Az önkéntesség, a mások segítése a vérében van: nagymamája Vásárosnamény szegényebb asszonyait pártfogolta, édesanyja és unokanővére a VIII. kerület hajléktalanjait. Korábban nehéz helyzetbe került nőknek nyújtott telefonos segítséget, az utóbbi években pedig egy közel ezerfős, rászorulókból és adományozókból álló csoportot igazgat – ha kell, albérletet keres, máskor ruhát válogat, ügyintézésben segít, mikor mire van szükség. Már az unokái is tudják: nála megtalálja új helyét a játék, gyerekruha. Vizvári Jutkával, az Érd és környéke (Rászorulók megsegítése) Facebook csoport főszervezőjével beszélgettünk.

– Honnan jött az indíttatás, hogy másokon segítsen?
– Az édesanyám és a nagymamám volt előttem a példa. Nagyapám, Tomcsányi Vilmos Pál földbirtokos volt Vásárosnaményban, és nagymamám, Vladár Erzsébet tevékenyen segítette a környékbeli asszonyokat, nemcsak élelmiszerrel, hanem átadva nekik gazdasszonyi tudományát is. Sokat fáradozott a beregi háziipar megteremtéséért. A gyermekeknek iskolát építettek és tartottak fenn, a napszámosoknak pedig minden nap főztek. A családot nagy tisztelet övezte. A II. világháború után államosították a birtokot, a kastélyt. Én már Budapesten születtem, legkisebb, késői gyermekként, így már nem láthattam, hol éltek a nagyszüleim, de a testvéreim még nyaralhattak Vásárosnaményban. Én akkor voltam először a Tomcsányi-kastélyban, amikor már múzeum lett belőle. Jó érzés volt látni, hogy évtizedek viszontagságai után – volt katonai kiegészítő parancsnokság, magtár, istálló, raktár, kollégium – az eredeti tervek alapján felújították az épületet, és hogy megbecsülik.

– Kitelepítették a családot?
– Őket nem, de többeket a családból igen. Nagyszüleim házába költöztek, a VIII. kerületbe, a Tisztviselőtelepre. Mivel nagyapám magas beosztású külügyi, majd igazságügyi tisztségviselő volt, Budapesten is volt egy háza. Ott élt az egész család az ötvenes évektől: nagyszülők, a gyermekeik, azok házastársai, no meg az unokák. (Volt, hogy 17-en, egy fürdőszobával!) Persze ezt is államosították, de legalább benne lakhattunk bérlőként, sőt, idővel három lakássá alakíthattuk a korábbi társbérletet, és vissza is vásárolhattuk. Mi négyen voltunk lánytestvérek. Bár nagyanyámat kevéssé ismertem, édesanyám, aki tanítói végzettséggel háztartásbeli volt, sokat mesélt róla, és ő maga is tevékenyen segített másokat. Az unokanővéremmel együtt – aki szintén a házban élt – hajléktalanokat segítettek; az unokanővérem direkt e célból hozott létre egy alapítványt (Fél falat). Az utcafrontról nyíló kis házmesterlakásban tárolták az adományokat, oda jöttek rendszeresen a fedél nélkül élők. Élelmiszercsomagokat készítettek, főztek nekik. Én abba nőttem bele, hogy másokon segíteni természetes.

– Az ötvenes években nem lehetett könnyű a család helyzete.
– Hát nem, főleg, hogy édesapám évekig haza sem tért a világháborúból: a Don-kanyarnál került hadifogságba. Anyám és a három testvérem várta itthon. Nem tudjuk, hogy sikerült hazakerülnie. Hihetetlenül fegyelmezett ember volt: közgazdász és jogász doktor, aki a Zeneakadémiát is elvégezte. Felderítő főhadnagyként „felejtődött” a Szovjetunióban, öt év után, 1949 nyarán térhetett haza. Én már ezt követően születtem.

– Mesélt az édesapja ezekről az évekről?
– Semmit, soha… Csak olyan apróságokat, hogy hideg vízben kellett mosakodni, borotválkozni. Az átélt szenvedésekről egy szót sem ejtett, pedig aki ismerte, tudta: ha külsőleg nem is nyomorították meg, belül annál inkább nyomott hagyott benne ez az öt év. Hazatérve a Tervhivatalnál, majd az Ipartervnél dolgozott, mint gazdasági szakember, onnan is ment nyugdíjba. Az alma nem esik messze a fájától: én ugyanis külkeres voltam, majd gazdasági vonalon is dolgoztam, először állami cégeknél, aztán a magánszektorban.

– Tehát nem segítő munkát végzett.
– Nem, de számomra mindig természetes volt, hogy segítsek másokon, ha nem is szervezett, csoportos formában. Számomra nem volt teher, hogy felkaroljak egy-egy családot, segítsek ügyet intézni, adományokkal támogatni őket. Három gyermekünk van, ma már felnőttek, és ők is ebben a szellemben nőttek fel. Sőt, az unokáim is: megunt játékaikat rendszeresen elhozzák, hogy ajándékozzuk tovább. Egyébként vállaltam önkéntes segítő munkát is: a Nyugodt Szív Alapítványnál voltam patrónus, a jelentkező családoknak segítettem. Főleg anyagi támogatásra volt szükség: kifizettük az elmaradt rezsit, illetve igyekeztünk lakást találni számukra. Korábban pedig a NANE Egyesületnél voltam telefonos önkéntes. Itt főleg bántalmazottak szorultak segítségre.

– Mármint bántalmazott nők.
– Leginkább nők, de ugyanúgy férfiak is. Döbbenetes, ugye? Hiszen ha bántalmazásról van szó, elsősorban nőkre gondolunk. De a fizikai bántalmazás mellett előfordulhat olyan is, hogy a feleség anyagilag, lelkileg teszi tönkre a párját, és a dolgozó férfitől elszedi a fizetését, legfeljebb napi zsebpénzt ad neki, ami igen megalázó helyzet. Hozzáteszem: a nők sokkal kiszolgáltatottabbak, hiszen általában ők vannak otthon a gyerekekkel. Annak a nőnek, aki nem dolgozik, hanem otthon van gyesen, könnyű azt mondani, hogy „kussolj, és tedd, amit mondok!”. Sajnos, előfordul, hogy a férfinak teljhatalma van a családi kassza felett, teljes kiszolgáltatottságban tartja a feleségét, akinek úgy kell kuncsorognia pénzért, hogy jusson a másnapi ebédre, a gyereknek könyvre, neki egy pár cipőre… A férje meg odalök neki egy csekély összeget, hogy „nesze, oszd be!” És ez jó anyagi helyzetben élő családoknál is előfordul, hiszen ennek a viselkedésnek az oka igazából az, hogy a férj szeretné minél kiszolgáltatottabb helyzetben tudni a feleségét. Sajnos, ez a mai napig gyakori eset, csak éppen senki nem beszél róla.

– Milyen tanácsot tudott adni egy ilyen helyzetben betelefonáló, kétségbeesett asszonynak?
– Szerencsére elég talpraesett vagyok, mindig tudtam mondani valamit. Például azt, hogy amikor a pénzkérés, a vita lezajlik, legyen ott valaki – mondjuk egy barátnő –, aki ilyenkor közbe tud lépni.

– És ez hatásos volt?
– Igen! Volt olyan is, hogy egy korábbi telefonálónk azzal hívott vissza, hogy megszökött a férjétől, a kisgyerekével együtt. Ilyenkor egy külön e célra fenntartott lakásba fogadtuk be a menekülőt, aki egy hétig maradhatott ott, aztán anyaotthonban, védett házban kerestünk számára lakóhelyet. Akit csak lehetett, kimentettünk otthonról, főleg, ha fizikai bántalmazásról volt szó. A csoportunkban is van ilyen tag, aki a férje elől menekült.

– Amikor egy család segítséget kér, ezek szerint nem minden esetben az anyagiakkal van gond, hanem magával a családi háttérrel is?
– Hát persze! És ami nagyon nagy probléma, az a lakhatás. Az albérletet, rezsit nagyon sokan nem tudják megfizetni. Aki nem tudott összeszedni annyi pénzt, hogy legyen egy saját kuckója, vagy nem örökölt, és nem a szüleinél él, az nagyon nehéz helyzetben van manapság.

– És most elérkeztünk az érdi segítő csoporthoz. Az, hogy a Facebook közösségi oldalon létrehozzanak egy öntevékeny, egymást segítő csoportot, az Ön ötlete volt?
– Nem. Az érdi csoport három éve, 2015 májusában alakult. Körülbelül fél évvel korábban egy hajléktalan férfi létrehozott egy csoportot a XVIII. kerületben, azzal a céllal, hogy neki és a hajléktalanszállón élő társainak támogatókat szerezzen, akik ruhával, miegymással segítik őket. Vele véletlenül, egy internetes játékon keresztül kerültem kapcsolatba. Kezdetben harmincan voltunk ebben a csoportban – húsz hajléktalan, és körülbelül tíz olyan ember, aki próbált nekik segíteni. Idővel aztán lettünk vagy nyolcszázan, az ország különböző pontjairól. Addigra már nemcsak a hajléktalanokat, hanem a szegény sorsú nagycsaládosokat is támogattuk, az ország számos pontján. Ömlött az adomány, már nem tudtuk hová tenni. Hetente kétszer jártam a XVIII. kerületbe segíteni, szortírozni, csomagolni, postára adni. Egy elvált, négygyermekes anyuka lakásának egyik szobájába zsúfoltunk be mindent, de ez hosszú távon nem volt tartható. Felmerült az ötlet, hogy alakítsunk regionális csoportokat – Érden eredetileg ezt egy hölgy és a lánya szervezte, de ők külföldön éltek, és bár rengeteg adományt tudtak szerezni, az érdi elosztásban már nem tudtak közreműködni. Ezt a felét én vállaltam: a mi lakásunkra érkeztek az adományok, és eleinte nekem kellett azokat szortírozni és megszervezni az alkalmakat a válogatásra, a „turikat”. Mára már sok önkéntesünk van a csoportban, akik rendszeresen közreműködnek mindenféle közösségi munkában. A férjem a mai napig felemlegeti: „három éve idehoztál pár zsákot, azt mondtad, két héten belül eltűnik”. Na, azóta negyven van, és folyamatosan érkeznek az újabb adományok.

– Mire ez a beszélgetés megjelenik az újságban, a sok zsáknyi ruha, játék, lakásfelszerelési eszköz egy garázsba kerül át, amit egy támogató segítségével bérelnek egyelőre határozatlan időre. Most azonban egy kis kerti kamrában állnak az adományok.
– Igen, úgyhogy a lányom biciklije már be sem fér, és ha valami saját eszközt ki kell venni onnan, hát vakarjuk a fejünket… A férjem, aki rendkívül türelmes ember, és a pakolásnál segíteni is szokott, rá is kérdezett a múltkor: „hallom, költöztök, mikor is?”

– Nemcsak a férje segít az adományok pakolásánál, ugye?
– Nem, vannak nagyon tevékeny csoporttagok, akik eljönnek szortírozni, pakolni, és a költözésnél is segítenek majd.

– Hány tagja van most a csoportnak?
– Közel ezer. Nagyon sokan vannak, akik csak adományoznak: örülnek, hogy megszabadulnak a kinőtt gyerekruháktól, játékoktól, babafelszereléstől, amelyek biztosan jó helyre is kerülnek. Kaptunk már nyomtatót, elektromos írógépet, lemezjátszót is, volt, aki palántákat ajánlott fel. Mindennek akad gazdája. Van, hogy többen is jelentkeznek egy-egy beérkező tárgyra – előfordult már, hogy hatan is igényt tartottak volna rá. Ilyenkor megpróbálunk igazságosan dönteni, vagy sorsolunk.

– Volt már olyan, hogy ki kellett tiltani valakit?
– Sajnos igen, nem is egy alkalommal. Itt is vannak visszaélések. Volt, aki egy másik csoportban árulta azt, amit innen ingyen elvitt. Ezt felháborítónak tartom. Az előfordult már, hogy az adományozó engedélyével én hirdettem meg és adtam el olyasmit, aminek a csoportban nem akadt gazdája, és a befolyt összegből élelmiszert, gyógyszert, pelenkát vásároltam rászoruló családoknak.

– Van, akinek nem (csak) adományokra, hanem albérletre is sürgősen szüksége volna. Ilyenkor hogyan tudnak segíteni?
– Ismerősökön keresztül megpróbálunk meg nem hirdetett albérletet felkutatni. Van, hogy sikerül.

– Mire cikkünk megjelenik, már nem a kerti sufniban, hanem egy Velencei úti garázsban lehet böngészni az adományok között, illetve ide lehet majd hozni a másoknak szánt ruhát, háztartási cikket, és heti egy alkalommal tartanak turkálót a tagok részére. Ennek koordinálása nem kis munkával jár majd, főleg, hogy a csoport internetes közösségi oldalát is figyelni, moderálni kell. Akad mellette idő hobbira, pihenésre, az unokákra?
– Az unokákkal sokat vagyok együtt: míg a tanév tartott, elhoztam őket a bölcsődéből, iskolából, sétáltunk, sokat játszottunk. Most, a szünetben, gyakran jönnek hozzánk. És nyaralást is tervezünk, ezt viszont csak kettesben, a férjemmel. Nem megyünk messzire, csupán a Velencei-tóhoz egy hétre. Nem kell ahhoz a világ végére menni, hogy jól érezzük magunkat. Aztán most, hogy a „turi” kiköltözik tőlünk, rendbe tudjuk hozni a kertet is. Hiszen eddig főleg a kertben pakoltuk szét az adományokat egy-egy turkálós napon – amit egyébként a gyerekek nagyon imádtak -, így nem maradt meg a vetett fű, mindig letapostuk. Most azonban mód nyílik kertészkedésre is, ami kedvelt időtöltésem, nagyon szeretem a virágokat.

– Jövőbeni tervek? Akár a csoporttal kapcsolatban?
– Ó, voltak és vannak is, de egyelőre félretettük őket. Jó lenne egyesületté, alapítvánnyá alakulni, de sajnos adminisztrálni nem szeretek, és most nem is lenne könnyű ez az átalakulás a megszigorított törvényi háttér miatt. Célom egyébként, hogy egyes rászoruló családokat célzottan, anyagiakkal, élelmiszerrel, gyógyszerrel is tudjuk támogatni, ne csak használt holmikkal.

– Ön volt a 2017-es Családháló Díj egyik jelöltje, a különdíjas kategóriában. Milyen érzés volt, mikor megtudta, hogy egy ilyen rangos országos díj várományosa?
– Rendkívül jólesett, és hatalmas meglepetés volt. Nem is tudtam arról, hogy jelöltek. Igaz, nem én nyertem az internetes szavazást, de – mint megtudtam – a második helyen végeztem, a Baptista Szeretetszolgálat munkatársa mögött, ami szerintem hatalmas teljesítmény. De az igazi örömforrás nem egy díj, illetve külső elismerés, hanem azt látni, hogy egyre több tagunk van, legyen szó akár adományozóról, akár olyanokról, akiken segíteni tudunk.

 (Érdi Újság)