Lótenyésztőnek készült, de végül grafikusnak tanult. Érden élt már, amikor felfedezte a tájfényképezés örömét és csatlakozott az érdi Duna-Art Fotóklubhoz. Ettől kezdve nem volt visszaút: szenvedélyes természetfotóssá vált. Tíz éve fényképez, öt éve az alkotó csoport vezetője. Körmendy Terézzel, alias Zizivel beszélgetett az Érdi Újság munkatársa.

– Nem mindenkiből válik természetfotós attól, hogy megörökíti az utazásait. Önt mi ragadta meg a fényképezésben?

– Amikor lehetőségünk nyílt egy tunéziai utazásra, úgy gondoltam, jó lenne fényképezőgépet vinni, hogy megörökíthessük az ottani látványosságokat, az elénk táruló tájat. Addig eszembe sem jutott, hogy a családi események fényképezésén kívül másra is lehetne használni a gépet, de ott, akkor meglepően jó képek születtek, így később sem hagyott nyugodni ez a lehetőség. A helyi újságból értesültem, hogy Érden Adorján József vezetésével működik egy fotóklub. Csatlakoztam hozzá és attól kezdve már nem volt visszaút: a fotózás megszállottja lettem.

– Mit fotózott legszívesebben?

– Főként a természetet, mert érdekelt a növények szerkezete, a levelek íve, erezete, a virágok szirma. A parányi állatok, bogarak is izgattak, hiszen világéletemben természetimádó voltam. Otthonról hoztam ezt a vonzalmat, hiszen kertes házban laktunk és rengeteget kirándultunk. Kislányként sem babáztam, hanem amint hazaértem az iskolából, siettem a közeli erdőbe vagy meglestem, majd lerajzoltam a lovakat és sok más állatot.

– Kissé szokatlan ezt egy fővárosban született embertől hallani.

– Nekem szerencsém volt, mert Zugligetben, a Jánoshegy tövében nőttem fel. Szinte az erdő mellett laktunk, így amint vége lett az iskolai tanításnak, már futottam is a szabadba. Szerettem meglesni a madarakat, a földön bujkáló, araszoló apró bogarakat, rágcsálókat. Gyermekkoromban még lótenyésztőnek készültem, odavoltam a lovakért, de csak a lovaglásig jutottam. Nemcsak szívesen fényképezek a természetben, de megszállott állatbarát és környezetvédő is vagyok.

– Kezdetben mire támaszkodott, miből merítette a szakmai ismereteket?

– Folyamatosan fényképeztem és próbálgattam, miként tudnám elérni azt a látványt, amit szeretnék. Bújtam a szakkönyveket és rengeteg profi alkotást tanulmányoztam, arra törekedve, hogy „kiolvassam”, meglássam bennük, miként tudnék hozzájuk hasonló fotókat készíteni. Anélkül, hogy dicsekednék, a sokéves kitartásomnak és lankadatlan tanulási vágyamnak köszönhető – és természetesen büszke is vagyok rá –, hogy tavaly felvettek a Magyar Fotóművészek Világszövetségébe. Hatalmas szakmai elismerés ez számomra!

– Milyen feltételeknek kellett megfelelnie?

– Két fotóművész ajánlása mellett harminc fényképet kellett beadni, amit egy kiváló fotóművészekből álló bíráló bizottság értékelt. Így hozta meg a döntést arról, méltó vagyok-e a szövetség tagságára. Tudni kell viszont, hogy ez nem csupán szakmai elismerést jelent, hanem kemény kötelezettségekkel is jár: számos fotópályázaton részt kell venni, aktívan jelen kell lenni a szövetség életében, tehát nem elég kiérdemelni, hanem meg is kell felelni ennek a tagságnak.

– Úgy tűnik, emiatt nem kell aggódnia, hiszen egyre jobb eredményekkel szerepel a fotópályázatokon.

– Az elismerések, sikerek nemcsak lehetőséget, hanem bátorságot adtak a nívósabb pályázatokon való részvételhez, amelyeken már az is hatalmas érdemnek számít, ha beválogatják a munkáimat a legjobbak közé. Tavaly például a Varázslatos Magyarország elnevezésű pályázaton 32. lettem, ami számomra kiváló eredmény. Ezt egyébként nem egy-két képpel lehet elérni, hanem egy egész éven keresztül tartó megmérettetés. Minden hónapban be kell küldeni egy fotót, és a beérkező munkákból az öttagú zsűri válogatja ki a legnívósabbakat, majd a végén összesítik, hogy kik készítették a jók között a legjobbakat.

– Laikus szemmel nyilván nem könnyű eldönteni, mitől jó vagy még jobb egy természetfotó, csak annyit, tetszik­-e vagy nem. De mit értékel a zsűri?

– Attól lesz igazán jó és egyedi egy természetben készült fénykép, ha az embernek sikerül az egyéniségét is belevarázsolni. Semmiképpen sem elég, ha csak úgy, esetlegesen rákkantintok egy virágra vagy bogárra, ami épp szem elé került! A profi fotós ugyanis mindig megtervezi a képet, a kompozíciót, a környezetét, és pontosan tudnia kell, mit szeretne megmutatni. Az igazán jó természetfotónak lélekből kell születnie, tükröznie kell az alkotójának az egyéniségét, karakterét.

– Vajon mennyire segítették a munkáját a fotózással kapcsolatos képzések?

– Sokban, hiszen elsajátíthattam a fényképezés technikai csínját-bínját. Ez azért fontos, mert hiába van egy jó elképzelésem, ha a gépemmel az adott pillanatban nem tudom elérni azt, amit szeretnék! Néha sokáig vár az ember egy tökéletes pillanatra, de ha úgy illan el, hogy nem használta ki, kezdheti elölről! Itt jól kell bánni a mélységélességekkel. Például, ha egy virágot fényképezek, nem szerencsés, ha a hátterében kuszaság van, tehát le kell róla választani, hogy a fő téma kiemelkedjen, s úgy kell meg valósítanom, mintha mindaz, ami a közelében előfordul, nem is lenne. A technika abban segít, hogy ezt ott a helyszínen érjem el, hiszen utólag nem „tüntethetem el” a képről, ami nekem nem tetszik!

– Mikor lett érdi lakos?

– Tizenhat éve a fiammal költöztünk a városba, mert itt sikerült az anyagi lehetőségeinknek megfelelő ingatlant vásárolnunk. Kezdetben nehéz volt a beilleszkedés, de pár évvel később, miután beleszerettem a fényképezésbe, rájöttem, hogy Érden rengeteg nagyszerű természetfotót lehet készíteni. Minden évben kilátogatok a levendulásba, szeretem a Duna-partot, a Fundokliát, a Czabai-kertet, nagyszerű helyszínek! Ha időm engedi, gyakran felmegyek a hozzánk közeli rétre, belevetem magam a fűbe és rendületlenül kattogtatom a gépemet. Nagyon jó lepkefotókat lehet ott készíteni, de a tárnoki Benta-patak környéke is rengeteg nagyszerű témát tartogat számomra, sok a szitakötő. Eddig főként a makrofotózás érdekelt, de újabban kedvet kaptam a madarak és a vadvilág fényképezésére, így mostanában lesbe járok. Jászapátiban, a Pilisben, Gerecsében várom azt a pillanatot, amikor a vágyott madarakat lencsevégre kaphatom. Erdei énekesmadarakat, zöldikét, szajkókat, egerészölyvet, karvalyt, szalakótát fotózom. Most ősszel meg sasokat és dámszarvasokat készülök fényképezni.

– Mennyi ideig kell csendben és türelmesen várni, hogy elkészülhessenek a fotók?

– A hortobágyi sasfotózás például hajnali ötkor kezdődik majd és sötétedésig nem szabad elhagyni a lest, mert ha a sas észreveszi, hogy ember van a közelben, napokig, hetekig nem jön vissza arra a területre. Nagy kaland lesz, az biztos! Idén ősszel vár még rám egy nagy, toscanai fotóstúra, meg – ha már Olaszországban leszek – természetesen Firenzében is tervezek fényképezni. Izgatottam várom az október végét!

– Úgy tűnik, a természetfotózás igazi türelemjáték. Meg lehet ezt szokni?

– Igen, rengeteg türelmet és kitartást követel, de leginkább fel sem tűnik az idő múlása, mert nekem a fényképezés lelki feltöltődést jelent. Ha terepen vagyok, képes vagyok elvonatkoztatni magam a hétköznapi gondoktól, bajoktól és amíg a kitűzött célra összpontosítok, elfelejtek mindent, ami bánt vagy nyomaszt, nem beszélve arról az örömről, amikor sikerül megvalósítani, amit elterveztem! Bár ritkábban, de olykor az is előfordul, hogy „házhoz jön” a téma, ugyanis a kertemben sok madár fészkel vagy ide jár élelmet keresni, így itthon is készülnek madárfotók.

– De egy vérbeli fotóművész télen sem pihen. A hideg sem lehet akadály?

– Á, én télen is nagyon szeretek fotózni, bár olyankor elsőként az ujjaim fagynak le, ami alaposan megnehezíti a feladatot, mert a gépet menet közben, a fotózásra kiszemelt cél szerint kell beállítani, ami kesztyűben megoldhatatlan. Tavaly télen például Jászapátiban mínusz 16 fokban voltunk kinn a lesen. Hiába vittünk egy kis melegítőtestet, mire észbe kaptunk, hogy nem is működik, már órák óta mínusz 12 fokban ücsörögtünk, de szinte fel sem tűnt, hogy ennyire hideg van, mert izgalmas volt a látvány és megszűnt számunkra a külvilág! Csak akkor feszeng egy kicsit és fárad bele az ember, ha egy ilyen lesen órákig nem történik semmi figyelemre méltó, ám, ha sok a mozgás, van mit fotózni, hamar eltelik az idő.

– A Duna-Art Fotóklub egyik túráján meg elnyelte önt a köd. Mi is történt pontosan?

– Utólag jókat derültünk a történeten, de ott és akkor eléggé ijesztő, majdhogynem szürrealisztikus volt! Egy patak partján fotóztunk éppen, mindenki ment a maga témája után. Én is egyre beljebb jutottam a magas növényzetben, és bár tudtam, merre kellene visszatérnem, hol mocsaras terület, hol sűrű bozót szegte az utamat. Ezeket kerülgetve, a hatalmas tejfehér ködben végül elveszítettem a tájékozódó képességemet. A mobiltelefon sem segített, hiszen nem tudtam megmondani, hol vagyok! Közben hallottam, hogy tőlem nem messzire a vaddisznók vidáman csámcsognak. Bevallom, már félni kezdtem, nehogy észrevegyenek és engem is prédának nézzenek. Szerencsére meghallottam a templom harangját, és a hang irányába indulva végül egy másik faluban kötöttem ki. Onnan már sikerült telefonálni és az aggódó klubtársaim értem jöttek autóval. Ennél már csak az volt rosszabb, amikor beleragadtam a mocsárba, ami el is nyelte a cipőmet, de az is előfordult, hogy beszakadt a jég alattam. Igaz, csak derékig estem a jeges vízbe, de mire a kocsimhoz értem, rám fagyott a nadrág és lilára dermedt a lábam. Le kellett vennem a jeges ruhát és – szégyen, nem szégyen – egy szál bugyiban vezettem hazáig.

– Megéri így megszenvedni egy-egy fotóért?

– Tulajdonképpen minden jól sikerült képnek megvan a maga története, de ezt szerencsére nem látja, aki a végeredményben gyönyörködik! Nekem megéri, hiszen szenvedélyes természetfotós vagyok, és ha szakmailag kifogástalan képet szeretnék készíteni, el kell fogadnom, hogy annak ára van! Nagy boldogság számomra, ha hazánk legkiválóbb fotósai társaságában szerepelhetek egy-egy rangos kiállításon. Legutóbb a XVIII. Nemzetközti-Magyar Fotószalonon az Emlékezés című fotómmal, a trikolor kategóriában vehettem át azt az oklevelet, amire igen büszke vagyok, mert itt három képemet is bemutatták, sőt ez a vándorkiállítás Erdélybe, a Felvidékre és más országokba is eljut. Nemzetközi internetes oldalak pályázataira is szoktam képet küldeni. Minden pályázat újabb kihívás elé állít, munkára, fejlődésre ösztönöz. Annak is örülök, ha szélesebb közönségnek mutathatom be a fotóimat. Eddig számos csoportos kiállításon vettem részt, de egyéni tárlattal is több alkalommal bemutatkoztam Budapesten, Szentendrén és Érden.

– Öt éve vette át a DunaArt Fotóklub vezetését. A közösség miben segíti tagjait?

– Kéthetente találkozunk és olyankor mindenki beszámol arról, mit sikerült lefényképeznie, elhozza a fotóit és közösen véleményezzük. Természetesen jó szándékkal mondjuk el észrevételeinket egy-egy alkotásról. Megbeszéljük, mit, hogyan lehetne tökéletesíteni. Tanácsot kérünk és adunk egymásnak, ami segíti a további munkánkat. Korábban profi előadókat is hívtunk, de mostanában erre nincs lehetőségünk, ugyanis kicsit szomorúak vagyunk, hogy Érden nincs nagy érdeklődés a fotózás iránt, pedig napjainkban meglehetősen népszerű műfajnak számít. Igaz, ahhoz, hogy valaki művészi szintű képeket készítsen, nagyon sokat kell tanulni és rengeteg alázat, kitartás és elszántság is kell hozzá. A technikai fejlődés valóban csodákra képes, de lélek nélkül a legmodernebb géppel készült fotó nem sokat ér.

(Érdi Újság)