Az alábbiakban közöljük T. Mészáros András, Érd Megyei Jogú Város polgármesterének beszéde, melyet ma 10 órakor a Magyar Földrajzi Múzeumban az Elhurcoltak napja alkalmából szervezett konferencia megnyitóján tartott. 

Tisztelt Igazgató Úr! Tisztelt Hölgyeim, Uraim!

70 évvel ezelőtt több ezer embert tereltek össze a város vásárterén, s hurcolták el őket a Szovjetunió munkatáboraiba. Januárban, ahogy minden évben, rájuk emlékezünk majd az Elhurcoltak Napján, s rájuk emlékezik most ez a tudományos konferencia is.

Köszönöm valamennyiüknek, hogy eljöttek, s átadják egymásnak, nekünk, az érdi közösségnek a tudásukat.

Az emlékezés, s különösen a tudományos igényű múltfeltárás nyilvánvalóvá teszi, hogy ami történt, nem mese, nem kitaláció. Hogy vannak olyan tragikus eseményei a történelemnek, amelyek feldolgozása majdnem lehetetlen, mégis kötelesség. Kötelességünk emlékezni és átadni a tudást gyermekeinknek, unokáinknak, hogy tudjanak elhurcolt, elpusztított honfitársaink sorsáról, s át is érezzék azt.

Nem szabad hazudnunk a múltról. A hazugságból mindig embertelenség válik. 1945. január 8-án is hazugsággal kezdődött honfitársaink kálváriája: azt hazudták nekik, hogy adminisztratív okokból kell összegyűlniük a vásártéren.

A hosszú úton azt, hogy majd lesz étel, lesz meleg szállás. Háborúban megnyomorított, kirablott ország lakóinak hazudták ezt. Ezt hazudták itt Érden és Tárnokon ugyanúgy, ahogy Bonyhádon vagy az ország más városaiban, falvaiban.

1945 januárjában Érd és a környező települések teljes 15-60 év közötti férfilakosságát elhurcolták. Volt, aki még abban az évben, de volt, aki csak tíz évvel később tért haza. De az elhurcoltak fele soha nem látta viszont szülőföldjét. Jeltelen sírokban, árkokban, bombatölcsérekben, gödrökben fekszenek névtelenül, valahol Oroszországban.

Az emlékezés védi meg az utódokat attól, hogy hasonló szörnyűséget kelljen átélniük. A még élő szemtanúk és utódaik emlékező párbeszéde. A kutatók, történészek, az Önök tudása vértez fel bennünket.

Az utódoknak elmesélt szenvedéstörténetek, a közösség megtartó emlékezete, a helytállás és az önfeláldozás szinte hihetetlen példái, az idős és a fiatal generációk párbeszéde felidéz, szembesít és elsősorban tanít.

Egy eddig kellően ki nem tárgyalt tragikus korról mond igazat. De az igaz emlékezés akkor lesz valóban gyógyító, akkor lesz az életet védő, ha meglátjuk az utódok tekintetében is a tanulságot: embernek maradni minden körülmények között.

Mi is szegülhetne szembe mindazzal a gazemberséggel, ami Érden az elhurcoltakkal történt, ha nem az emberség, a bátorság és az emlékezet?

Köszönöm még egyszer, hogy eljöttek hozzánk, s tudásukat adják közös emlékezetünkhöz.

Képünkön Romits Antal (jobbról az első), a három ma is élő megmenekült egyike