Varga Ferenc Gábor nyolc éves volt a forradalom kitörésekor, melynek eseményeiben tevékenyen részt vett: embereket menekített az ávósok elől. Az a pár hét örökre rányomta bélyegét ő és családja életére: egyik testvére külföldre menekült, a többiek maradtak, ám egyikük sem tudott érvényesülni. Évtizedek óta munkálkodik azon, hogy 1956 eseményei ne menjenek feledésbe.

– Még nem volt nyolc éves a forradalom kitörésekor, mégis tevékenyen részt vett az eseményekben. Hogyan kerülhetett kisfiúként közel a harcokhoz?

– Budapesten születtem és nevelkedtem, a feleségem révén kerültem Érdre, már felnőtt fiatalemberként. Édesapám 1910-ben született, végzettsége szerint női fodrász volt, de a II. világháborúban már fuvarozott. Mivel hivatásos fuvarengedélye volt, elvitték a ruszkik a lovával együtt és befogták munkára. Ma is megvan az igazolvány, mely tanúsította – és megszabta –, hogy hol dolgozhatott. Aztán súlyos beteg lett. Kapott egy gondnoki állást és lakást a Fehérvári úti SZTK-ban, ott éltünk a három bátyámmal: ők voltak a Malac, a Cigány és a Cyklon, én pedig a Fegya. Volt még egy elválaszthatatlan barátunk, az Irodista. Tökös srácok voltunk mi öten. A forradalom kitörésekor a Malac huszonkét éves volt, én, a legkisebb, közel nyolc. Az események ott zajlottak a közvetlen közelünkben, a Móricz Zsigmond körtéren. Emlékszem, hogy kezdődött minden 23-án éjjel: apámmal épp kint voltam az utcán – gondnokként időnként körbe kellett járnia az épületet –, mikor egy motoros kifordult a szemben lévő töltőállomásról, egy kanna benzinnel. Lefelé fordította a kanna száját, és miközben távolodott, locsolta maga után az üzemanyagot. Szerencsére sikerült eloltanunk a tüzet, a többi környéken lakó segítségével. Sose tudtuk meg, ki volt és miért csinálta… Aztán arra is emlékszem, hogy két-három nap múlva már húztuk fel a barikádokat éjjel. Sok ismerős volt ott, környékbeli srácok is.

–  Édesapja nem féltette önt?

– Akkoriban folyamatosan szolgálatban volt, de amúgy is tudta, hogy nem tud otthon tartani minket. Az Irodista és én voltunk a legkisebbek, miránk olyan feladatot bíztak, amihez ügyesség kellett: azokat kellett vezetnünk, akiket az ávósok üldöztek. A bátyáim mindig tudták, ki van veszélyben: jött az összekötő, megmondta, mikor és mit kell csinálni. Sose kérdeztük, hogy miért és kiről van szó, tettük, amit kellett. Mi, legkisebbek, a Móricz Zsigmond körtér valamelyik házán keresztül egész a Bocskai útig vezettük a menekülőket, mivel nagyon jól tudtuk, hogyan lehetett átmenni egyik épületből a másikba, udvarokon, kerítéseken, folyosókon át. A nagyobbakat állandóan figyelték, de minket nem, bár előfordult, hogy majdnem rajtavesztettünk: két ávós jött utánunk, csak épp azt nem tudták, felfelé vagy lefelé indultunk, és a lakók rosszul igazították útba őket – direkt, persze. A szöktetések mellett tanúja voltam a harcoknak és a lincseléseknek is: volt, hogy egy ávós százados, akit üldözött a tömeg, szaladt fel az SZTK lépcsőjén, de csak félútig jutott: a tömeg agyonverte. Mi ott álltunk az üvegajtó mögött apámmal – ha akartuk, se tudtuk volna beengedni. Emlékszem a harcokra is a barikádokon. Még él az a tisztelendő atya, aki a Villányi úti templomból az ennivalót hordta ki az embereknek. Pár éve láttam egy összejövetelen, megszólalni se tudtam. Mai napig sajnálom, hogy nem mentem oda hozzá. De hiába volt megszervezve a körtéri védekezés, sok volt a tégla köztünk, ezért nagyon sok volt a civil áldozat.

– Nem félt?

– Nem ismertük a félelmet.

Fegya (balról) és bátyja, a Cigány. Tudták, érezték, hogy hol van rájuk szükség

– Míg önök ketten a barátjával az üldözötteket menekítették, a bátyjai mit csináltak?

– A Malac szerzett a ruszkiktól egy hosszú platós ZIL-t, rátettek egy vöröskeresztes zászlót, és azzal szedték össze a halottakat a Cigánnyal meg az Irodistával. Ennek megvolt a hátulütője, mert amikor elárulták Budapestet, és a ruszkik elkezdtek dühöngeni, sorra szedték össze a srácokat. Elkapták a parancsnokhelyettest, házkutatást tartottak nála, de szerencsére minden iratot, igazolványt időben megsemmisítettek. A mi lakásunkba is bejöttek, feltúrtak mindent, még a padlásra is felmentek, ahol apám a galambjait tartotta, és szétverték a dúcokat. Nem találtak semmit. Mindent jókor eltüntettünk – ám így nekem sem maradt se fotóm, se egyéb dokumentumom abból az időből. Tudták egyébként, hogy mit csinálunk, csak szerencsére nem volt idejük rá, hogy velünk, gyerekekkel foglalkozzanak. Amikor a négy ávós megjelent a lakásunkban, nem voltam otthon: a közeli boltban vásároltam éppen. Az sem volt veszélytelen: egyszer a sorban kilőtték az előttem álló bácsit. Volt, hogy engem is eltaláltak: egy alkalommal, mikor forró teát vittem a Fehérvári úton fagyoskodó Karcsi bácsinak, akinek az volt a munkája, hogy a villamossínek váltóit igazította, megjelent az úton egy harckocsi. Azonnal lőni kezdett kettőnket, alig tudtunk elszaladni. Az meg jött utánunk. Ahol most a vásárcsarnok van, ’56-ban még sportpályák álltak, arrafelé rohantunk. Már majdnem elértük a kerítést, mikor a harckocsi ismét ránk lőtt, el is találta a lábamat, de szerencsére csak súrolta. Úgy menekültünk meg, hogy átmásztunk a kerítésen. Az is előfordult, hogy egy tank az SZTK-ra irányozta a csövét – ahol akkoriban a harcok sebesültjeit ápolták, kint is volt rajta a vöröskeresztes zászló –, de végül nem lőtt. Mi hárman – az egyik fivéremmel és a barátommal – az útszéli sövény mögött lapultunk, onnan lestük. Azóta se tudom, miért tette az Irodista, amit tett: fogott egy benzines palackot, kiszaladt, felugrott a harckocsira, ám a toronynál megcsúszott, nem tudta bedobni. Szitává lőtték, apró darabokban szedtük össze. De ők sem menekültek meg: kicsit távolabb elkapták őket. Ettől az esettől csak felbátorodtunk: mi, gyerekek elkaptunk egy sérült ruszki katonát. Bevittük az SZTK-ba, a sebészetre, ott megműtötték a kezét, majd elvitték a szovjet nagykövetségre. A fegyverét odaadtuk a felnőtteknek – mi, gyerekek, nem fegyverrel harcoltunk –, a pufajkáját azonban eltettem. Csak azért nincs most nálam, mert odaadtam egy bajtársamnak, aki egy 1956-os kiállítást szervez.

– Miért csinál ilyeneket egy nyolcéves gyerek? Tudott valamit egyáltalán az események politikai hátteréről?

– Ez ösztönösen jött. Sokan vannak, akik azt mondják: csak sodródtam a többiekkel. Ez nem igaz. Minket nem kellett rábeszélni semmire, tudtuk, éreztük, hogy szükség van ránk, és azt is, hogy hol van ránk szükség – a kisebbeket sokkal kevésbé tartották szemmel, hiszen a nagyobbakkal voltak elfoglalva. Arra egyébként vigyáztak az idősebbek, a parancsnokok, hogy a fiatalok lehetőleg olyan feladatokat végezzenek, amellyel nem sodorják magukat bajba. Minden kerület más és más parancsnokság alá tartozott, és nem avatkoztunk egymás dolgába, csak ha ezt kérték. Persze tudtuk, hol mi történik, tartottuk az összeköttetést. Sajnos, sok volt köztünk a tégla; vannak olyanok is, akik utólag könyvekből szedegették ki az eseményeket, és most úgy adják elő, mintha maguk is átélték volna őket, de ezek általában lebuknak, ha elbeszélgetünk velük…

– Mi történt a családjával november 4-e után?

– Tudtuk, hogy vége. Mikor kicsit elcsendesedtek a harcok, jött a megtorlás, a népbíróság, a megkínzások, a halál. Az volt a cél, hogy minél többeket kinyírjanak ok nélkül. Egyszer apámat értesítették, hogy a legidősebb fiát is el akarják fogni. Volt a Malacnak egy versenybringája meg egy nagy hátizsákja, abba beleültetett engem, és végigszáguldottunk a harminc méter hosszú alsó folyosón. Elmentünk a liftig. Ott a bátyám meggondolta magát. Maradj itt öcskös, apával, segíts neki, úgyis nagyon beteg. Majd jelentkezem – búcsúzott. Két-három hétre rá kaptuk az értesítést, hogy Ausztriában van, egy templomban. Onnan került Dél-Afrikába. Az a tetű kormány hontalanította. Alig tudtuk egymással tartani a kapcsolatot: vagy az ő levelei tűntek el, vagy a mieink. Harmincegy év telt el, mire újra találkoztunk. A Vöröskereszttel kerestettem, meg is találták. Élelmezési vezetőként dolgozott odakint, a kollégái meghallották a rádióban, hogy keresem, azonnal felhangosították az adást… Ötször próbáltam kimenni hozzá, hatodszorra végre sikerült, Svájcon keresztül kaptam jegyet, jelentősen drágábban, mint lehetett volna. Két hónapig voltam kint, mikor hazajöttem, kiderült: bátyám panaszt tett, így aztán kifizették a svájci kerülő miatti különbözetet. Úgy volt, hogy a családommal – feleségemmel és két kislányommal – meglátogatjuk majd őt egy-két hónapra, ám egy esztendő múlva nem ő, hanem a halálhíre érkezett.

– 1956 után mi történt önnel és az itthon maradt bátyjaival?

– Egyikünk se tudott érvényesülni. Az iskolában persze megtudták, mit csináltam – nyilván nekem sem állt be a szám. A jegyeimet folyamatosan lerontották, így aztán általános után Csepelre mentem, esztergályosnak tanultam. Szerettem sportolni, jól kosaraztam, röplabdáztam. Ifiválogatott lehettem volna, ám ezt nevelőanyám megakadályozta: azt akarta, hogy minél előbb dolgozzak, ezért harmadévben kivett az iskolából. Különböző gyáraknál helyezkedtem el, de mivel nem voltam hajlandó belépni a pártba, mindenütt kinyírtak. Dolgoztam a fővárosban és Érden is, voltam minden, csak akasztott ember nem. 1956 rányomta a bélyegét egész életemre. Azokat a hónapokat nem lehet elfelejteni. Hogy mások se feledjék, eljárok a környékbeli iskolákba előadásokat tartani, ott vagyok minden megemlékezésen. Tagja vagyok a nemzetőrségnek; Érd és vonzáskörzetének alegységparancsnoka vagyok. Rendszeresen összejövünk az érdi, környékbeli bajtársaimmal is, már akik még élnek. Sajnos, az utóbbi időben egyre több ember halt meg körülöttem, a testvéreim sem élnek már.

1956 rányomta bélyegét az egész életére. Az utókor megbecsülése kárpótolja az elveszett évekért

– Arról van-e tudomása, hogy Érden hány áldozata lehetett a harcoknak?

– Érden tudtommal nyolc-tíz, de köztük voltak olyanok is, akik a fővárosban estek el. Nem könnyű egyébként az 1956-os események feltárása, sokan voltak, vannak, akik sumákoltak, nem a valós szerepükről számolnak be utólag. A nemzetőrségben is volt három emberem, akik így tettek – le is buktattam őket.

– Azok közül, akik 1956-ban tevőleges szerepet vállaltak, ön a legfiatalabbak közé tartozik.

– Így igaz. Sokan, akik könyvekből, filmekből, beszédekből lopnak mondatokat, hogy alátámasszák, milyen hőstetteket is hajtottak végre, irigykednek rám. Pedig mi, testvérek, akik részt vettünk 1956 eseményeiben, csórók maradtunk, üldözöttek, sehol nem kaptunk megbecsülést a rendszerváltozásig. Van egy vers, nagyon idekívánkozik a beszélgetésünk végére. Édesapám legidősebb unokatestvére – ő volt az, aki a Sztálin-szobrot szétdarabolta – 1956 októberében írta, Örök dicsőség a pesti srácoknak címmel. „Rólatok hadd zengjen a dal / Corvin-közi pesti srácok / kik egy világ csodálatát, ámulatát kivívtátok. / Széna téri és a többi felkelőkről / kiknek szintén / elszánt, hősi küzdelmükre / pesti utca volt a színtér.” Szeretném, hogyha már a kommunizmus évtizedeiben nem kaptuk meg ezt a megbecsülést, legalább az utókortól megkapnánk mi, ’56-os pesti srácok.

Érdi Újság 

Ádám Katalin