Gyermekkorában szinte falta a történelem és földrajzi ismereteket, el is döntötte, hogy e két tantárgy oktatója lesz. Ám az első egyetemi felvételi kudarc után megmakacsolta magát és feladta. Finommechanikai műszerésznek tanult, telefonközpont-szerelőként ment nyugdíjba. A kaktuszgyűjtők érdi doyenjeként ismert Druzsin József több mint tíz éve a Bolyai Pedagógus Nyugdíjas Klub vezetője és tevékeny részt vállalt az Idősügyi Tanács megalakításában is. Vele beszélgettünk az Idősek Világnapja alkalmából.

- Miként került a pedagógusok nyugdíjas klubjába?

- AzÉrdligeti iskola egykori, már nyugdíjas igazgatója, Balogh Imre korábban a fiaimat is tanította és a jó kapcsolat később is megmaradt közöttünk, így, ha erre járt, mindig benézett hozzánk egy kis beszélgetésre. 2005-ben elmesélte, hogy a pedagógusok nyugdíjas klubja két részre oszlott, a tagság egyik fele leköltözött a központba, a többiek meg itt maradtak az iskolai klubban. Minket is hívott a feleségemmel, hogy menjünk el, legyünk a tagjai. „De, Imre bácsi, mi nem is vagyunk pedagógusok! Mit keresnénk abban klubban?” – mondtuk. Erre azt felelte: „Józsikám, ezen cseppet se aggódjon, hiszen jól tudjuk, hogy kilenc év alatt többet tettek az iskoláért, mind némelyik pedagógus! Maguknak ott van a helyük közöttünk!” Valóban, mivel mindkét fiunk odajárt, évekig a szülői munkaközösség elnökei voltunk és rengeteg társadalmi munkát bevállaltunk, a betonozástól a nyári festésen át a padok felújításáig, bármiben részt vállaltunk. Elkísértük a gyerekeket a kirándulásokra és mi is szerveztünk nekik utazásokat, szóval: amiben csak tudtunk, szívesen besegítettünk. Hozzá kell tennem, hogy ez a klub – bár benne van a nevében – mégsem kizárólag pedagógusokból áll. Talán szerénytelenség nélkül, inkább értelmiségi nyugdíjas klubnak nevezném. A lényeg, hogy elfogadtuk a meghívást és ott is ragadtunk. Sőt, az akkori klubvezetőben felismertem Erzsike nénit, aki 1957-ben a tanárom volt. Még ő sem akarta elhinni, de az osztályképen a sor szélén álló pedagógusban mégis magára ismert!

- Később pedig tőle vette át a klub vezetését?

- Úgy történt, hogy két év múlva Erzsike néni felállt és teljesen váratlanul közölte: „Gyerekek, ennyi volt! Évtizedek óta klubvezető vagyok, belefáradtam! Ezennel lemondok, de utódomnak Druzsin Jóskát javaslom.” Egy pillanatra mindenki megdöbbent, de nem volt ellenvetésük, így kénytelen voltam átvenni a stafétát, így 2007 óta a klub vezetője vagyok. Óriási szerencsém, hogy a feleségem rengeteget segít. Elsősorban a klub háziasszonyi szerepét, a klubnapok gyakorlati teendőinek levezénylését veszi le a vállamról. Így ketten együtt végezzük el a vezetéshez kapcsolódó teendőket.

- Már az sem zavarja, hogy „kilóg a sorból”, hiszen zömében pedagógusok veszik körül?

- Valójában én is tanárnak készültem. Annyira érdekeltek a könyvek, hogy már négyéves koromban megtanultam olvasni. Az édesapám a Tolnai Világtörténelme köteteit adta a kezembe. Kezdetben csak a képek alatti szöveget, később már egész oldalakat olvastam belőle és nagyon izgalmasnak találtam a történelmet. Tízévesen meg Gárdonyi, Verne Gyula regényeit bújtam, mert rengeteg földrajzi ismeretet szereztem belőlük. Mivel mindkettő érdekelt, elhatároztam, hogy történelem-földrajz szakos tanár leszek, de nem volt szerencsém! Talán egy kicsit rajtam is múlott, mert az érettségi bizonyítványom egy hajszálnyival elmaradt a felvételin elvárt eredménytől, én meg megmakacsoltam magam és feladtam. Elmentem inkább szakmát tanulni. Finommechanikai műszerész lettem. Később híradástechnikai alkatrészek gyártásában, de nem kifejezetten finommechanikai műszerészként dolgoztam, hanem polgári és katonai telefonközpontok építésében vettem részt. A szakma legelején még kézi kapcsolású központokat, később tévé és rádióadókat építettünk, majd mielőtt nyugdíjba mentem már a Motorola mobil telefonközpontjainak építésén dolgoztam Németországban. Így a hírközlést a kezdetektől a legkorszerűbbekig végigkísértem.

- Mégsem használ okostelefont, sőt még számítógépe sincs. Miért?

- Ennek egyik oka, hogy közben rettenetesen elszaladt mellettem az idő, hiszen lassacskán már húsz éve nyugdíjas vagyok! A két évtized alatt olyan rohamos tempóban fejlődött a technika, hogy szinte követhetetlen számomra! A másik ok ennél nyomósabb: megrögzött, konzervatív ember vagyok! Én a telefont nem társalgásra használom. A barátaimmal személyesen és kényelmesen szeretek beszélgetni, úgy, hogy közben egymás szemébe nézhessünk. Öreg, gimnáziumi barátaim sokszor mondogatják: ha lenne számítógéped – hogy is mondják? – „csetelhetnénk” a neten! Nem! Inkább hívjatok fel, beszéljünk meg egy találkát, üljünk be egy akármilyen kiskocsmába és egy korsó sör mellett beszélgessünk egy jót! Nekem úgy tűnik, eltúloztuk ezeknek a modern eszközöknek használatát. Mondok egy példát: bejelentkeztem a kőbányai sörgyárba, hogy a nyugdíjas klubbal látogatást tennénk náluk. A fiatal hölgy nagyon kedvesen meghallgatott a telefonban, majd a végén azt kérte, írjam meg mindezt e-mailben! Hiszen most mondtam el mindent, minek kell az elektronikus levél? – dohogtam. De írjam csak meg! – erősködött. Erre kifakadtam: A hangjából ítélve ön még nagyon fiatal, de mit gondol, húsz, vagy ötven évvel ezelőtt nem is volt élet Magyarországon? Szóval, ezekben a dolgokban ilyen konzervatív vagyok!

- A nyugdíjas klub programjait illetően viszont a változatosságra törekszik. Miként sikerül tartalmas időtöltéseket szerveznie?

- Elsősorban arra törekszem, hogy olyan programokat szervezzek, amelyek nagy érdeklődésre tartanak számot és azon túl, hogy jól szórakoznak, új ismeretekkel is gazdagodjanak és igazi feltöltődést jelentsen számukra egy-egy klubnap. Természetesen megtartunk minden állami, nemzeti és egyházi ünnepet, de igyekszem ezeket is érdekes előadásokkal, zenei programokkal színesíteni, így gyakran hívok vendég előadókat. Felléptek már köreinkben helyi kórusok, koncertezett az Érdi Kamarazenekar, s élveztük a hangszerkészítő népzenész, Gulyás Ferenc műsorát is. Ha kirándulunk, sosem hagyjuk ki a múzeumokat, a nevezetességeket, sőt én már útközben is alaposan felkészítem a tagságot a látni- és tudni valókra. Gyakran kérdezik is: Jóska, honnan tudsz te ennyi mindent?

- Valóban: honnan erednek az ötletei, a kiapadhatatlan ismeretei?

- Bármerre megyünk is, nyugodtan megspórolhatjuk az idegenvetető tiszteletdíját, mert én a 80-as évek végén letettem az idegenvezetői vizsgát. Így már a buszon elmondom a legfontosabb tudni valókat: mit nézünk meg és mit érdemes tudni róla, de ha a helyszínen ennél többet is hallunk, annak csak örülhetünk. – Ha meg ugyanazt halljátok, amit elmondtam, az is hasznos, mert egész biztosan megjegyzitek! – így szoktam viccelődni a tagokkal.

- Úgy, mint a vérbeli pedagógus?

- Pontosan! Hadd említsem meg, hogy – ha én nem is –, de egyik fiunk mégis pedagógus lett, sőt a felesége is tanárnő! A másik fiú is a Pázmány Péter Egyetemen szerzett tanári diplomát, ám ő katonatiszt lett, most azonban hittant tanít, így mégis gyakorolja a pedagógus szakmát.

- Honnan szerzi a naprakész ismereteket, amikor a klub kirándulásain idegenvezetést is vállal?

- Több ezer kötetes könyvtáram van itthon. Ha valami nem jut már az eszembe – mert előfordul! –, vagy pontosítanom kell, tudom melyik polcon kell keresnem a szükséges irodalmat hozzá. A hónom alá veszem a vaskos könyveim egyikét, viccesen odaszólok a feleségemnek: „Zsóka, már megint megnyitottam az internetet!” és megkeresem, amire szükségem van. Én a könyvekből szeretek felkészülni. Néha az idegenvezetői iskola anyagát is átnézem. Meggyőződésem, hogy pontos, ellenőrizhető adatokat tartalmaznak, nem úgy, mint az interneten fellelhető egyes források! Alkalmasint megkértem a fiamat, keressen meg pár anyagot az interneten, de amit kinyomtatott a világhálóról, hemzsegett a fals információktól! Ezért inkább a régi könyveimre támaszkodom.

- Emellett aktívan részt vesz az Idősügyi Tanács munkájában is, sőt a megalakulásában is szerepe volt. Hogyan is történt pontosan?

- Akkoriban még létezett a Pest Megyei Kistérségi Társulás és egyik napon azzal hívott fel Szabó Miklós, hogy legyek a segítségére a társulás idősügyi tanácsának létrehozásában. Amikor rákérdeztem, miért engem kér erre, elmondta, hogy Érdről Szedlacsek Emília, a kultúrház akkori igazgatója javasolt. Ennek az volt az előzménye, hogy mi nyugdíjas klubvezetők akkor már minden hónapban összeültünk, hogy tapasztalatot és ötleteket cseréljünk és megtárgyaljuk az aktuális ügyeinket. A nyugdíjas klubok vezetőinek összekötője Badalai Ödönné Emília volt és nagyon hasznosnak tartottuk ezeket a tanácskozásokat. A felkérésre részt vettem ugyan a kistérségi társulás idősügyi tanácsának ülésén, de úgy éreztem, hogy egyetlen telefonhívás alapján mégsem képviselhetem egy város nyugdíjasait, ezért bejelentkeztem T. Mészáros András polgármesterhez, hogy a történteket felvázolva, tőle is felhatalmazást kapjak a feladatra. Most is őrzöm a megbízó levelet, amellyel Badalai Ödönnével együtt városunkat képviseltük ebben a testületben. Közben megszűntek a kistérségi társulások, ezért szorgalmaztuk a helyi Idősügyi Tanács megalakítását, de tapasztalatlanok voltunk, ezért Boros Károly Parkvárosi klubvezető azt javasolta, látogassunk el egy olyan megyei jogú városba, ahol már működik egy ilyen tanács. Végül Nagykanizsán sikerült némi tapasztalatot szereznünk ahhoz, hogy kialakítsuk a saját koncepciónkat. Az Érdi Idősügyi Tanács tagjai a nyugdíjas klubvezetők mellett a szociális intézmények, civil szervezetek és az egyházak képviselőivel is kiegészült, a tanács elnöke pedig a mindenkori polgármester megbízottja, jelenleg Simó Károly alpolgármester. Rendszeresek az üléseink, amelyeken igen hasznos döntések születnek. Ezeknek köszönhetően számos remek programot sikerült megvalósítani a szépkorúak részére.

- Mi a legnehezebb ebben a munkában?

- Az érdi nyugdíjasokat kimozdítani otthonról! Most mégis úgy tűnik, jó néhány év szívós munka után végre megértük, hogy az Idősek Világnapja városi ünnepségére olyan sokan jelentkeztek, hogy két naposra kellett tervezni, mert csak így fér be mindenki kényelmesen a művelődési központ színháztermébe. Tavaly többen zúgolódtak, hogy a Mindenki Karácsonyára be sem jutottak, mert minden jegy gazdára talált, pedig – ha jól tudom –. ezernél többet kiosztottak! Így az idén a színpad áthelyezésével megkíséreljük elérni, hogy a nézőtér kibővüljön az Érd Arénában, hogy minden érdeklődő részt vehessen a programon. Úgy tűnik, az Idősügyi Tanácsnak végre sikerült megszólítania azokat a szépkorúakat is, akiket eddig lehetetlen volt otthonról kimozdítani, de még nem dőlhetünk hátra, mert tízezernél is többen élnek a városban, jó lenne, ha jóval többen élnének a felkínált lehetőségekkel.

- Nagyon sokan a kaktuszgyűjteményükről ismerték a Druzsin házaspárt. Megvannak-e még a csodálatos pozsgás növényeik?

- Rengeteget elajándékoztunk, néhányat sikerült eladni, sőt most is áruljuk a kaktuszokat, mert belefáradtunk már a gondozásukba! Két éve kiváltottam az őstermelői igazolványt, hogy minél előbb megszabaduljunk a pozsgás növények óriási készletétől! Fájó szívvel tesszük, hiszen élvezettel és örömmel foglalkoztunk velük. Sok évig a kaktuszgyűjtők egyesületének, sőt az országosnak is tagjai voltunk, de megelégeltük, nem győzzük már energiával!

- Vajon önöknél is egy pici, kivirágzó ajándék kaktusszal kezdődött?

- A kisebbik fiam hozta az elsőt. Úttörőként kötelező volt társadalmi munkát végeznie, s a nénitől, akinek segített, egy kaktuszt kapott ajándékba. Nagy boldogan jött vele haza, majd a következővel, meg a következővel is… Erre tettem egy könnyelmű kijelentést, ha ez így megy tovább és eléri a kétszázat, építek egy üvegházat a kaktuszoknak! A szavamon fogtak, olyannyira, hogy mire észbe kaptam, már kiásták a süllyesztett üvegház alapját, így kénytelen voltam beváltani az ígéretemet! Csakhogy akkorra már úgy megtelt, hogy kezdhettem építeni a másik üvegházat is! Később mindkét fiú kertészeti iskolában folytatta a tanulmányait, mi meg a feleségemmel magunkra maradtunk a pozsgásokkal. Két lehetőségünk volt: vagy kidobni mindet, vagy megtanulni velük foglalkozni. Mi az utóbbit választottuk, de eddig tartott.

- Úgy tűnik, nyugdíjasként is igencsak elfoglalt. Mivel telnek a hétköznapjai?

- Arra végképp nincs időm, hogy unatkozzam! Nekem mindig bőven akad elfoglaltságom. A klubvezetés és az Idősügyi Tanács tagsága mellett már nem szívesen vállalok más feladatot. Feleségemmel rendszeresen eljárunk a városi rendezvényekre, kulturális programokra. Nem a kötelességtudat vezérel bennünket, hanem őszinte érdeklődésből vagyunk jelen a könyvtári, múzeumi és zenei esteken. Napközben meg a fiaimnak, unkáimnak is szívesen segítek, amikor szükségük van rám. Egyik unokámnak kertészeti árudája van, így gyakran nála segédkezünk, de elég nagy a saját kertünk is, amit bizony művelni, ápolni kell, ha azt szeretnénk, hogy olyan legyen, mint egy botanikus kert. Szerencsére, olyan is, de nagyon sok a munka áll mögötte! Természetesen, amíg az erőnkből telik, feleségemmel, Zsókával együtt örömmel tesszük a dolgunkat a klubban és itthon is.