Ma ünnepeljük a Magyar Széppróza Napját. Az Érd Most!-on az IRKA – Irodalom-kedvelők Klubjának három tagja, Szabó I. Valéria, Pergel Antal és Kovács F. István egy-egy művét tesszük közzé a jeles nap alkalmából. Tartson velünk, olvassa el az érdi írótehetségek rövid elbeszéléseit!

Köszöntő

Az érdi Irodalomkedvelők klubjának tagjai (IRKA-kör) megtiszteltetésnek veszik, hogy néhány művükkel csatlakozhatnak Jókai Mór születésnapján a magyar széppróza ünnepségsorozatához. Ahogy Mezey Katalin (a Magyar Művészeti Akadémia irodalmi tagozatának vezetője) véli: Jókai Mór az első, modern értelemben vett hivatásos prózaírónk, akinek életműve minden korosztályt megszólított, és magába foglalta az egész univerzumot.Ránk, autodidakta szerzőkre illik leginkább a nagy mesemondó gondolata: „Az ég nem a csillagoknál kezdődik, hanem a fűszálak hegyénél”. Daróci Lajosné klubvezető

Kovács F. István: Vallomásféle…

Amikor először megláttalak, hirtelen az jutott eszembe, ilyen szép nő nincs is! Puhán becsukódott mögöttem az önműködő ajtó, és én észre sem vettem. Mozdulatlanul álltam – úgy három méterre – az előtér sarkában bástyaként magasodó félkör alakú pulttól, mely derékig eltakart téged. Néztem, amint a baloldali ablak opálos árnyékolóján beszűrődő fény megvilágítja szorosan hátratűzött óarany hajadat, és arcodon lefutva végigsimítja kecses ívben előrehajló nyakadat, majd megpihen válladon. Meg nem tudnám mondani, mennyi idő telt így el. Karcsú ujjaid közt ezüstszínű toll mozgott fürgén, amint valamiféle táblázatba számokat és betűket írtál, melyeket a laptop monitorjáról olvastál le. Csak akkor pillantottál fel, amikor a papírlap végére értél, és megfordítottad. Szemed nem árult el semmiféle érzelmet, mintha nem is látnál engem. Közönyösen, szinte hidegen mértél végig, ami azért is megzavart, mert jó külsejű, vonzó férfinak tartottam magam, hiszen mindeddig egyetlen olyan út sem volt, amelyiken egy-egy magányosan utazó nő hozzám ne csapódott volna.

A két év alatt, amióta ennél az utazási irodánál dolgoztam, majdnem egész Európát bejártam, de Velencébe ez volt az első utam. Ahogy váltótársam és önjelölt főnököm, Korbély Sanyi mondta: „ezt ki kell érdemelni, kiskomám”. A buszt Trieszttől egészen Mestréig ő hozta, és amint az utasokat kiraktuk, kezembe nyomta a szokásos paksamétát.

– Na, itt vannak a papírok, kishaver – nyújtóztatta ki mind a százhatvan centijét –, ezeket most vidd el a „Jégkirálynőnek”.

– Kinek? – kérdeztem én hülye vigyorral, mert azt hittem, ez is csak egy a lökött kiszólásai közül.

– Itt van a harmadik sarkon a helyi képviselet, csak menj egyenesen. A kocsit majd én megtankolom meg leparkolom.

Na, akkor esett le a tantusz, mire is célzott Sanyi a jégkirálynőzéssel, mikor először rám néztél. Láttam már jónéhány tengert, de nem tudnám megmondani, melyikre hasonlított az a színárnyalat a szemedben. Talán azért mégsem a Jeges-tengerre – bár azt nem is láttam még –, de hogy tényleg hideg volt, az is biztos.

– Maga?

– Én?

– Maga, maga! – dőltél hátra sóhajtva. – Talán lát még itt valakit?

Nem volt türelmetlen vagy ingerült a hangod, csak éppen úgy beszéltél hozzám, mint valami értelmi fogyatékoshoz. Márpedig nem éreztem magam annak, hiszen gépészmérnöki diplomával a zsebemben mentem buszsofőrnek! Így aztán kezdett bennem felmenni a pumpa, amikor hozzátetted:

– Képes idetalálni az asztalhoz, vagy nekem kell a menetlevélért mennem?

– Mondja, mindenkivel ilyen lekezelő – kérdeztem halkan –, ha mondjuk George Clooney lépne be ide, vele is így beszélne? – Ám te nem jöttél zavarba, és a flegmádból se zökkentél ki.

– A „Dzsordzsi”? Nem az esetem.

– Talán ismeri személyesen? – kérdeztem reflexből, és erre elmosolyodtál. Kivillant hófehér fogsorod, mely elöl középen picit – de tényleg csak egy icipicit – szabálytalan volt, és éppen ez tette még bájosabbá az arcodat. Na, akkor szerettem beléd! Pont akkor, ez halálbiztos!

– Nem. Nem ismerem – fontad össze kezeidet lustán hátul a tarkódon, hátrafeszítve könyöködet, megmutatva így melled arányos halmait. – Miért, maga ismeri?

– Nem. Én sem – léptem közelebb, miközben megpróbáltam levenni szememet azokról a domborulatokról, érezve, hogy látványosan élvezed zavaromat.

– És maga kicsoda? Talán szintén Dzsordzsinak hívják? – nyúltál végül a papírjaimért.

– Mátyás vagyok. Hunyadi Mátyás – mondtam a nevemet, és vártam a szokásos nevetést.  Nem nevettél. Elmosolyodtál, de ezúttal már őszintén, és mintha azok a jégkristályok is olvadásnak indultak volna a szemedben.

– Nahát! Egy király! Vagy inkább királyfi? – kérdezted incselkedve.

– Ja. De szólítson nyugodtan felségnek – mosolyogtam most már én is.

– Major Edina – nyújtottad váratlanul a kezed. – Tegeződünk, királyfi?

Hát így kezdődött. A csoportunk hat napot töltött a „fény városában”, mi pedig minden egyes estét egymással. Akkor már három éve vezetted azt az irodát, jól ismerted hát a várost. Eleinte csak ballagtunk egymás mellett, aztán egyszer csak összeért a vállunk, és én megfogtam a kezed. A te szemeddel láttam a Frari monumentálisan csodás Tiziano-festményét éppen akkor, amikor Mária ruhája felizzott a beszökő napsugárban. Láttam a Piazza San Marco csodáit, a Campanilét, a Doge-palotát, a Sóhajok hídját.  Igen, a Ponte dei Sospirit, melynek félhomályában ért össze először az ajkunk… Átmentünk a Rialtón, ringatóztunk a titokzatos kis lagunák vizén, felfedeztük a Canale Grandét szegélyező palotákat. Alkonyatkor megálltunk a tengerre kifutni készülő nagy hajók mellett, és szánakozva néztük az elektromos csapdákban milliószámra elvillanó kis lepkék halálát. Az egyik hajnalon még a halpiacra is kivittél, ahol a polipok meg sok más tengeri herkentyű között megcsodáltunk néhány félméteres rákot, melyeknek arasznyi hadonászó ollóit olyasféle gumiszalaggal kötötték össze, amilyet itthon a postások használnak.

Mindent láttunk, amit te érdemesnek tartottál arra, hogy megmutass, és egyre inkább úgy éreztem magam, mintha otthon lennék a világ egyik legkülönlegesebb, legszebb városában, pedig igazából mindig falusi gyerek maradtam. De láttam meghitt kis közöket, hol az átjáróba bekukkantó napfényben macskák mosakodtak, másutt egy anyóka üldögélt valami kézimunkát bogozva, mellette öregember zörgette az újságot pápaszemmel az orrán, s a falak tövében élelmes fűcsomók, apró ecetfák zöldelltek. Megcsodáltam a Lista di Spagna néhány négyzetméteres üzleteinek testvéries szomszédságát, melyekben muranói üveg és tizennégy karátos arany cserél gazdát naponta kilószámra. Valóban gyönyörű az a város! Ám amitől mégis igazán otthonomnak éreztem, valójában egyetlen jelenség volt: Te! A hajad hátul összecsavart sima kontya, szemed tisztasága, zöld keretbe foglalt kék íriszed, orrod finom íve, telt ajkad puha érintése, és ahogy az a két egymás melletti fogacska kissé egymásra simulva kamaszos huncutsággal ajándékozza meg mosolyod. Felszabadult nevetésed, mely csodásabb zene volt a gondolában szóló harmonika és mandolin hangjánál, amikor a muzsikus csak neked énekelt: „che bella donna…”

Bódult voltam azokban a napokban. Olyan bódult, mint még soha, hisz enyém lett Velence, a romantika fővárosa, mert nekem adtad, de főképpen, mert nemcsak a várost adtad nekem, hanem magadat… napról napra fokozatosan. És reméltem, éreztem, hittem, tudtam, hogy őszintén! Végül remegő érintések és könnyek között gyönyörtől fulladozva öleltük egymást az utolsó éjjelen, miután először húztál be magaddal az ajtón. Aztán reggel lett. Tétova, szótlan reggel. Kávét főztél nekem, ujjaiddal fésülted kócos hajamat, s közben elgondolkodó szemmel néztél rám, mint anya a gyermekére, aki hosszú útra indul.

– Mi lesz most? – kérdeztem halkan, de te ujjadat a számra tetted.

– Szeretlek, királyfi.

– Én is szeretlek… az első perctől fogva… hisz tudod – motyogtam.

– Akkor? Mi baj lehet, királyfi? Legfeljebb király leszel – mosolyodtál el, és fejemet öledbe vonva, gyengéden ringatni kezdtél, én pedig a selyem köntösön keresztül beszívtam tested fürdőillatát, és lassan megnyugodtam.

– Csak ha te leszel a királynőm… – mondtam búcsúzásképpen már az irodában.

– Micsoda? – kérdezted suttogva, mert odabent egy idős pár lapozgatta a cég Budapest-prospektusait.

– Akkor leszek király – válaszoltam kinn az ajtó előtt.

– Miért is ne? – simogattad meg az arcom, és én elindultam.

Sanyi nem faggatott, pedig láttam, eszi a fene. Hitte is, nem is, hogy én meg a Jégkirálynő… A hét közepén látott minket együtt, de azóta nem beszéltünk, mert ő minden reggel elment városnézésre a csoporttal, én meg félálomban forgolódva vártam a délutánt. Így aztán veszettül fúrta oldalát a kíváncsiság. Nagyjából százötven kilométert jöttünk az A27-esen, amikor a gyerekek és néhány öreg nyavalyogni kezdett, álljunk meg. Megálltunk. Sanyi eddig bírta.

– Na? Mi vót, Matyi? Megdöntötted? – dörmögte, míg én a felniket tapogattam.

– Ez a bal hátsó melegszik, Sanyi. – Mondtam, mintha nem hallottam volna a kérdést.

– Melegszik… melegszik – legyintett –, nyár van, persze, hogy melegszik. A csajról beszélj!

De én nem beszéltem, erre duzzogva beült a vezetőülésbe. A SCANIA nem kispályás, és Sanyi nem sajnálta. 120-130-cal döngetett folyamatosan. A térképre nézve láttam, hogy az eredeti útiránytól eltérve bevitt minket az Alpok keményebb részei felé. Nem kérdeztem semmit. Húsz éve hozza, viszi ezeket az utakat, gondoltam, tudja, mit csinál.

Nem tudta. Egy idő után letért a pályáról, és kanyargós, kétsávos úton dübörögtünk, mivel a sebességet nem nagyon csökkentette. Még mindig nem szóltam, de a madárcsontú kis idegenvezető is észrevette, hogy valami nincs rendben, mert előrejött.

– Valami baj van, fiúk? – kérdezte riadtan.

– Asszem, a Sanyi talált egy rövidebb utat – vontam meg a vállamat.

– Biztos, Sanyika? – fordult hozzá idegesen. – Estére Ausztriában kell lennünk, ott foglaltunk szállást.

– Nyugi, szívecském… öreg motoros vagyok én már – válaszolt Sándor látszólag magabiztosan, de megéreztem a hangjában vibráló idegességet. Erika azonban megnyugodott, és békén hagyott bennünket.

– Ne segítsek? – kérdeztem, mikor láttam, hogy Sanyi a GPS gombjaival babrál, de nem válaszolt. Nem is tudott volna, mert egy hosszú, döntött jobbkanyarban süvítettünk éppen, és minden rutinjára szükség volt, hogy át ne keveredjünk a szembejövők sávjába, melyen mind sűrűbben jöttek szembe hatalmas fenyőrönkökkel megpakolt kamionok. Persze én is ideges voltam már, és éppen a biztonsági övért nyúltam, amikor hirtelen vége lett…

– A fék! Nem fog a fék! – ordította, és az volt az utolsó, amit hallottam, hogy az elszabadult busz áttöri a meredély korlátját.

Most meg itt fekszem teljesen bénán. Azt mondják, két hétig voltam teljes kómában, aztán váratlanul felébredtem, de se mozdulni, se beszélni nem tudok. Állítják, ez valami különleges, ritka állapot, ahonnan se előre, se hátra… A látásom és a hallásom visszatért, de fizikailag nem érzek semmit.

Végtelenül hálás vagyok, hogy eljöttél, bár nagyon fáj látnom elkínzott arcod, karikás szemed. Látom az emlékeket is egészen a balesetig. Most valahogy végtelenül hosszúnak tűnik az út, melyet együtt megtettünk. Tudom, önző vagyok, mégsem akarok többet. Annál szebb nem lehet úgysem. Eszembe jut az utolsó ígéretem, hogy király leszek, te meg királynő. Ugye emlékszel? Hát… nagyon úgy fest, ebből nem lesz semmi.

Bárcsak elmondhatnám neked, hogy már tiéd a birodalmam. Meg azt is, hogy szeretnék mielőbb örökre elaludni ezzel a tudattal, hisz senki mást nem tudok, akinél jobb kezekben lehetne…