A várossá avatásra készülődve 120 lakás átadásáról szóltak az ígéretek, hetvenöt el is készült 1978-ban. Két épület a mai lakótelepből. A Béke téri lakótelepből – ahogy mindenki nevezi, mintha lenne másik is.

A közösség akkor, negyven évvel ezelőtt is gyorsan kialakult az elsőként átadott lépcsőházakban – emlékszik vissza Urbán László, aki 1978-ban az elsők között költözhetett be az átadott hetvenöt lakás egyikébe –, igaz, többen ismerték is egymást már korábbról, így könnyebben alakultak a kapcsolatok, szerveződtek a lépcsőházi összejövetelek.
De kicsit előreszaladtunk, hiszen még azt sem tudjuk, hogyan lehetett akkor egy ilyen lakótelepi otthonhoz jutni. Élnek még az emlékek tanácsi lakásról, tanácsi kiutalású OTP lakásról és tisztán piaci alapon vásárolható
– de ahhoz is jogosultság kellett – öröklakásról. A panel lakótelepek építésének fénykora az 1970-es évtized volt, ez a hullám érte el Európa legnagyobb faluját, amely éppen a városi szerepre készülődött.
Urbán László nem számít őshonos érdinek, 1974-ben költözött ide Debrecenből, mert kutatásaihoz az Országos Széchényi Könyvtár napi látogatására volt szüksége, s ehhez járult egy talán még nyomósabb indok: a szerelem.
A fiatal bölcsész, népművelő tehát a lehető legközelebb akart kerülni a fővároshoz, amire Érden adódott lehetősége, állást is kapott a művelődési központban, albérletet sem volt nehéz találnia. Hamarosan az intézmény
igazgatója lett, így érthető, hogy fölkerült az első lakáshoz jutók listájára,
annál is inkább, mert időközben családot is alapított. Az ő példája tehát nem igazán átlagos, de mindenképpen jellemző a korra.
– Öröm volt egy új, saját otthonba költözni – emlékszik vissza –, s ezt mindenki így érezte, még akkor is, ha ezeknek az első épületeknek a minősége sok kívánnivalót hagyott maga után. Sok helyen bizony át lehetett látni a panelek között, s számos kisebb-nagyobb hibát kellett utólag kijavítani. De nem mindenki örült a lakótelep építésének, hiszen a kiszemelt területen családi házak sorát kellett lebontani, s bizony voltak számosan, akiket nem vigasztalt, hogy új lakást kaphatnak, ez nem pótolta
kertecskéjüket, a gyümölcsfáikat. Tudok olyanról is – noha szélsőséges példa, egyedi eset –, hogy egy idős ember annyira képtelen volt földolgozni a helyzetet, hogy öngyilkosságba menekült.
A fejlődés, az elkerülhetetlen változások gyakran szemben állnak az egyéni
érdekekkel, de amikor ezeket említi fel Urbán László, maga is elismeri, hogy a lakótelep megépítése a városiasodási folyamat része volt, ami bizony „szülési fájdalmakkal” járt. Azt viszont nem tudta elfogadni, hogy a városközpont építéséről tartott fórumokon – jól emlékszik ezekre, volt belőlük vagy két tucat – szinte kizárólag műszaki szakértők, mérnökök beszéltek technikai kérdésekről, hiányzott az embereket meggyőző, a változások szükségességét megvilágító érvelés.
Azóta már – sokakhoz hasonlóan – Urbán László sem lakik a lakótelepen, 18 évig élt itt négytagú családjával, s máig jó szívvel emlékezik első otthonukra, csak az iszonyatos nyári hőségeket feledné szívesen, amitől annyira szenvedtek, hogy egy idő után béreltek egy kertet, ahol tavasztól őszig a napjaikat töltötték, csak aludni jártak haza a panelba.

(Érdi Újság, kép: egykor.hu – Érd autóbuszállomás a Pelikán étteremmel)