A született óvónő

Az idei pedagógusnapon Érd Közneveléséért Díjjal tüntették ki Czinkóczi Krisztinát, az Érdi Kincses Óvoda Kutyavári Tagóvoda óvodapedagógusát, aki immár huszonötödik évét kezdi az intézményben. A szülők egyöntetű véleménye szerint „Kriszti néni” igazi, példamutató pedagógus, aki megértéssel fordul a szülők felé, miközben magas szakmai színvonalon és nagy szeretettel segíti a gyermekek közös nevelését. Hivatásáról, az elmúlt két és fél évtized tapasztalatairól beszélgettünk.

- Mikor döntötte el, hogy az óvónői hivatást választja?

- Bármilyen meglepően hangzik, én már óvodás koromban kijelentettem, hogy óvónő leszek és ezt komolyan is gondoltam. Meggyőződésem, hogy ez az elhatározás az akkori óvó nénim hatására született meg bennem, s később sem voltak kétségeim felőle, végig kitartottam a döntésem mellett. Az általános iskolát befejezve egyértelmű volt, hogy óvónőképző szakközépiskolába megyek, aztán meg a főiskolán folytatom a tanulást. Sorsszerű, hogy már a szakközépiskolában a Kutyavári Óvodát jelölték ki számomra gyakorlati helyszínnek, így még inkább a szívemhez nőtt ez az intézmény, s szerencsémre mire elvégeztem a tanulmányaimat, épp megüresedett egy állás, ott kezdhettem el a pályámat, s maradtam is mindmáig, immár 24 éve.

- Ön hol volt óvódás?

- A Tállya úti óvodába jártam, ahol Pálvölgyi Éva néni volt az óvónőm, és amikor elkezdtem dolgozni, a két intézmény még egybe tartozott, így kolléganők is lettünk, aminek én nagyon örültem. Bár jómagam már nem igazán emlékszem rá, de a szüleim elbeszéléseiből tudom, hogy egészen kicsi gyermekkoromtól szerettem a pajtásaimmal foglalkozni és többé-kevésbé sikerült is lekötnöm a figyelmüket, tudtam rájuk hatni. Hálás vagyok a szüleimnek, hogy kezdettől fogva elfogadták és komolyan vették a döntésemet és az első pillanattól kezdve támogattak abban, hogy sikerüljön megvalósítani.

- Két és fél évtizede ugyanabban az intézményben nevel. Nem vágyott arra, hogy vezetője is legyen az óvodának?

- Nem, soha! Egy intézmény vezetése ugyanis nem az én világom. A vezető óvodapedagógusnak roppant szerteágazó feladatai vannak és ezekben a kötelezettségekben a gyermekekre marad a legkevesebb ideje. Én viszont szívesebben vagyok „csak” csoportos óvónő, mert így a gyerekekkel foglalkozhatom, hisz ők jelentik számomra a legfőbb feladatot, s ebben egészen jól érzem magam, ezért sem vágytam többre.

- Talán mert a csöppségek között kicsit gyermek is maradhat az ember. Megtanul rácsodálkozni azokra az apró és olykor jelentéktelennek tűnő részletekre is, amelyek mellett mi felnőttek simán elmegyünk. Ön is így látja?

- Igen, valóban rengeteg olyan apró jelenség kelti fel a figyelmüket, ami a hétköznapokban fel sem tűnik, mert nekünk már természetes. De a picik észreveszik és rácsodálkoznak. Néha nem is gondolnánk, mennyire figyelnek. Kíváncsiságukkal, nyitottságukkal rengeteg apróságot képesek megfigyelni, s bizony felnőttként is tanulhatunk tőlük. Nem tudom, sok, vagy kevés a mögöttem hagyott 24 év, de annyi bizonyos, hogy ez idő alatt is rengeteget változott az óvodások érdeklődése, játéka, hiszen – a modern kommunikációs eszközöknek köszönhetően – már amikor óvodába kerülnek, nagyon sok információval rendelkeznek, emiatt a játékaik is átalakultak, sokat változtak. Olykor azt látom, hogy a szerepjátékokban egyre kevésbé igénylik a felnőttek jelenlétét, mert jól megvannak a maguk kis világában. Persze, időnként olyan játékokat is kezdeményeznek, amelyekbe mindenképpen szeretnék a felnőtteket is bevonni, mert szükségét érzik a jelenlétének. Rendszeresen kapom a visszajelzést a gyermekektől arról, hogy miként lehetséges igazán élvezni egy játékot. Függetlenül attól, hogy már régóta ismered és sokszor játszottad, a gyerekek képesek megújítani, új értelmezéssel felfrissíteni, apró részletekkel kiegészíteni, s ezáltal újabb nézőpontot tárnak fel az ember előtt.

- Az eltelt esztendők alatt már jó néhány gyermek vált iskolaéretté az ön óvodásai közül. Vajon az óvó néni szívéből is le-lecsippentenek és elvisznek egy darabkát, amikor elköszönnek? Vagy utánuk még több szeretet jut az utánuk érkezőknek?

- Valóban nem könnyű megválni tőlük. Most épp friss bennem a búcsú élménye, mert idén ballagott el az a csoportom, amelynek tagjaival négy éven keresztül együtt voltunk, szeptemberben pedig már jönnek a hároméves apróságok. Nagyon nagy váltás ez ilyenkor. Bár nehéz az elválás, de igazából úgy vagyok ezzel, hogy mégis jó érzéssel tölt el, mert ők már úgy köszönnek el az óvodától, hogy biztosan tudom, megállják a helyüket az iskolában, elég érettek már, hogy a képességeiknek és személyiségüknek megfelelően fejlődjenek. Egyrészt, persze, jó érzés látni, hogy beérett a munkám gyümölcse. Másrészt meg az is igaz, hogy az évek során nagyon a szívemhez nőnek ezek az apróságok, nem csoda, hogy nehéz tőlük megválni. A nyár átmeneti időszak, ilyenkor kevesebb gyermek jön óvodába, összevont csoportok vannak, így nem egyszerre, hanem fokozatosan kell elköszönnöm az őszre iskolába indulóktól. Közben lassan lelkileg is felkészülhetek az újak, a kicsik fogadására, s ez megkönnyíti az elválást a régiektől.

- Vajon az óvónő is izgul, ha új csoporttal kezdi a tanévet?

- Hogyne, hiszen nem tudom, milyen összetételű lesz a csoport, mennyi idő alatt lehet majd igazán jó közösséggé formálni a gyermekeket, mennyire számíthatok a szülők együttműködésére, hiszen anélkül nem megy. Ugyanakkor számomra mindig új és óriási kihívást jelent, amikor új csoporttal kezdek. Meggyőződésem, hogy nagyon nagy bizalmat előlegeznek meg nekem a szülők, amikor a legféltettebb kincsüket rám bízzák és a nap jelentős részében egy számukra addig ismeretlen személy gondoskodik a csemetéjükről. Márpedig a szülők és a csöppségek maradéktalan bizalmát nem csak kivívni kell, hanem végig meg is kell őrizni. Az sem mindegy, mennyi időbe telik összerázni a csoportot, meddig tart a kezdeti nehézségeket kiküszöbölni, hiszen minden gyermek más. Egyikük két nap alatt megszokja az óvodát, másikuknak hetekbe telik elfogadni az új környezetet és a napirendet. Valójában minden egyes nap új feladatok és kihívások elé állít.

-  Van esetleg bevált módszere a csöppségek beszoktatására?

- Nagyon különböző háttérből érkező apróságokat kell rendszerességre és közösségi életre szoktatni. Míg otthon szabadabban teltek a napjaik, itt kötött napirend vár rájuk és bizony azt is el kell fogadniuk, hogy nem ők vannak a középpontban, rajtuk kívül még több tucatnyi, hozzájuk hasonló gyermek igényli az óvónő figyelmét. Fontosnak tartom, hogy megtanulják a rendszerességet, mert sokan úgy érkeznek, hogy ez hiányzik legjobban az életükből. Szerencsére azt tapasztalom, hogy a csöppségek nagyon nyitottak és viszonylag könnyen megszokják az új szabályokat, különösen, ha azokat nap, mint nap következetesen betartatjuk velük, ők is hamar elfogadják és alkalmazkodnak hozzájuk. Persze, vannak kivételek, akikkel néha nehezebb a dolgunk, de eddig ezekkel a helyzetekkel is sikerült megbirkóznom. Elsősorban idő meg sok-sok türelem kell hozzá, de megoldjuk. Az idő az egyik legfontosabb tényező. Semmit sem szabad sürgetni, hiszen egyeseknek hosszabb időre van szükségük a beilleszkedésre. Nem állítom, hogy könnyű, de türelmesen ki kell várni. Igyekszem mindig megfelelő rugalmassággal kezelni azokat a helyzeteket, amikor egy-két gyermeknek még gondot okoz a pontos beérkezés, vagy a rendszeresség elfogadása, mert az idő és a türelem előbb utóbb áthidalja ezeket a nehézségeket. Úgy vélem, az óvónőnek olykor a szülőket is el kell látnia megfelelő tanácsokkal, hiszen mi, a hivatásunknak köszönhetően jóval több tapasztalattal, tudással és információval rendelkezünk egy-egy konkrét helyzetet illetően. Gyakran igénylik és meg is fogadják a tanácsaimat. Az óvodapedagógus és a szülő közötti bizalmi kapcsolat is a gyermek érdekeit szolgálja.

-  Őriz-e emlékeiben olyan eseményt, amire mindig jó szívvel gondol vissza?

-  Természetesen, többet is! Rengeteg élményt, emléket kapok az óvodában, melyek hosszú évekig elkísérnek. Ezek között van, ami egy egész csoporthoz kapcsolódik, például egy kirándulás, közösen felfedezett új játék, de van, hogy egy-egy gyermekhez. Mindenki külön egyéniség, és a rá jellemző sajátosságok miatt válhat külön-külön emlékezetessé minden kisgyerek. Az évek alatt több olyan gyermekkel találkoztam, aki valamilyen irányban eltért az átlagostól, akár viselkedésben, akár képességekben, pozitív, vagy negatív irányban. Ezek a gyerekek eltérő egyéniségük miatt több figyelmet, egyéni bánásmódot igényelnek. Az ő esetükben az elért siker szembetűnőbb. Úgy tapasztaltam, hogy ilyenkor is az idő és a türelem a legfontosabb tényező, valamint óriási hangsúlyt kell helyezni a szülőkkel, és szükség szerint a külső szakemberekkel – a gyógy- és fejlesztő pedagógusokkal – való együttműködésre, mert csak közös erővel érhetünk el eredményt. Egy-egy ilyen szituációból rengeteget tanultam is. A legfrissebb büszkeségem pedig, hogy egyik volt óvodásom óvodapedagógus lett és hozzám került gyakorlatra és záróvizsgára. Roppant érdekes szituáció volt számomra, hiszen egészen eddig nem találkoztunk, nem is hallottam felőle azóta, hogy kisgyermekként elbúcsúzott az intézményünkből, s lám közel két évtized múltán felkészült óvónőként tért vissza. Még örvendetesebb, hogy nem csak itt vizsgázott, hanem szeptembertől kolléganőnk is lesz.

-  Sok év elteltével is megismeri egykori óvodásait, ha összefut velük a városban?

- Természetesen van, hogy azonnal, de van, hogy nehezen, hiszen annyit változnak. Olyan is előfordult már velem, hogy a kamasz fiúban úgy ismertem fel az egykori óvodásomat, hogy elsőként a szülő tűnt nagyon ismerősnek. Kamasz-, vagy felnőttként nem könnyű meglátni bennük az apró gyermeket, aki az ovisom volt. Miután elballagnak és elkezdik az iskolát, az első években még többször visszatérnek, ha van egy kis idejük, beszaladnak meglátogatni, de később egyre ritkulnak, majd idővel meg is szűnnek ezek a látogatások. Érthető, hiszen míg bővülnek a kötelezettségeik, egyre inkább halványulnak az óvodai emlékeik. Bár az is igaz, akadt olyan ovisom is, aki közel húsz éves koráig minden évben meglátogatott és nagyon jókat beszélgettünk!

-  Jól sejtem, ma sem bánja, hogy óvodás korától kitartott az óvónői hivatás mellett?

- Egyáltalán nem, s ha olykor elgondolkodom azon, vajon mivel is foglalkoznék szívesen, ha nem lehetnék óvónő, nincs más ötletem! Bár az az igazság, hogy jó pár évvel ezelőtt mégis volt egy kis „kitérőm”, amikor elterveztem, hogy félállásban óraadó tanárnak állok. A képesítést sikeresen meg is szereztem, de miután az iskolában közölték velem, hogy csak főállásban kívánnak alkalmazni, le is tettem róla, mert eszembe sem jutott otthagyni az óvodát. Úgy vélem, jól választottam hivatást és örülök, hogy a visszajelzések is megerősítenek abban, ez az, amihez értek.

- Természetesen a városi kitüntetése is ezt támasztja alá. Miként fogadta a hírt, amikor megtudta, hogy a pedagógusnapon Érd Közneveléséért Díjat vehet át?

-  Nehéz lenne szavakba öntenem mit éreztem, amikor a díjátadó előtt pár nappal arról értesítettek, hogy ilyen rangos városi elismerésben lesz részem. Nagy meglepetés és óriási megtiszteltetés is ez számomra, annál is inkább, mert úgy értesültem, hogy a szülők részéről érkezett a felterjesztés. Nagyon hálás vagyok, mert ezáltal is pozitív visszajelzést kaptam arról, hogy talán jól végzem a feladatom, és hogy ezen az úton kell és érdemes továbbhaladnom!

(Érdi Újság)