Némedi-Varga Tímeát sokan ismerhetik – felszínesen – Gergely Róbert feleségeként, az egyik kereskedelmi tv sztár valóságshow-jából és persze színdararabokból.  A legtisztább kép talán a gyerekekben alakulhat ki róla: akiknek havonta mesét olvas a Gyerekkönyvtárban, és akik azt láthatják és hallhatják, hogy mentes mindenféle sztárallűrtől, manírtól. Őszintén és közvetlenül beszélget velük a Meseszombat közben és utána tudósítónkkal is.  Azt mondja, ezt a nagyszüleitől hozta magával.

Miért érzed fontosnak, hogy hónapról-hónapra mesélj a gyerekeknek?

A gyerekeknek mesélek, de a felnőtteknek is, akik elkísérik őket. A mese a legalapvetőbb, legegyszerűbb és legtisztább közlekedési forma az emberi lelkek között. Teljesen mindegy, hogy hány évesek vagyunk, mindenkire hat. Érdekes, hogy ez egy olyan „munka”, amit soha nem érzek munkának, mert én is folyamatosan kapom a gyerekektől az energiát. Olyan jó alapanyagok, vigyázni kell rájuk, óvni őket, hogy megőrizhessék ezt a lelkiséget. A mesét pedig minél tovább életben kell tartani a családban, generációról generációra.

Édesanyádtól kaptad a meseszeretet?

Anya is mesélt, mama is sokat mesélt, fejből is, könyvből is, én is kitaláltam meséket. A mese, amit nem a tv-ben lát a gyerek, az elképesztően fejleszti a fantáziáját. Mindemellett példát mutat, megtanít különbséget tenni jó és rossz között, úgy, hogy, megmutatja a jót és a rosszat, akár cselekvésben, akár szereplőkben a kicsiknek.

Ezért választod a színházi rendezéseidben is előszeretettel a mesedarabokat, mint A császár új ruhája, vagy a Kutyánszky Kázmér?

Szeretem a színházat, szeretek játszani, de szeretnék rendezni is… A meséken keresztül, és most, hogy még van segítségem, jól lehet tanulni, aztán lehet majd a nagyobb falatok felé kacsintgatni. Bár nagy feladat a gyerekelőadás is, nagyon kell figyelnünk, mert a gyerek a legőszintébb közönség. Nekünk, színészeknek is jobban dobog a szívünk ilyenkor, mint a felnőttek előtt, hiszen ők már tudják, hogy illik viselkedni. Ha kell, ha nem, szépen tapsolnak. Egy kolléga azt szokta mondani, hogy Magyarországon nem lehet megbukni. Tényleg, nagy szeretettel fogad mindig minket a közönség, de egy gyerek teljesen őszintén és gátlások nélkül mutatja ki azt is, ha nem érdekli, és azt is, ha érdekli, amit csinálunk. Nincs menekvés. Tőlük őszinte visszajelzést kapunk.

Nagy állatbarát hírében állsz…

Van két kutyusunk otthon. Angyalok. Azt szeretem bennük, hogy ők is éppolyan őszinték, mint a gyerekek. És egyszerűek. Az egyszerűség iránti szeretetet a nagyszüleimtől hoztam, akik Kiskunfélegyházán éltek, és akik anyukám szerint szegények voltak, de én mindig úgy éreztem, hogy mindenük megvolt, ami a boldogságukhoz kell. Amióta „gazdagok” lettünk, azóta semmi sincs. … Az ember azt gondolja, hogy olyan sok minden kell, ahhoz, hogy boldog legyen, ahhoz, hogy előrébb kerüljön, közben meg nem. Azt látom, hogy minél több van, annál rosszabb. Sokszor a kevesebb, a szerényebb, az egyszerűbb dolgokból lelkileg sokkal jobban lehet táplálkozni. Nyilván, most nem arra gondolok, ami igenis óriási probléma, hogy ha valaki fázik és éhezik. Hanem arra, hogy teljesen felesleges a 628. dolgot megvenni valamiből, ami pedig nem is igazán kell, csak a fogyasztói társadalom nyomása miatt érezzük úgy.

Hogy került képbe annak idején a Buddhista Főiskola, ahova jártál?

Elvégeztem a színi iskolát (Gór Nagy Mária Színitanodát), és ott álltam, mindenféle önbizalom nélkül. Általában azok mennek erre a pályára, akik exhibicionisták, tele vannak önbizalommal. Hát én nem ilyen vagyok. Édesanyám figyelmeztetett is előre, hogy a színészkedés nem biztos, hogy annyira az én lelkemnek való…

 Akkor hogyhogy ezt választottad?

Azért, mert gyerekkoromban anyukám nagyon sokat vitt színházba, és az előadások végén mindig sírtam az örömtől. Nem tudtam megfogalmazni, hogy mi történik bennem, csak hogy összecsavarodik a szívem. Tapsoltam, folytak a könnyeim, és arra gondoltam, Istenem, úgy szeretném, hogy én legyek odafent, a színpadon, és én is ezt az érzést válthassam ki valakiből. Nekem ez az érzés volt a fontos, nem pedig saját magam. Olyannyira nem, hogy az első előadásokban, amikben benn voltam, szerettem játszani, de rosszul voltam, amikor a tapsrendre ki kellett menni. Amikor már nekem, Timinek kellett volna ott lennie, nem pedig a szerepemnek. Volt olyan, hogy nem is mentem be, és nagyon le lettem szídva… Szóval elvégeztem a színi sulit, és azt éreztem, hogy magamon kell még dolgoznom, a magammal való kapcsolatomon, azon, hogy jobban megismerjem magamat, megtanuljak olyan módszereket, mint a meditáció, ami segít abban, hogy ne legyek rosszul addig, amíg el nem kezdődik az előadás, a félelemtől, az izgalomtól. Három-négy évig ugyanis annyira izgultam a fellépések előtt, egészen addig, amíg be nem léptem a színpadra, hogy aznap, amikor előadás volt, szinte nem bírtam enni. Annyira szerettem volna ezt csinálni. Tudod, ilyen, amikor az ember nagyon akar, és lehet, hogy túl is dimenzionál valamit… Bár, nem. A mai napig azt vallom, hogy igenis felelősség színpadra állni az emberek előtt. Szerintem hozzá kellene, hogy tartozzon, hogy aki színész, az legyen példamutató ember, éljen úgy, rendelkezzen olyan belső értékekkel, amiért őrá fel lehet nézni. Nemcsak a színpadon fizikailag, de lelkileg is.