Negyven évet töltött a Móra iskolában, ebből húsz esztendőt igazgatóként, és a gyerekek szeretetére a legbüszkébb. Úgy véli, a pedagógiában először a nevelésre kell helyezni a hangsúlyt, és csak azután az oktatásra, de sajnos a tanárképzés során nem vizsgálják, hogy a jelentkező alkalmas-e pedagógusnak. Véleménye szerint így azonban sok olyan ember kerül a pályára, aki ugyan nagyon nagy tudású, jó órákat is ad, csak éppen nincs egy hullámhosszon a gyerekekkel. Dombainé Bokor Máriával az Érdi Újság készített interjút. 

– Évtizedek óta dolgozik a Móra iskolában, illetve a Móra iskoláért, munkásságát, eredményeit június 4-én Apáczai Csere János-díjjal ismerte el a szaktárca. Hogyan kezdett fogyatékkal élő gyerekekkel foglalkozni, fiatalon is gyógypedagógusnak készült?

– Nem, valójában vadtenyésztő szerettem volna lenni. A Vörösmarty gimnázium biológia tagozatára jártam és egy iskolatársam ajánlására jöttem el az érdi kisegítő iskolába, akkor ugyanis még így hívták a Móra elődjét. Annyira megtetszett, hogy egy év után jelentkeztem a gyógypedagógiai főiskolára oligofrén–logopédia szakra, és amíg el nem végeztem, képesítés nélkül tanítottam. 1975-ben kezdtem, és innen is megyek nyugdíjba idén. Csupán a helyszín változott a negyven év alatt: az épület, ahol most beszélgetünk, a ’80-as évekig általános iskolaként működött; magam is itt tanultam. Az iskola épületének bővítését nagyapám végezte, így több szállal is kötődöm hozzá. 1975-ben, mikor tanítani kezdtem, még a Budai úton volt a kisegítő iskola, a Bolyai tagozataként működött. 1976-ban önállósult, tíz tanulócsoporttal, tizenhárom nevelőjéből akkor még kilenc képesítés nélküli volt. Igaz, a gyerekanyag is más volt: akkoriban magatartási problémákkal küzdő és enyhe fokban sérült gyerekeket helyezték át hozzánk, míg most autista, a tanulásban és értelmileg akadályozott, illetve súlyos, halmozottan sérült gyerekekkel foglalkozunk, és csupán 70-80 tanulónk van.

– Régen volt nehezebb, vagy most?

– Embert próbáló időszak volt. Nagyon sokat dolgoztunk, szinte két műszakot vittünk hónapokon keresztül, hiszen nagyon kevesen voltunk. Igaz, a gyerekek szeretete könnyebbé tette a mindennapokat. Egy éve voltam a pályán, mikor pedagógusnapra annyi virágot kaptam, hogy alig fért be apukám kocsijába. Ma, ha két szál virágot kapunk, akkor sokat mondok…

– Azt mondják, manapság egyre több a különböző tanulási nehézségekkel, magatartási problémákkal küzdő gyerek. Ön is így tapasztalja?

– Magatartásproblémák évtizedekkel ezelőtt is voltak, súlyosabbak is, mint ma. Manapság ezt a címkét ráhúzzák azokra a gyerekekre is, akik otthon nem kapják meg az őket megillető figyelmet, törődést és kirívó viselkedésükkel szeretnének egy kis odafigyelést kapni. A szülők egyre kevésbé nevelik a gyerekeket – az iskolában is ezt tapasztaljuk. A gyógypedagógiában egyébként a nevelésen van a hangsúly, csak ezt követően az oktatáson. Egyre inkább azt látom, hogy az ép gyerekekkel foglalkozó iskolákban is ezt az elvet kellene alkalmazni, hiszen nagyon fontos, hogy a gyerek tudjon normálisan kommunikálni, viselkedni a kortársaival és a felnőttekkel. Sajnos, egyre több az elmagányosodó gyerek, aki mobiltelefonnal, tablettel játszik, elhúzódva a társaitól – ők otthon is elszigetelődnek: a kicsi a telefonjával játszik, a szülő tévét néz, a számítógép előtt ül… Van egy családunk, nyolc gyerekükből öt hozzánk jár. Egy szobában élnek, gyakori, hogy nincs náluk áram. Kérdeztem a gyerekeket, mit szoktak csinálni esténként, mire azt válaszolták: beszélgetünk. Igaz, szegénységben élnek, de szeretetben nőnek fel.

– Húsz éve igazgatja ezt az iskolát. Mire nevelik itt a gyerekeket?

– A hozzánk járók nemcsak sérültek, de gyakran hátrányos helyzetűek is. Megtanítjuk őket arra, hogyan boldogulhatnak az életben: tavasszal és ősszel veteményezünk, megmutatjuk, hogyan kell megművelni a kertet, milyen növényeket lehet társítani. Télen a tankonyhában főzünk, egyszerű, egészséges ételeket, olyan alapanyagokból, amelyek a szerény háztartásokban is megtalálhatók. Megtanítjuk őket takarítani is. Ez a legjobb dolog, amit adni tudunk: bárhová sodorja is őket az élet, ezeket az ismereteket mindenütt tudják hasznosítani. Egyébként a hozzánk járók szinte mindegyike tovább tanul, általában a főváros XI. kerületi speciális szakiskolájában, gyakran két szakmát is elsajátítanak 23 éves korukig. Van több olyan családunk, ahol már a szülőket is én tanítottam.

– Ha visszatekint az eltelt negyven esztendőre, mire a legbüszkébb?

– Arra, hogyha végigmegyek a folyosón, a gyerekek megölelgetnek, és azt mondják: nagyon szeretlek, Mara néni! Ez régen is így volt, most is így van. Ennél több, jobb nem kell. Ezért nem mentem el a pályáról. Voltak próbálkozásaim – sokszor nehéz volt az út –, arra gondoltam, hogy elmegyek logopédusnak, egy tanévet dolgoztam is főállásban, de továbbra is az iskola kötelékében. Nem volt osztályom, más volt a kötődés is a hozzám járó gyerekekhez, így visszahúzott a szívem. A másik próbálkozásom egy kis vállalkozás volt. Nemcsak gyógypedagógus vagyok ugyanis, hanem természetgyógyász is, ezen a vonalon szerettem volna dolgozni, de valahogy nem tudtam elszakadni az iskolától… Most pránanadi tanfolyamra járok, úgy érzem, ez az igazi: a testi-lelki harmónia elérése a cél, az elfogadásra, feltétlen szeretetre épül – ahogy az eddigi életem is, hiszen a sérültek mellett megtapasztaltam, hogy úgy kell elfogadnunk az embereket, amilyenek. A kérdésre visszatérve, büszke vagyok arra is, hogy létrehoztam annak idején a logopédiai szakszolgálatot Érden. Ezen nagyon sokat dolgoztunk igazgatóhelyettes kolléganőmmel; össze kellett verbuválni a logopédusokat, megszerezni a státuszokat, megszervezni, ki melyik óvodába járjon ki… Még egy diagnosztikai termet is nyitottunk. Nagyon jó érzés volt látni az eredményeket, a gyerekek fejlődését, és ezzel a kollégák is így voltak, hiszen ha összefutunk, ők is felemlegetik ezeket az időket.

– Egy speciális iskola vezetőjeként mi a véleménye a sérült gyermekek integrációjáról? Mennyire megvalósítható?

– Az igazi integráció az lenne, ha a készségtárgyak kivételével külön foglalkoznának a sérült gyerekekkel, ugyanakkor a nap többi részét együtt tölthetnék egészséges társaikkal. Sajnos, erre nincs pénz, nincs ember, a nagy létszámú osztályokban pedig nem tudnak kellőképp foglalkozni a rászorulókkal. Erről természetesen nem a pedagógusok tehetnek: maga a rendszer nem alkalmas a jó integrációra, csak „rideg” változatára – azt értem ezalatt, hogy a sérültek kikerülnek abból a védőburokból, amire igencsak szükségük lenne. Egyébként a mi iskolánk is integrál, hiszen nálunk együtt tanul az enyhe, a középsúlyos sérült és az autista gyermek. Egy-egy osztályunkba legfeljebb tíz gyerek jár, a készségtárgyakat együtt tanulják, a többit egyéni fejlesztés keretében. Nálunk 22 pedagógus és hét asszisztens foglalkozik a hetvenhét gyerekkel. A kollégáimmal nagyon jó csapat vagyunk, és sok sikert is elérünk: rajzpályázatokon, diákolimpiákon indulunk, innen rendszerint több aranyéremmel térünk haza, részt veszünk a helyi rendezvényeken, és a gyerekeink nemrég egy különleges színielőadáson is szerepeltek. Ez is az integráció egy fajtája…

– Előfordul, hogy egy diák „normális” iskolából kerül át a Mórába?

– Igen. Sokszor lelki sérülésekkel érkeznek, és legalább egy negyedévre van szükség ahhoz, hogy feloldódjanak. A kollégák azon dolgoznak, hogy ezeknek a gyerekeknek minél több sikerélményük legyen, és amikor az önbizalmuk megerősödött, csak akkor állítják magasabb követelmények elé. És ha már a pedagógiánál tartunk, nagyon fontosnak tartom elmondani ezzel kapcsolatos véleményemet: sajnálatos, hogy a főiskolai, egyetemi felvételi során nem vizsgálják, hogy a jelentkező alkalmas-e pedagógusnak. Sok olyan ember kerül a pályára, aki ugyan nagyon nagy tudású, jó órákat is ad, csak éppen nincs egy hullámhosszon a gyerekkel. Ha hiányzik belőle az empátiás készség a gyerekkel szemben, nem tud értük mindent megtenni, bármilyen jól gondozza is a tantárgyát, nem lesz jó pedagógus. Vizsgatanítás során látom, hogy valaki alkalmas-e a pályára vagy sem, milyen a személyisége, tud-e hatni a gyerekekre, le tudja-e őket kötni, van-e szíve hozzájuk. Ezek a legfontosabbak, a többit mind meg lehet tanulni.

– Negyven év munkájáért, eredményeiért nemrég megkapta az oktatásügy egyik legrangosabb elismerését, az Apáczai Csere János-díjat. Hogyan élte meg ezt a kitüntetést?

– Nagyon jó érzés volt átvenni, különösen, hogy az egyik főiskolai tanárnőm is most kapta meg. Konfuciusznak van egy nekem tetsző mondása: „Válassz olyan foglalkozást, amit szeretsz, és soha többé nem kell dolgoznod.” Lehet, hogy én egész életemben soha nem dolgoztam…

– Év végén nyugdíjba megy, szeptembertől a felmentési idejét tölti. Milyen tervei vannak a jövőt illetően?

– Biztos, hogy nem tudok csak úgy, egyik napról a másikra elszakadni az iskolától, hiszen negyven évig nekem is becsöngettek minden szeptemberben, és óra nélkül tudom, mikor telik le a negyvenöt perc… Tervezem, hogy egy kis fejlesztést, logopédiai foglalkozást elvállalok majd, de ettől függetlenül is vissza fogok járni ide. A gyerekektől, a kollégáktól nem tudok egyik napról a másikra megválni.

Ádám Katalin, Érdi Újság

Dombainé Bokor Mária

Érden született, a Vörösmarty gimnáziumban érettségizett, majd 1976-1980 között elvégezte a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolát (oligofrén–logopédia szakos tanár). 1996-1998-ban a Budapesti Műszaki Egyetem Természet- és Társadalomtudományi Karán tanult (közoktatási vezető), majd 2000-2002-ben az Egészségügyi Szakképző és Továbbképző Intézetben (természetgyógyászati modul). 1975-től tanít a Móra iskolában (illetve elődjében), amelynek 1995-től igazgatója. Nevéhez fűződik a logopédiai szakszolgálat létrejötte a 2004/2005-ös tanévben. 2014-ben elnyerte a város Érd Közoktatásáért Díját, idén pedig Apáczai Csere János-díjjal ismerte el a szaktárca. Érden él szűkebb családjával, egy felnőtt lánya van.