A színek titkos kertje

Csaknem ötvenéves volt, amikor felfedezte, hogy az agyagozás a „kezeiben van”. Műszaki rajzoló volt egy nagyvállalatnál, de ma már hálás, hogy a rendszerváltáskor a cég megszűnésével elveszítette a munkahelyét, mert így került felszínre rejtett tehetsége. Közel tíz évig saját otthonát kínálta fel az érdi keramikusok nyári alkotótáborának. Kerámiái országszerte megtalálhatóak a galériákban. Vaád Évával beszélgettünk.

– Úgy tudom, nem tősgyökeres érdi. Mikor költöztek ide?

– A fővárosban születtem, 31 évig Budán laktam, de miután férjhez mentem, nagyobb otthont szerettünk volna bővülő családunknak. Érd bizonyult a legjobb megoldásnak. Két gyerekkel érkeztünk, a harmadikkal meg épp várandós voltam. Ezt a meglehetősen rossz állapotú, vadszőlővel benőtt házat vásároltuk meg és rengeteget munkánkba került, mire lakhatóvá, otthonossá tettük, és megszerettük. Aztán telt az idő, nőttek a gyerekek, jöttek az unokák, úgyhogy nálunk szinte mindig telt ház van.

– Olyannyira, hogy mostanában nem maradt ideje az alkotásra? Pár éve teljesen kihűlt az égetőkemencéje. Nem hiányzik?

– Dehogynem, hiányzik! De most másnak van itt az ideje! Most a négy unoka fontosabb. Egy évtizeddel ezelőtt még hihetetlenül sokat dolgoztam. Reggel hatkor elment a férjem dolgozni, a gyerekek iskolába, én meg azonnal munkához láttam és szinte megállás nélkül agyagoztam késő délutánig, amíg a család haza nem ért. Nekem fontos volt, hogy a galériák számára bőséges választékot kínálhassak. Óriási hajtóerő volt az élénk érdeklődés a munkáim iránt. Sokféle tárgyat készítettem és örömet leltem az alkotásban. Ám, amikor elért bennünket a válság, ennek egy csapásra vége lett. Onnantól kezdve a házunk valamenynyi zegét-zugát ellepték a kerámiatárgyaim. Polcok, fiókok, szekrények sokaságába zsúfolódtak össze, a mintegy tizenöt éves munkám eredményei.

– Valójában az érdektelenség oltotta ki az alkotási kedvét?

– A Képcsarnok mint olyan megszűnt, egymás után zártak be a galériák, például a Csók, Mednyánszky és több vidéki képcsarnokos és magángaléria. Ládaszámra kaptam vissza a munkámat, előbb ezeket kellene eladni. Amikor engem is elért a válság, éppen akkor született meg első unokám. A nagymamaság is igen élvezetes elfoglaltság. Azóta neki és a másik három unokámnak tudok szentelni több időt. Mostanában úgy látom, újra nagyobb az érdeklődés, de még mindig messze vagyunk a tíz évvel ezelőtti időszaktól.

– Mikor kezdett el agyagozni?

– Közel negyven évig egy nagy tervező vállalatnál dolgoztam – mint statikus és építész műszaki rajzoló –, de miután megszűnt a cég, közel nyolcszáz kollégámmal együtt elveszítettük a munkánkat. Próbálkoztam elhelyezkedni, de az ötödik ikszhez közel ez nem sikerült. A gyerekeink már a kamaszkorukat élték, leginkább felvonultak emeleti szobáikba. Rövid idő alatt sok minden megváltozott. Aztán eszembe jutott, hogy már gyerekkorom óta szívesen rajzoltam, festettem, gyerekeim születéséig kiállításokon is részt vettem. Gondoltam, meg kellene kérdezni, hol lehetne bemutatni, fejleszteni ezt az adottságomat. Valaki azt ajánlotta, keressem fel a művelődési központot, ott majd útbaigazítanak. Kéri Mihálytól megtudtam, hogy dr. Tállai Katalin épp a PolyArt amatőr képzőművészeti csoportot szervezte, megismerkedtünk, és tulajdonképpen neki köszönhetem, hogy megpróbáltam az agyagozást és rájöttem: ez az én műfajom! Nagy szerencsém, hogy megszűnt a munkahelyem, mert – bár akkor katasztrófaként éltem meg, de – így derült ki, hogy mire képesek a kezeim. Egyéb körülmények között soha nem jutott volna eszembe, hogy agyaghoz nyúljak… Édesapám íróember volt, egykötetes költő, 35 éven át a Népszava kulturális rovatának vezetője volt. Így sok költő, író és festő fordult meg nálunk, jártunk kiállításokra, ismertem a kerámiát is, de nem gondoltam volna, hogy alkalmas vagyok az agyagformázásra. A Poly-Art első alkotótelepén is a festőkhöz csatlakoztam. Aztán Kati meghívta Schäffer Anna keramikust, aki elhozta Érdre azt a rakutechnikát, amely hosszú éveken át sokunkat olyannyira magával ragadott és lázban tartott, hogy többé már nem szabadulhattunk tőle. Pedig, amikor Kati közéjük invitált, azzal hárítottam el, hogy „csak nem gondolod, hogy ötvenévesen óvodás módjára ’gyurmázgatok’?”. Mígnem a kíváncsiság mégis odavitt és megláttam az égetés folyamatát. Épp a kemencéből szedték ki a tárgyakat. Már csak egy kérdésem volt: hol vehetek agyagot? Ettől kezdve nem volt visszaút, beszippantott. A konyhában kezdtem, de ott mindennap el kellett rámolni, mire hazajött a család. Ezért később a garázsban, majd a nyári szaletliben rendezkedtem be, aztán a hatalmas teraszt is belaktam a csillapíthatatlan szenvedélyemmel.

– Sőt, sikerült egy égetőkemencét is beszerezni…

– Villanykemencém sosem volt, hiszen olyannyira elfoglaltam már mindent a kerámiáimmal, hogy nem volt helye. Viszont szabadtéri kemencét bárki építhet magának, tégla, hőszigetelő bélés és fűrészpor kell hozzá. Egyetlen hátránya, ha esik az eső, amíg benn vannak a darabok, mind oda fog veszni! A raku égetés gázzal működő sertésperzselővel történik. Mi egy disznóvágáskor használt, samottal bélelt öntöttvas üstházat szereztünk be, és a gyerekek egykori homokozója mellé helyeztük el. Ez azért fontos, mert az égetést követően azonnal homokba és fűrészporba, illetve minél több szerves anyagba kell beleforgatni a kemencéből kikapott, tűzforró agyagtárgyat. Nálunk a férjem volt a „tűzmester”, néha a bajsza, szakálla is beleperzselődött, ezért bukósisakot meg álarcot tett fel és legalább egy méternyi távolságból dobálta a homokágyásokba a kemencéből kiszedett munkáinkat, én meg egy vaskos kesztyűbe bújtatott kézzel, azonnal takargattam is be őket. Ezt a folyamatot képzeljük el, ha húsz agyagozó munkáit kell kiszedni az 1200 fokos kemencéből! Így utólag belegondolva, nem is volt egyszerű, mégsem panaszkodott! Aztán tíz percet kellett kibírni – ami nem mindig sikerült, mert megöl bennünket a kíváncsiság –, hogy lássuk, milyen lett az alkotásunk. Az oxidok és a levegő elvonásának hatására a szivárvány színeit öltik magukra így a tárgyaink. Végül a még forró darabokat hideg vízben hűtjük le.

– A raku technika lényege a kerámiák különleges színe, ami mindaddig titok, míg ki nem kerül a tárgy a kemencéből?

– Igen. Legfeljebb csak sejteni lehet, milyennek kellene lennie. Például a rézoxid hajlamos rá, hogy a szivárvány szinte minden színét magába zárja, a kobaltoxid kékes lesz. Ha fényes mázzal lekenjük, hasonló lesz, mint a Zsolnay-tárgyak. De amíg nincs a kezünkben a kihűlt darab, igazi rejtély, milyen lett az alkotásunk. Ez benne a legizgalmasabb.

– Miből meríti a témáit, honnan erednek az ötletek?

– Eleinte abból, amit Katitól meg Schäffer Annától tanultam, láttam, de természetesen a galériákat járva is elraktároztam magamban egyes motívumokat, formákat. Később már mindenben lehetőséget láttam, egyik ötlet jött a másik után. Szinte nem győztem a kezemmel a gondolataimat követni. Én csak úgy szerettem dolgozni, ha olyan tárgyat készíthettem, ami nekem is tetszett. Soha nem az számított, mire van kereslet, hanem az, hogy örömmel készítsem és szeressen, ami kikerül a kezem alól.

– A Poly-Art nyári alkotótáborait pár évig a Hivatalnok utcai intézményben szervezték meg, de miután a Habilitációs Központ már nem tudta befogadni a rakusokat, s az alapító, Tállai Katalin elhunyt, ön a saját otthonát ajánlotta fel erre a célra. Nem volt megterhelő?

– Kati engem kért meg, már nagybetegen, vállaljam át a tábor vezetését. Valamiért bennem látta a folytatást. Közel egy évtizedig tartottuk a kertünkben a keramikusok alkotótáborát. Kezdetben húsz körüli létszámmal indultunk, aztán az utóbbi pár évben – nem tudni, miért – egyre fogytunk. A végén, amikor már csak ketten-hárman maradtunk, láttam, hogy nincs értelme tíz napon át elköteleznem magam ezzel a feladattal. Egy hét kevés, mert négy nap kell az agyag megformázásához, aztán egy-két napig száradnak a munkák, majd „zsengélünk”, ez az első égetés, utána újabb egy-két nap megy el a máz felvitelére, aztán két nap a „rakuzásra”, és még mindig szükség van egy-két napra a csiszolgatáshoz, retusáláshoz. Két hét sok, tíz nap az optimális.

– Mit szólt ehhez a család?

– Tulajdonképpen már csak utólag gondoltam bele, hogy nekik sem volt egyszerű, amikor húszegynéhány, főként nőkből álló agyagozó csapat szállta meg a kertünket. Először huszonöten voltunk. Olyan is előfordult, hogy páran úgy belemerültek, hogy elfelejtettek hazamenni. Mi már a lefekvéshez készülődtünk, de néhányan még mindig ott smirgliztek a műhelyemben. Nem beszélve arról, hogy házunkban mindenfelé agyagtárgyak száradtak és még a szobáinkban is ropogott a lábunk alatt a homok, hiszen használniuk kellett a konyhát meg a fürdőszobát. Mi tagadás, nem kis vircsaft volt nálunk akkoriban! Emlékszem, egyszer szinte halálfélelmem lett! Épp nagyban égettünk a kemencében, amikor szinte trópusi eső zúdult le ránk. Épp Schäffer Anna segített a rakuzásban. Rettegtem, hogy a gázzal fűtött, forró kemence a hideg esőtől akár fel is robbanhat. De hiába kértem Annát, hogy állítsuk le, ő csak nyugtatott, hogy nem lesz baj. Szerencsére igaza lett, de azokat a perceket senkinek sem kívánom, amit akkor éltem át, a fejem is belefájdult a félelembe, hiszen csak pár méterre volt a szomszédunk háza! Ezt leszámítva örömmel nyitottam meg a házamat a tábor előtt és mindannyian nagyon élveztük. Biztos vagyok benne, hogy mindenki szép emlékeket őriz ebből az időszakból! Munka közben jókat beszélgettünk, rengeteget nevettünk a saját megszállottságunkon. Komoly barátságok is születtek. Amennyire nem ismertünk senkit, amikor Érdre kerültünk, a Poly-Art által rengeteg barátot szereztünk.

– Más módon is megnyitotta az otthonát, amikor berendezte a „VÉ Lakásgalériát”. Ez hogyan jutott eszébe?

– Összegyűjtöttem a Poly-Art alkotóinak néhány munkáját, nemcsak kerámiákat, hanem festményeket, kisplasztikákat is, majd összeállítottam belőlük egy kisebb bemutatótermet az otthonunkban! Mivel nem volt hasonló jellegű galéria vagy bolt a városban, úgy gondoltam, a helyi festők és keramikusok számára ez egy jó lehetőség, hogy az alkotásaikhoz mások is hozzájussanak, például ha egyedi ajándékot keresnek vagy saját lakásukat szeretnék vele díszíteni. Kezdetben meglepően sokan látogatták, vásároltak is ezt-azt, például pedagógusnapra, esküvőre, születésnapra, de később egyszer csak „leült” minden. Ma már csak a saját tárgyaimat tekinthetik meg az érdeklődők, de mára legfőképpen az ismerősök, barátok kíváncsiak rájuk. Régen országszerte tizenhét galériában voltak alkotásaim, mára csak nyolc helyen láthatóak Budapesten és vidéken. Korábban kiállításokon is részt vettem. Az évente megrendezésre kerülő Poly-Art kiállításokon a mai napig szerepelek. Az első önálló tárlatom az érdi Kőrösi Csoma Általános Iskolában volt, majd a Margitszigeten az Európa Házban és a pesti Karda Galériában került megrendezésre, valamint Százhalombattán a művelődési házban. Közös kiállításon számtalanszor részt vettem.

– Mindenesetre, a PolyArtnak és önnek hála, akkoriban igen sokan megkedvelték a raku kerámiát Érden. Nem tervezi újra begyújtani a szabadtéri kemencéjét?

– Valóban sokan megismerték és megszerették az agyagozást, a rakutechnikát. Többeket igencsak elszomorított, amikor megtudták, hogy nem vállalom tovább az alkotótáborokat. Ezt a technikát otthon, kemence nélkül nem lehet művelni, márpedig nem építhet mindenki rakukemencét a kertjébe. Attól tartok, már fizikailag én sem bírnám, hogy négykézlábra állva forgassam, takargassam a homokban a forró kerámiatárgyakat! Ettől függetlenül lehet, hogy tavasszal mégis bedurrantunk.

(Érdi Újság, kép: Levy Műterem-Galéria)