Több mint másfél évtizede Érden él, és bár sokáig egy fővárosi lakásban volt az otthona, soha, egy percig sem érezte magát budapestinek. Vidéken, az őszinte emberek társaságában tud igazán felszabadulni, főleg, amikor együtt énekelnek vele. Ma, nyolcvanegy évesen is szívesen, jókedvvel megy, ha fellépésre hívják. A harmonika mindig a csomagtartóban, az autó indulásra készen. Madarász Katalint, közkedvelt népdal- és nótaénekest idén tavasszal Életmű Díjjal tüntették ki városunkban. Múltjáról, jelenéről, művészetéről beszélgettünk érdi otthonában.

-Aki látta, hallotta önt énekelni, tudja, hogy nem „fellépni” szokott, hanem együtt lélegzik, mulat a közönségével. Könnyed stílusa pedig arról árulkodik, hogy örömmel ad műsort, hiszen ma is roppantul élvezi az éneklést.

-Kezdetben kizárólag a temperamentumos, humoros dalokat szerettem énekelni, mert ez feltüzelte az embereket. Ma – talán a korommal is jár? – „hallgató” dalok is vannak a műsoromban, a közönség is szereti. Mivel annyira kevés a nyugdíjam, hogy abból nem tudnék megélni, talán mondhatnám, hogy kicsit „kényszerűségből” vállalok még mindig fellépéseket, de ez így nem teljesen igaz, mert nagyon szeretem a hivatásomat, és mindig jó kedvvel teszek eleget a meghívásoknak. Örülök, ha eszébe jutok valakinek, annál is inkább, mert olyan műfajt képviselek, ami – valljuk be – többnyire háttérbe szorult!

-Úgy sejtem, ezt főként a magyar nótákra érti?

-Igen. A pályámat jómagam is kizárólag népdalokkal kezdtem, de egy váratlan külföldi, genfi meghívás döbbentett rá, hogy nincs jogom kizárni magam a nótaéneklésből, hiszen az emberek szeretik, szívesen hallgatják, és ez a műfaj is része a magyar kultúránknak. Sok évvel ezelőtt, a Svájcban élő magyaroknak kedveskedett karácsonyi műsorral a genfi televízió, amelybe úgy kaptam meghívást, hogy Pesten járt az igazgató, valahol lemezről hallott engem énekelni, és meghívott, de előre megmondta, mit énekeljek. A Vén cigány meg az Akácos út is szerepelt a repertoárban, mert – mint kiderült – ezt kérték az ott élő honfitársaink. Én nem szoktam e dalokat énekelni! – szabadkoztam volna a műsorszervezőnek. „Miért, ezek talán nem magyar dalok?” – kérdezett vissza csodálkozva. Ez szíven ütött: de még mennyire, hogy magyar dalok! Ha pedig a külföldön élőknek kell, akkor miért ne énekelhetnék magyar nótát itthon is? – gondoltam, hiszen ezeknek a daloknak is meg van a helyük a magyarság kulturális életében, csak a nótákat soha nem szabad szembeállítani a népdalokkal! Igaz, hogy a nóta könnyedebb műfaj, mégsem helyes lebecsülni, nívótlannak, értéktelennek, giccsnek nyilvánítani! A népdal fajsúlyosabb, mély érzelmeket közvetít, egy egészen más világot jelent, de nincs értelme és helye az összehasonlításoknak. A magyar parasztság mindig őrizte nemcsak a népdalt, hanem a magyar nótát is, mert a dallam- és érzésvilágát a magáénak érezte.

-Gyakran hívták, hívjak ma is külföldi vendégszereplésekre?

-Igen, és tulajdonképpen ennek köszönhetem, hogy sokfelé jártam, hiszen utazni is nagyon szeretek! Legutóbb Erdélyben volt fellépésem, mindig boldog vagyok, ha székelyek között lehetek, mert lelkileg is felemelő számomra. Mi itt Magyarországon el vagyunk kényeztetve, és folyton tele vagyunk panasszal. Jó megtapasztalni az ott élő emberek közösségét, és azt, ahogyan a nehézségeik ellenére is, derűvel viselik a sorsukat, és őrzik a magyarságukat. Nem értek egyet azzal, hogy a mai tehetségkutatókon kizárólag angolul kell énekelni a fiataloknak. Az sem tetszik, hogy nem a saját egyéniségüket adják, hanem mindegyikük utánozni próbál egy-egy világsztárt. Ugyanakkor úgy vélem, a népdalokat sem úgy kell előadni, ahogy Julis néni énekli. Mindenki a saját hangszínének, egyéniségének megfelelően énekelje, ami a jelent tükrözi. Nekünk a saját anyanyelvünkön kell bemutatnunk a saját kultúránkat, hiszen ez a miénk, ezt ismerjük és tudjuk a legjobban. Ha idegen nyelven, idegenek dalait énekeljük, abban soha nem lehetünk profik, legfeljebb csak „szimpatikusak”.

-Hogyan lett énekes?

-Bármit el tudtam volna képzelni, csak azt nem, hogy énekes leszek! Nem akartam én énekes lenni! Érdekeltek és könnyen is tanultam az idegen nyelveket, de rengeteg minden más is érdekelt, például a világutazás, a földrajzi felfedezések. Túrkevén, pedagógus szülők gyermekeként azonban mindig ott forgolódtam azokban a tánccsoportokban, népdalkörökben, amelyeket ők vezettek, magam is velük énekeltem. Végül német nyelvű fordító lettem, de csak egy külkereskedelmi vállalatnál tudtam elhelyezkedni, ahol két hónap után, az 1956-os események miatt felmondtak. Ennek egyedül én örültem, mert rettenetesen utáltam az irodai állást. Utána kalauz lettem, amit viszont élveztem, mert szerettem az emberekkel foglalkozni, de betegség miatt megint betettek egy irodába. Szerencsére közben énekelgettem, és – mivel Isten mindig a tenyerén hordozott – egy rádió riporter, akinek a nevére sem emlékszem, hallott engem énekelni, és szólt anyámnak, hogy küldjön be a Magyar Rádióba meghallgatásra. Így lett, de ott borzasztóan meg voltam szeppenve, izgalmamban már majdnem megléptem, amikor a folyosón megszólított Lakatos Sándor, aki egy népi táncversenyről emlékezett rám, sőt még arra is, hogy túrkevei vagyok. „Bátorság, kislány! Nem szabad izgulni!” – így bátorított, de nekem már az is szárnyakat adott, hogy egyáltalán megszólított, így a meghallgatás is eredményes volt, és ettől kezdve bekerültem a népzene világába.

-Úgy tudom, sem előtte, sem utána nem tanulta az éneklést. Szokott-e új dalokat megtanulni?

-Valóban nem tanultam, én „csak” szeretek énekelni. A fellépéseimre sem szoktam külön gyakorolni, hiszen én állandó „felkészülésben” vagyok. Reggel néha még hálóingben odaülök a zongorához, és énekléssel indítom a napot. Hallás után tanulok, talán szerintem jobb zenész lettem volna, mint énekes. Gyakran hasznomra is vált ez a tudás, mert előfordult, hogy külföldön is „be kellett ugranom” a saját éneklésem hangszeres kíséretébe. Meg, amikor arra szükség van a zenei kíséretet is magam szolgáltatom. Az ember soha nem tudja, mikor kell elővennie a rejtett képességeit.

-Ma is egyszemélyes fellépő, de egyben a saját maga sofőrje is. Nem megterhelő ez önnek?

-Szerencsére még jók a reflexeim és szívesen vezetek. Vannak olyan utak, ahol minden kanyart, a táj minden apró részletét jól ismerem. Ha változott valami, annak örülök, ha évtizedeken át megmaradt olyannak, amilyen volt, akkor meg az tesz boldoggá. Ha meghívást kapok, és előre szólnak, hogy nincs zongora, viszem a harmonikám. Amíg az egészségem engedi, számíthatnak rám!

-Említette, hogy sokat utazott, és a fellépések miatt rengeteget volt távol az otthonától. Hogyan tudta összeegyeztetni a hivatását a családdal?

-Ezt a foglalkozást roppant nehéz család mellett űzni, főleg ha nőről van szó. Ennek ellenére két gyermekem van, éltem-haltam értük, de nem lehettem mellettük, a fiaimat a szüleim nevelték fel. Attilát tizenöt hónapos korától Túrkevére vittem, de nyolc hónapos várandósan még énekeltem. Tibor december 2-án született, de én már a szilveszteri műsorban felléptem. Hiába vagyok családcentrikus, a fiaim nevelésében rengeteg mindenből kimaradtam, a férjem támogatásáért nagyon hálás vagyok. A sok pozitívuma mellett, ennek a hivatásnak az a nagy hátránya, hogy a család háttérbe szorul, mert vagy az egyik, vagy a másik, a kettő együtt nem megy!

-Mikor és hogyan került Érdre?

-Évtizedekig laktunk a fővárosban, de én egy percig sem éreztem magam budapestinek! Szeretem a nagyvárost, de soha sem éreztem igazi otthonomnak, viszont a főváros közelében jó lakni, ezért 1999-ben Érden vettünk házat, előtte a fiamnak építettünk egyet a közelben. Érd furcsa település, mert sok a beköltöző, de éppen emiatt sokszínű a kultúrája is, amit jobban ki lehetne használni. Úgy vélem, a kultúrával foglalkozó embereknek ebben óriási felelősségük van, hisz nekik nem a saját igényeiket, ízlésüket és elképzelésüket kell ráerőltetniük a lakosokra, hanem a város egészének megfelelő arányban kellene tálalni a legszélesebb kínálatot, hogy minden korosztály megkapja azt, ami érdekli, és minden műfaj képviselve legyen.

-Hogyan fogadta Érd város Életmű Díját?

-Meglepett. Nem számítottam rá, de nagyon örülök, mert ez annak a jele, hogy számon tartanak, és kedvelnek. Hálás vagyok minden kitüntetésért, hiszen sok ember dolgozik egy életen át úgy, hogy nem kap soha elismerést senkitől. Mégis, az ember alapvetően arra a legbüszkébb, amit a saját teljesítményével, kitartásával, munkájával ért el. Számomra az a legnagyobb elismerés, ha újra meghívnak oda, ahol már szerepeltem, mert ez annak a jele, hogy tetszett, amit nyújtani tudok. Mindenki azt adja szívvel-lélekkel, amihez a legjobban ért, és ami a sajátja. Én a népdalokat és a nótákat viszem azoknak, akik szívesen hallgatják.

Madarász Katalin

1934-ben született Túrkevén. Első rádiófelvételét 1953-ban rögzítették, majd Lakatos Sándor cigányzenekarával, szinte egy csapásra országos hírnévre tett szert. Emberi és szakmai életútja, az egyetemes magyar kultúrához való viszonya példaértékű minden magyar ember és szakmai pályatárs számára. Számos televíziós és rádió felvétele van, amelyek a mai napig népszerűek a kívánságműsorok listáin. Pályatársnője volt Gaál Gabriella, akivel évekig együtt énekeltek, és rengeteg közös felvételük van. Madarász Katalin kitüntetései: 1994 megkapta a Magyar Köztársaság Érdemrend kiskeresztjét, és ugyanebben az évben Túrkeve Díszpolgára címet. 2000-ben a Jákó Vera-díjat vehette át, 2012-ben a Magyar Érdemrend lovagkeresztje elismerést, valamint ugyanebben az évben a Budapestért-Díjat kapta meg. 2015-ben Érd város közgyűlése Életmű Díjjal tüntette ki.

Bálint Edit

Érdi Újság