Porcelánfestőnek készült, de csak hatalmas vargabetűvel jutott odáig, hogy csillogó edényeket és tárgyakat készítsen. Dolgozott a vasútnál, majd elszegődött adminisztrátornak, hogy később vegyész- és gépésztechnikusi oklevéllel „felfegyverkezve”, professzionális titkár-nőként segítse az olajfinomító igazgatóját. Bár voltak válságos időszakai, a művészethez mégsem maradt hűt-len. Tarnócziné Barabás Irénnel beszélgettünk.

– Életük delén költöztek a férjével Érdre. Addig hol éltek?

– Ercsiben születtem, a helyi templomban ismerkedtek meg a szüleim. Édesapám a második világháborút túlélve, 1945-ben szabadult az orosz hadifogságból, majd ’47-ben összeházasodtak édesanyámmal. Én elsőszülött vagyok, négy év múlva, nagy örömünkre, lett egy öcsém. Mindkét ágon iparos nagyszüleim voltak, egyik nagyapám cipész-, a másik
asztalosmester volt, édesapám pedig bútorasztalosként kereste a kenyerét, gyönyörű darabokat készített.

– Tehát tőlük örökölte az alkotói tehetségét. Ön mikor kezdett művészettel foglalkozni?

– Gyermek koromtól kezdve folyamatosan rajzoltam, mindig szükségét éreztem annak, hogy vizuálisan fejezzem ki magam. El is döntöttem, hogy művészeti szakgimnáziumba iratkozom. Leginkább a porcelánfestészet érdekelt. Szorgalmasan látogattam az előképzést, ám hiába értem el a
felvételin a megfelelő pontszámot, olyan óriási volt a túljelentkezés, hogy sokadmagammal nem jutottam be. Ezerötszáz jelentkező volt a mindössze hetvenötöt helyre! Ráadásul kollégiumi helyre is szükségem lett volna, mert akkoriban Ercsiből nehéz volt a bejutás Budapestre, így kiestem a rostán. Azzal biztattak, hogy egy év múlva próbáljam meg újra. Erre viszont azért nem volt lehetőségem, mert a szüleimnek az öcsémet iskoláztatni kellett, s
egyszerre csak egy középiskolás diákot bírt el a családi költségvetés! Így a Budai Nagy Antal Gimnáziumban érettségiztem, s mindjárt utána a vasútnál helyezkedtem el. Pusztaszabolcson telexgépkezelő, forgalmi naplózó és hangosbemondó munkakörben dolgoztam egy évig.

– Azért hagyta abba, mert kreatívabb elfoglaltságra vágyott?

– Tulajdonképpen a továbbképzési lehetőséget itt is biztosították számomra, a vasúti tiszti iskola felé irányítottak volna, de ehhez különféle tanfolyamokon kellett részt vennem, ami a munkám mellett rendesen
kimerített, olyannyira, hogy már az egészségem is veszélybe került, csaknem 42 kilóra fogytam. Szerencsére a százhalombattai olajfinomítót épp akkoriban bővítették, és óriási munkaerő-kereslet volt náluk, így én is jelentkeztem. Azt a választ kaptam, hogy ha elvégzem a gyors- és gépírói
tanfolyamot, máris felvesznek adminisztrátornak. Így a munka mellett végeztem a kétéves iskolát. A százhalombattai gyár mindenképpen jó döntésnek bizonyult, hiszen ott ismerkedtem meg a férjemmel, Sándorral.
Sok közös pontot fedeztünk fel egymásban és mindketten szívesen vettünk részt a cég közösségi életében is. Együtt határoztuk el azt is, hogy mindketten elvégezzük a szerves vegyipari technikumot. Így a májusban  megtartott esküvőnk utáni nászutunkra rengeteg tankönyvvel felszerelkezve utaztunk el, hiszen júniusban voltak a záróvizsgáink.

– Ezután vegyésznek állt?

– Á, dehogy! Tulajdonképpen soha nem is dolgoztam ebben a szakmában,
maradtam inkább az irodai vonalon. De cseppet sem bántam, hogy megszereztem a vegyészi végzettséget, mert ez a technikusi oklevél
közvetetten segítette a munkámat, hisz legtöbbször „képben voltam”, ha bármilyen kérdés felmerült. Majd, amikor a két gyermekünk születését és gondozását követően visszamentem dolgozni, a gépészeti műhely osztályvezetője mellé kerültem mint adminisztrátor, később pedig – ahogy a főnököm egyre magasabb pozícióba került – „vitt magával”. Végül ő lett a százhalombattai egység igazgatója, s én végig, egészen a nyugdíjazásáig mellette dolgoztam a titkárságon. 1968-tól 99-ig voltam a battai gyár munkatársa, ám közben a tanulást sem hagytam abba. Rengeteg képzésen vettem részt, köztük négy-öt titkárnő kurzust is elvégeztem, így a professzionális titkárnői címet is megszereztem. Mivel gépészmérnök volt a főnököm, úgy gondoltam, hasznomra lehet a gépésztechnikusi végzettség is, így abból is technikusi oklevelet szereztem.

– Ennyi feladat mellett vajon tudott-e időt szánni arra, amit diákként félre kellett tennie: a művészetre?

– Ha nem is mindig és nem olyan mértékben, amennyire szerettem volna,
de e téren is volt lehetőségem a fejlődésre. Sikerült bekerülnöm a zebegényi
Szőnyi Szabadiskolába, ahol két egész hetet tölthettem el csak rajzolással és
festéssel. Igaz, én a tájképfestőire készültem, de csak a portréfestő szakra fértem be. Mégis, mivel nyitott műhelyek voltak, valamennyi szekciót megtekinthettem, s bizonyos technikai fortélyokat is elleshettem, sőt időnként éjszakába nyúló eszmecseréket, szakmai beszélgetéseket is folytathattunk, amelyek roppant tanulságosak voltak számomra. Noha mindegyikünk hobbialkotó volt, mégis tudtunk tanulni egymástól.
Emellett egy budapesti művészeti önképzőkörbe is jártam, ahol szintén sokat tanultam és természetesen, amikor volt egy kis időm, olykor-olykor otthon is leültem rajzolni. Leginkább akkor, ha a gyermekek délután vagy este már aludtak. Odaültem az ágyuk mellé és lerajzoltam őket álmunkban.
Jó ideig csak a rajz, a portré foglalkoztatott, ennek köszönhetően számos híresség, színész és énekes saját kezűleg készített arcképét őrzöm a rajzfüzetemben. Nemcsak gyakorlat, hanem örömteli tevékenység is volt
ez számomra. Aztán egy megrázó családi esemény miatt alkotói válságba kerültem. Olyan mélyen érintettek a történtek, hogy hetekig semmi sem érdekelt és sokáig nem voltam képes ceruzát venni a kezembe.
Azt hittem, soha többé nem fogok rajzolni!

– Szerencsére idővel még-is megtört a jég. Mi adta a lendületet az újrakezdéshez?

– Az, hogy a depresszió miatt megint veszélybe került az egészségem, ezért azt tanácsolták, keressek olyan elfoglaltságot, ami el-tereli a gondolataimat, s képes kizökkenteni a rám telepedett mély szomorúságból. Ekkor ismertem meg Százhalombattán Márton Béla festőművészt, aki a Kárpát-aljáról költözött oda úgy, hogy előtte megjárta már Amerikát is. Nagy tudású és roppant tehetséges művész volt, akivel jó barátságba kerültünk, s a munkáit látva, arra gondoltam, hogy a ceruza- meg a tusrajzok után ideje lenne újat kezdeni, megtanulhatnék végre a színekkel is bánni. De nem tudom, miként lássak hozzá! – mondtam az akkor már igen idős művésznek, aki készségesen elmagyarázta a technikai alapokat a saját festményeit előhozva, majd biztatott, hogy bátran kezdjek hozzá. A végén annyira belejöttem, hogy 1994-ben már olajfestményekből nyílt önálló kiállításom Százhalombattán, majd két évre rá, miután Érdre költöztünk, megismerkedtünk a  szomszédainkhoz látogatóba érkező német akvarellfestővel, s ebből az ismeretségből született egy közös akvarellkiállításunk szintén Battán.

– Az érdi közeg még egy műfajt, a kerámiát is becsempészte az életébe. Hogyan került kapcsolatba az agyaggal?

- Akkoriban már működött a Tállai Katalin által létrehozott Poly-Art Alapítvány és én is jelentkeztem a nyári táborukba. Azt hittem, festők is lesznek, de kiderült, hiába szerelkeztem fel festőállvánnyal, ecsetekkel,
olajfestékkel, csak keramikusok jöttek. Gondoltam, ha már itt vagyok, megnézem, mit és hogyan dolgoznak, aztán leragadtam náluk! Lenyűgözött, elvarázsolt ez a számomra teljesen új világ, a
raku technika, hogy egyszerűen nem tudtam abbahagyni! Rengeteg tárgyat készítettem, legtöbbje még nem is szerepelt kiállításon. Szeretném, ha a művelődési központ előtérében egyszer közszemlére kerülhetnének, hiszen magam is meglepődtem, milyen termékeny időszakom volt, amikor nyaranta tizedmagammal agyagoztam előbb a Habilitációs Központban, később Vaád Éva kertjében! A kerámia nagy szerelem volt, ezért őszintén sajnálom, hogy mostanában nincsenek meg a körülmények a folytatásához. Igaz, nyugdíjas vagyok, de az unokák, a nagy kert és egyéb teendők mellett olyan alkotói technika mellett kellett döntenem, amivel kisebb helyen is elférek, és kevés eszköz kell hozzá.

- Jól emlékszem, hogy a 90-es években a Csuka-emlékházban működő Napház galériában is volt egy kiállítása?

– Igen, egy éremkészítő munkáival együtt kerültek közszemlére a képeim. Számomra is emlékezetes ez a tárlat, mert ott ismerkedtem meg Bíró Ilona festőnővel, aki a szárnyai alá vett és négy éven keresztül közösen töltöttünk el egy-egy hetet Mártélyban, a Magyar Alkotók Országos Egyesülete alkotótelepén,  a  Holt-Tisza partján, megragadva a természet csodálatos őszi színeit. Rengeteget tanultam –mi így szólítottuk – Iluska nénitől az akvarellfestészetről. Volt, hogy vagy harminc akvarellfestményt készítettem, de esténként mindig aprólékosan átbeszéltük a technika csínját-bínját. Figyelmeztetett, mire vigyázzak, mit alkalmaztam jól és azt is megmondta, miben kell még fejlődnöm. Csodálatos festményei voltak Bíró Ilonának! Máig féltőn őrzök tőle néhány akvarellt.

– Majd a Poly-Art és annak aktív alkotói közössége következett. Alapító tagja a KÉK-nek. Mi vonzotta oda?

– Szinte ajándékként fogadtam a Képzőművészek Érdi Közössége megalakulását. Nagyon örültem a Czabai-kerti festőtábornak, mert kizökkent a mindennapokból. Ez a lehetőség összekovácsol bennünket, a természet mellett egymás tár-saságát is élvezzük. Ugyan-akkor ösztönzőleg hat vala-mennyiünkre, mert akarat és elszánás nélkül nincs alkotás. Ha nincs a közösség ereje, az ember könnyen talál kifogásokat, miért nem ér
rá festeni. A Poly-Art s pár éve a KÉK rengeteget segített, hogy ne hagyjam szunnyadni az alkotói kedvem. A közösséghez tartozók ugyanis inspirálják egymást. Igaz, nemcsak pozitív, hanem olykor negatív irányban is hatnak rám mások munkái. Ez főként abban nyilvánul meg nálam, hogy mások tehetségét, sikerét látva elbizonytalanodom a saját képességeimet illetően. Ilyenkor arra gondolok, talán sosem jutok el arra a szintre, ahol ők tartanak! De ezen is túl kell lépni ahhoz, hogy folytassam. Másrészt meg, gyakran épp ez adja a lendületet, hogy mégis neki-rugaszkodjam és megpróbáljam megugrani a magasabb lécet is. Ugyanezt érzem az irodalmi vonalon is…

– Merthogy mindezek mellett az IRKA irodalmi körnek is oszlopos tagja, szerzője. Hogyan talált önre az írás?

– Azt hiszem, szerencsém volt, amikor épp egy újabb alkotói válságban bekopogott hozzám Habos László, az IRKA egyik szerzője azzal a kéréssel, hogy illusztráljam az irodalmi kör egy idős versírójának hamarosan  megjelenő kötetét. Azért gondolt rám, mert finom, lágy vonalú rajzokat
kívántak meg a költemények. Elvállaltam, így számomra természetes volt,
hogy eljárjak a közösségbe, hiszen kíváncsi voltam az ott folyó  tevékenységre. Aztán újra megtörtént, ami a kerámiatáborban: beszippantott egy új műfaj! Nem csoda, hisz soha sem állt tőlem távol az irodalom sem. Persze, korábban nem gondoltam rá, hogy versírással
próbálkozzam. De most hiányzott a kerámiatábor, és ezt az űrt igyekeztem tartalommal kitölteni. Az ott látott-hallott példák hozták felszínre a bennem szunnyadó képességet, amiből a versek születtek. Meggyőződésem, hogy amit a festményekben, kerámiákban nem tudok kifejezni, érzékeltetni, azt a versekben szavakba önthetem. Nekem most már így kerek a világ. Óriási meglepetés és még nagyobb meg tiszteltetés
volt számomra, hogy a kerámiáimat és festményeimet az Érdikumok közé fogadták. Bár mindig törekedtem arra, hogy reálisan ítéljem meg a helyem, ne értékeljem túl magam, mégis hatalmas öröm számomra, hogy  felfigyelnek az alkotásaimra! Pár éve az Ercsi önkormányzat a város Közművelődési Díjával tüntetett ki, amire ugyancsak nem számítottam, de nagyon jólesett! Nem szeretném, ha dicsekvésnek vennék, de úgy érzem, nagyon szép, kiegyensúlyozott életem van, s ezért végtelenül hálás vagyok! Rengeteg szeretetet, bátorítást és támogatást kaptam a férjemtől és a családomtól, s máig erős a kötelék a saját és a férjem családtagjaival egyaránt. A jelentősebb eseményeken közel negyvenen szoktunk összejönni, és büszke vagyok rá, hogy soha nincs közöttünk békétlenség, viszály, sőt, ahol és amiben tudunk, segítünk egymásnak, s ami legalább ennyire fontos: képesek vagyunk örülni a másik sikerének!

/Érdi Újság/