fordul elő soha, hogy nem marad hely a betűnek. Ebből megtanultam, hogy igaz a mondás, ami nem öl meg, az erősebbé tesz.

- Hogyan kerültek végül Érdre?

- Anyám 75 éves koráig aktívan dolgozott, ez volt a hivatása neki is, aztán amikor a nyolcvanas évek legelején a korábbi főbérlő eladta a helyiséget ahol dolgoztunk és műhely nélkül maradtunk, keresnünk kellett egyet. Mivel Budapesten ez már akkoriban is nagyon nehéz dolognak számított, életünkben először kijöttünk Érdre és azonnal szerelmesek lettünk a városba és a házba, amit találtunk a Fürdő utcában. Így hát összefogott a család és kiköltöztünk Érdre. Közben megismertem a férjem, akivel nemcsak lelkiekben és emberileg értettük meg egymást kiválóan, hanem kiderült, hogy szakmailag is tud bennünket segíteni, hiszen amikor világos lett számára, hogy a család keramikus, azt mondta, hogy világéletében arra vágyott, hogy ezt csinálhassa. Szerencsére nagyon tehetséges is hozzá és nagyon gyorsan meg is tanulta a korongozást, ami ugye ennek a szakmának az alapja. A mai napig ő végzi ezt a munkát, tonnákat mozgat meg minden nap.

- Hogyan lett Önből iparos Érden?

- Amikor kialakult a műhelyünk, és elkezdődött a termelés, végig gondoltam, hogy hogyan fogok Budapestre bejárni, hiszen a nyolcvanas években ez egyáltalán nem volt egyszerű, így hát bementem az érdi önkormányzatba, hogy utánajárjak, hogyan lehetnék iparos. Ami ott fogadott, az pedig álomszerű volt, ugyanis tárt karokkal fogadtak és mindenben, amiben lehetett segítettek. Emlékszem azt mondták, hogy aki Érden fiatal és szorgalmas, az itt mind boldogul, mert ez benne van a levegőben. Így is volt, nagyon gyorsan kialakult az ügyfélkörünk és mondhatni akkor volt az a kegyelmi állapot, amikor volt az embereknek pénze, de hiány volt a lakáskultúra termékekben, hiszen még sehol nem voltak a multik, nem volt árukészlet a lakáskultúrában, nagy igény mutatkozott a kerámiáink iránt. Akkoriban gyakran zsűriztettük a portékánkat, büszke vagyok rá, hogy egy párizsi luxus lakberendezési szalon is komoly ügyfelünk volt, pedig nagyon szigorú feltételeknek kellett megfelelni.

- Milyen eredményekre büszke még?

- Oh, hát egy másik dolog is meseszerűen alakult a szakmai életünkben és nagyon boldog vagyok tőle. Már korábban is több filmstúdió dolgozott Magyarországon és itt forgatták a Borgia sorozatot is, amelyhez VI. Sándor pápa dísztermébe rendeltek tőlünk hatalmas érett reneszánsz vázákat. A bemutató termükbe a mai napig ott vannak a munkáink. Meghat az is, hogy a Gellért utcai Karmelhegyi Boldogasszony templom közösségi házában a Szent Családról van egy nagyobb színes domborművünk, amit nagyon szeretnek az emberek. Hallom, hogy esküvők, keresztelők alkalmával ott készülnek a családi fényképek. Több fali képet készítettünk az ELTE Növényrendszertani, Ökológiai és Elméleti Biológiai Tanszékének is. Erre is örömmel gondolok.

V_1

- Időközben Ön is édesanya lett, hogyan egyeztette össze a munkával?

- Nem tudtam kiesni. A férjem két etetés közben mindig táblán hozta fel a mintákat és én a lakásban csináltam, amit tudtam. Sokszor nagyon fáradt voltam, de úgy tudtam táplálni a kislányomat, hogy a Laci mindig hozott egy kis vödör fagyit a Patakiból, amit bekanalaztam és úgy volt erőm. Sajnos maximalista vagyok, ez okozta a vesztemet is… Tudni kell, hogy a test az gyarló és este 10 órakor abba kell már hagyni a munkát. Visszatérve a kérdésre, nagyon büszke vagyok a gyerekeimre. A fiam nagyon jókezű, a gipszminta-készítést tanulta ki, a műhelyt is neki akarjuk megtartani, hogy tudja használni majd ő is.

- Nyilván rengeteget változott a piac és az ízlés, azonban úgy látom ma is igény van az önök munkáira, most is éppen karácsonyi angyalkás vázákat fest a műhelyben…

- Persze, szerencsére az igényes megrendelőink hosszú évek óta kitartanak mellettünk. Helyben és a környékről is sok megrendelést kapunk. Megmaradunk és meg is fogunk, mindig megtalálnak azok, akik szeretik a munkánkat. Amíg én a kezemet emelni tudom, addig csinálom. Azt szeretném, ha a jó ízlés nem volna státusz szimbólum. Jó lenne, ha az embereknek ez született adottsága volna és akkor nem volna baj a világgal. Azt gondolom, hogy mindennek helye van és a magyar népművészet és iparművészet egy olyan kincsesbánya, amit nem szabad veszni hagyni.

- A szép iránti érzékét a neveltetéséből hozza, vagy ez az idők során a munkájából kifolyólag alakult ki? Ön is mindig nagyon csinos, mindig nagyon ad a megjelenésére, soha nem láttam még munka közben sem hétköznapinak, mindig ragyog.

- Otthonról is hozom, de ki is alakult. Annyit mondhatok, hogy a képzős lányoknak a csomagolás művészetét kötelező volt eltanulni a nagyobb lányoktól. (nevet – a szerk.) De a tanáraim is nagyon jók voltak, a mai napig eszembe jutnak, megtanítottak értékelni és szeretni a szépet. Az, hogy egy forma arányos, harmonikus és szép legyen, ahhoz évek kellenek. Ugye felülről látjuk, onnan kell nézni. Ez egy nagyon nehéz szakma, a vége persze gyönyörű és sokan ámulnak rajta, de a felszín mögött azért ott van az állandó por, a hőség, az emelgetés, a kavargatás és a szinte egész napos állás.

- Ha újra kezdené, ugyanezt választaná?

- Persze! Rengeteg örömöm van benne. Mostanában például az, hogy folytathatom a tavaly elhunyt öcsém – a híres grafikusművész Mosonyi Kiss Gusztáv – munkáját, aki a magyar földrajzi felfedezők arckép- csarnokának grafikáit már nem tudta befejezni. A grafikákat én folytattam és végtelen örömmel tölt el, hogy én kaptam a megbízást és a napokban adtam le Dr. Kubassek János igazgató úrnak az elkészült képeket. A magyar földrajzi felfedezők arckép- csarnokának grafikáiból naptár fog készülni. Ez nagyon jól esik a szívemnek. Jó érzés részt venni abban a törekvésben, amit Érd tesz azért, hogy az értékeit megőrizze, a hagyományait ápolja.

- Beszélgetésünkben Ön is utalt rá, hogy daganatot diagnosztizáltak Önnél. Azonban el kell mondani, hogy nagyon ritkán találkozni olyan emberrel, aki ilyen vidáman, méltósággal viseli a betegséget. Amikor kihullott a haja, akkor sem hagyta el magát, csinosan, parókában járt és dolgozott, aki nem tudta, vagy nem tudja, hogy mi történt Önnel, az észre sem veszi…

- Csak akkor döbbentem meg és nem jutottam szóhoz, amikor megtudtam, hogy milyen stádiumban vagyok, de szerencsémre, amikor kiléptem az onkológustól összetalálkoztam egy tárnoki pszichológus hölggyel, aki két perc alatt megnyugtatott és azt mondta, hogy oké, hogy szedem a gyógyszereket, eljárok a kemoterápiára, de a legtöbbet azzal tehetem, ha a hozzáállásomat a betegséghez a helyére teszem és elhiszem, hogy meg tudok gyógyulni. Szerencsés vagyok, mert az egész szervezetemet megtámadta a kór, mégis hiszem, hogy az orvostudomány van annyira fejlett, hogy meggyógyuljak. A félelem nem jó semmire, még akkor sem, ha eljön az a szakasz, amikor már kevés a remény. A félem gyengít, ezt nem engedhetem meg magamnak. Éppen a napokban voltam megint kemoterápián, ahol nagyon sokan vagyunk, beszélgetünk, erősítjük egymást. Nagyon sok jó példa van, amibe lehet kapaszkodni. Az erőmet az is adja, hogy hiszem, hogy szerencsés vagyok, mert egyébként jól vagyok, egész nyáron úszni jártam, ez rengeteget segített, de itt van a kis unokám, aki szintén rengeteg erőt ad nekem. Az én stratégiám az, hogy minden héten megajándékozom magam egy élménnyel, lehetőleg olyannal, ami katarzist okoz. Amikor például voltak a nagyobb műtétek mindig olvastam, olyanokat, amik kimaradtak, amikre korábban nem volt időm. Ezek is töltöttek. Az is nagy plusz volt például, hogy egy kemoterápiás kezelés után beültem a moziba egyedül és megnéztem a Kincsem című filmet. Nagyon tetszett, sírtam, nevettem, felálltam a moziban. Hiszem, hogy minden alkalmat meg kell ragadni, amikor az érzelmeinket megélhetjük, és ez nagyon sokat segít. De el kell mondani, hogy én egy nagyon boldog és elégedett ember vagyok. Szép életem van.

- Mit mondanak az orvosok?

- Azt mondják, hogyha minden így alakul, ahogy most, akkor egy tégla fog a fejemre esni és az visz el. (nevet- a szerk.) Azt mondják, hogy nem jósok, mert sok függ ugye az ember genetikájától és a hozzáállásától.

- Mit jelent Önnek az „Év Vállalkozója” elismerés?

- Még mindig nehezen hiszem el. Nagyon boldog vagyok és hálás Csóli Csabának és az ipartestületnek, hogy javasoltak erre a díjra. Üzenem nekik, hogy köszönöm és sok erőt ad nekem, hogy a szemükben látom, hogy szeretnek…

(Érdi Újság - Ba-Nyilas Hajnalka)

 

Címkék