Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. És aki örömmel gondoskodik róluk, akit ez a szeretet éltet, az örökifjú marad – mint ahogy az maradt Libnárné Herczeg Ilona is, aki nemrég ünnepelte 80. születésnapját. A kaktuszkedvelők Ica nénije autót vezet, facebookozik, e-mailen levelezik, naponta gondozza virágait, és mostanáig gazdasági vezetője volt a Magyar Kaktuszgyűjtők Országos Egyesületének. Sokan csak a kaktuszairól ismerik, most az Érdi Újságnak az életéről, családjáról, mindennapjairól is mesélt.

– Ica néni született érdi?

– Soltvadkerten születtem, a családunk Tázláron élt. Heten voltunk testvérek. Édesapám traktoros gépállomáson dolgozott, a fivéreim is mind ott kezdték. Ma már csak a húgom és én élünk; ő tizenkét évvel fiatalabb nálam.

– Akkor gyermekkorukban bizonyára sokat vigyázott a kisebb testvérére.

– Hogyne! Vittem magammal mindenhova. Sokszor kérdezték: tied ez a gyerek? Mire azt válaszoltam: a gondja az enyém, egyébként meg a húgom. Tizenhat éves koromig éltem otthon, aztán felkerültem Pestre.

– Tanulni, vagy állásba?

– Az utóbbi. Csak a nyolc osztályt végeztem el. Bár példás tanuló voltam, és a tanáraim szerették volna, ha továbbtanulok, egy ekkora családban erre nem volt lehetőség. A nagytétényi hizlaldában dolgozott egy ismerősöm, mondta, milyen jól lehet itt keresni, hát kaptam az alkalmon, jöttem. Anyukámék nagyon odavoltak, de engem csábított a jobb fizetés lehetősége.

– Vidéki fiatal lányként nem volt nehéz beilleszkedni?

– Nem. Munkásszállón laktam, és a hizlalda rendészetén dolgoztam. Engem a szórakozás nem érdekelt, félreraktam a pénzem, és ha hazalátogattam, vittem a fizetésemet, és az anyukám elrakta számomra. Tizenhét évesen férjhez mentem, és idővel jöttek a gyerekek. A hizlaldának nemcsak munkásszállója volt, hanem szolgálati lakásai is, oda költöztünk a férjemmel és a gyerekekkel – két fiam és egy lányom született.

– Emlékszem még azokra az időkre, mikor a hizlalda működött, és rettentően büdös volt a környéken. A szolgálati lakásokban ezt nem érezték?

– Nem, a mi ablakaink a Dunára nyíltak, és mindig csodálkoztam, hogy panaszkodnak a szagra. Mikor aztán Érdre kezdtem kijárni, tapasztaltam, hogy tényleg érezni.

– Hogy kerültek Érdre?

– A férjemnek voltak erre barátai, ismerősei, őket látogattuk meg időnként, és megtetszettek a kis virágoskertek, és arra gondoltam, jó lenne itt élni, ha már nyugdíjba megyek. A telket még együtt vásároltuk, de a házat már én építettem fel. A házasságom nem alakult jól, a férjem sajnos ivott, kártyázott, nekem több állást is kellett vállalnom a gyerekek mellett. A rendészet mellett takarítottam a hizlalda irodáit, és miután leérettségiztem – mert munka mellett továbbtanultam –, felkínálták nekem a gondnoki állást is.

– Hogy jutott ideje a sok munka és a három gyerek mellett a tanulásra is?

– Nagyon nehéz volt. De én olyan voltam, hogy amit elvállaltam, azt teljesítettem is. Tizenkilencen indultunk a vállalattól, és én egyedül érettségiztem le, méghozzá jó jegyekkel. A főnököm nagyon támogatott a tanulmányaim ideje alatt, ezért amikor felajánlotta a személyzeti osztályvezető a gondnoki állást, nem szerettem volna elfogadni. Végül is a főnököm és az osztályvezető megegyezett abban, hogy reggel hattól kettőig a rendészeten dolgozom, kettőtől gondnoki feladatokat láttam el, kötetlen munkaidőben, és emellett huszonhárom irodát is takarítottam. Még igazgatói dicséretet is kaptam, mikor a piszkos, kopott parkettát az egyik éjszaka felsikáltam, beeresztettem és kifényesítettem.

– És a gondnoki állás?  

– Hozzám tartozott a szálló, illetve a szolgálati lakások is. Nem volt könnyű dolgom – mint rendészeti csoportvezetőnek sem –, ugyanis a hizlaldában nagyon sok börtönviselt ember dolgozott – a büntetés-végrehajtásból irányították ide őket. Akkoriban még én is a hizlalda egyik négyszobás szolgálati lakásában laktam a gyerekekkel, így, ha éjjel történt valami, akkor is kéznél voltam.

– Nőként volt respektusa a börtönviseltek között?

– Ahogy egy rendőr fogalmazott: „úgy féltek Icukától, mint a tűztől”. Tiszteltek és szerettek, volt, amelyik azt mondta, olyan vagyok, mint az édesanyja. Mindig határozott voltam velük. Amikor egy-egy új ember odakerült, megmondtam neki: senki nem fogja megtudni tőlem, honnan érkezett, ha a viselkedésével el nem árulja. Akit tudtam, megvédtem. Voltak köztük elvetemült gazemberek, de volt, akit lehetett formálni.

– A három állása mellett építkezett is.

– Igen. Negyvenéves már elmúltam, mikor elváltam, és nekiálltam az érdi ház felépítésének. Évekig dolgoztam rajta. A főfalak felhúzásánál segítségemre volt egy kőműves, de a válaszfalakat, a betonozást, az ajtók beállítását, a csempézést mind én csináltam. Ajánlkoztak volna ismerősök, de ha ingyen is jöttek volna, legalább ebéddel meg kellett volna vendégelnem őket, nekem pedig nagyon nem volt pénzem, mindent a három gyerekre és az építőanyagokra költöttem. Úgy gondoltam, majd csak akkor költözöm Érdre, ha majd nyugdíjba megyek, de sajnos édesapám megbetegedett, feljöttek az épp elkészült házba anyukámmal. Apukám egy hónap múlva meghalt, anyukám egyedül maradt a házban, hát ideköltöztem hozzá a nagytétényi négyszobás – mert a gondnoki álláshoz már az járt – lakásból. Egyik fiam akkor nősült, a másik fiam és a lányom jött velem. Ez 1980-ban történt, azóta élek Érden.

– Hány kaktusszal érkezett?

– Egyetlen egy kaktuszom volt csak. 1984-ben aztán megismerkedtem egy kaktuszos emberrel.

– Ő volt Libnár Antal kaktuszkutató és -gyűjtő, szakíró, a Magyar Kaktuszgyűjtők Országos Egyesületének alapító tagja, egykori szervező titkára.

– Igen. Egy munkatársam mutatott be minket egymásnak. Ő Cegléden élt akkoriban. Egyszer, mikor meglátogatott, útközben autóbalesetet szenvedett. Nem mentőt hívott, hanem taxit, és ide hozatta magát hozzám. Én vittem orvoshoz, itt gyógyult, lábadozott. Ez a baleset hozott minket hirtelen össze. Persze ide hozta a kaktuszait is, megtelt velük a szoba. Először kétségbeestem, de aztán kedvet kaptam én is a gondozásukhoz. A férjem nagy utazó volt; nekem addig a külföldi nyaralások kimaradtak az életemből, de a házasságunk hét éve alatt sok helyen megfordultunk. A ’80-as évek végétől a férjem rendszeresen járt Mexikóba is, oda már egyedül – pénzzé tette mindenünket, hogy utazhasson, és amikor ezt kifogásoltam, választás elé állított: ha nem utazhat el Mexikóba, elköltözik. Miután véres verejtékkel felépítettem a házamat, amit fenn kellett tartanom, és úgy gondoltam, egy házasságban ilyen fenyegetésnek nem szabad elhangzania, ez utóbbit választottam. Ő akkor már visszakozott volna, de én nem engedtem… Akkor egyébként már nem a hizlaldában dolgoztam, hanem a húgom üzletében, ugyanis leszázalékoltak. 1982-ben volt egy nagy balesetem: egy indexelő autó előtt leléptem a járdáról. A kocsi nem kanyarodott be, hanem jött tovább egyenesen, és elütött. Több műtétem is volt, a mai napig nehezen járok.

– Ha a házassága nem is, a kaktuszok szeretete a mai napig megmaradt. Hány kaktusza van most?

– Két-három ezer. A pontos számot nem tudom.

– Itt a szobában, ahol beszélgetünk, nem látok egy kaktuszt sem.

– Nem is, mert a kaktusz nem bentre való. A fűtött lakásban gyorsan nő ugyan, de nem virágzik, csak ha télen hideg helyen pihentetjük. Ha nincs olyan hely, ahol ezt meg tudjuk oldani, akkor „szenvedtetnünk” kell: egy csepp vizet sem szabad a kaktusznak adni egész télen. Ha kivesszük a cserépből, betekerjük egy kis papírba és kitesszük a spájzba, még úgy is kitelel, csak vizet ne kapjon. Nálam az üvegházban élnek a kaktuszok, 7-10 fokot biztosítok nekik, és vannak olyan példányok is, amelyek a szabadban vannak.

– Miért jó kaktuszokat nevelni?

– Ez a szeretetről, a gondoskodásról szól. És nagyon jó a társaság is, mármint a kaktuszosok társasága. 2000-től az idei esztendőig én voltam a Magyar Kaktuszgyűjtők Országos Egyesületének gazdasági vezetője – mikor a húgom boltjában dolgoztam, elvégeztem egy könyvelői tanfolyamot is –, és most adom át az utódomnak a feladataimat.

– Hány tagja van az egyesületnek?

– Kétszázharminc. Országos kaktuszkiállításokat szervezünk a Füvészkertben, ugyanitt minden hónap második hétfőjén ingyenes előadásokat tartunk, rendszeresen járunk hazai és külföldi kiállításokra. Eljárok az orchideások kiállításaira is, segédkezem nekik, és népszerűsítem az egyesületünket. Emellett alapító tagja vagyok a Kern Péter Kaktuszkörnek Érden, minden hónap második csütörtökjén találkozunk, és meghívott vendégek tartanak előadást.

– Honnan jött az ötlet, hogy Érden ilyen csoportot alakítsanak?

– Az érdi Kern Péter volt az első elnöke az MKOE-nek. 2007-ben meghalt Péter bácsi; az özvegye többször emlegette, mennyire tart tőle, hogy nem fognak emlékezni a nevére, munkásságára. Akkor jutott eszembe, hogy – mivel az országos egyesületnek 18 érdi tagja is volt – alapítsunk egy érdi csoportot, ami megőrzi Kern Péter hagyatékát, és továbbviszi a nevét.

– Bár már nem gazdasági vezető, az egyesület életében aktívan részt vesz továbbra is?

– Igen. Nemrég ünnepeltem a 80. születésnapomat, pont akkor, amikor az egyesületünk a több napos kiállítását tartotta a Füvészkertben. Nagy meglepetés ért: ötvennégyen köszöntöttek fel egy kis ünnepség keretében. Tele volt a terem. Olyan kaktuszosok is eljöttek, akik máskor nem szoktak részt venni a kiállításon. Mondták is nekem a szervezők: „Icuka, téged úgy szeret mindenki! Akinek szóltunk, mindenki eljött.” Kaptam tőlük emléklapokat is, hogy én vagyok az egyesület arca, hogy én vagyok sokuk édesanyja, nagy- és dédmamája, és azt szeretnék, ha minél tovább velük maradnék. Hát ezért érdemes élni.

– Azért említsük meg: nyolcvan évesen facebook-ozik, e-mailen levelezik, és vezet – valóban örökifjú. Ha kívánhatna valamit így a születésnapjára, mi volna az?

– Hogy láthassam a dédunokáimat felcseperedni. Imádom a családomat. Öt unokámtól nyolc dédunokám van, a legidősebb már tizenkilenc éves, a legkisebb még kisbaba. És szeretném még sokáig gondozni a kaktuszaimat. Jelentkezett a minap egy gyűjtő, hogy megvenné az összeset, de nemet mondtam. Engem ez éltet. Ültetgetek, locsolgatok, szedem le a száraz levelet a pozsgásokról. Néha mondogatom: Istenem, miért nem vagyok fiatalabb, annyira szeretném még sokáig gondozni a növényeimet…

(Érdi Újság)