Kicsi gyermekkorától tanítani szeretett volna, tizenhét év után mégis feladta a pedagógusi pályát a családjáért. Húsz év kihagyás után a Szirmok Városi és Pedagógus Női Kar vezetőjeként tért vissza a zene oktatásához. Idén a Magyar Kultúra Napja alkalmából a város Csuka Zoltán-díjjal tüntette ki.

- Hogyan fogadta az elismerést?

- Meglepett. Soha nem gondoltam, hogy egyszer ekkora megtiszteltetés ér. A díj viszont jelzi: jó célokért küzdünk a hétköznapokban. Mivel elődeim, nagyszüleim és szüleim is magas mércét állítottak fel számomra, ahogy eddig, továbbra is arra törekszem, hogy az élet minden területén száz százalékot teljesítsek. A kórustagok is örülnek, hiszen közös munkánk eredménye a díj, szükségünk van egymásra, minket az éneklés szeretete tart össze.

A karnagy átveszi az idei Csuka Zoltán-díjat T. Mészáros András polgármestertől

- Az énekkar 31 éve működik. Ön mióta tagja ennek a közösségnek?

Nyolc éve vagyok kórustag. Öt évvel ezelőtt Szabóné Bozóki Flóra, az énekkar alapító karnagya visszavonulása előtt felkért a kórus vezetésére. Flóra nénit tulajdonképpen kisgyermekkoromtól ismertem. Később, amikor én is tanítani kezdtem, ő már szakvezetőként dolgozott az érdi iskolákban, így lehetősége nyílt megismerni a zenepedagógiai teljesítményemet. A húsz éves kihagyásom sem számított neki, amikor engem választott utódjául. Nehezen álltam kötélnek, tartottam attól, hogy a két évtized túl nagy rést hagyott az énektanári pályámon. Végül a fiam győzött meg, hogy mégis bele kell vágnom és neki lett igaza. Noha teljes odaadást, kemény munkát követel mindannyiunktól, kifejezetten szeretem a kóruspróbákat. Élvezem, hogy minden új dal betanulásakor szinte lépésről-lépésre kitapintható az a folyamat, ahogyan eljutunk a tiszta, tökéletes hangzásig. Pedig a Szirmok tagjainak zöme nem képzett énekes vagy zenész, de szeretnek énekelni, és ez a fontos. Addig gyakorolunk, amíg nem úgy hangzik fel a kórusmű, ahogy én szeretném. Persze ők is meghallják, mikor csendül fel tökéletes összhangban egy-egy kórusének. Ilyenkor együtt örülünk az eredménynek.

- Említette a „kihagyást”. Tizenhét év tanítás után száznyolcvan fokos fordulatot vett az élete, pályát váltott. Miért?

- Elsősorban a családomért hoztam meg ezt a számomra roppant nehéz döntést, de szeretném hangsúlyozni, hogy nem bántam meg. Egyrészt azért nem, mert így volt lehetőségem arra, hogy beteg szeretteimet ápoljam és eközben felismerjem, hogy a zene terápiának is kiváló. Gyógyír a nehéz helyzetekben, mert a zene által jobb életminőséget biztosíthatunk a betegnek. Az éneklés mindenkire jótékonyan hat, általa felszabadultabbak lehetünk. A zene képes elfeledtetni a bajt, fáradtságot, levertséget. Ezt minden egyes kóruspróbán megtapasztaljuk. Még a legnehezebb zenei művek begyakorlása is üdítően hat mindenkire. Valójában azért hagytam ott a tanítást, mert a férjemmel egy kis elektronikai boltot nyitottunk, amihez rám is szükség volt. Szerettük volna, ha anyagilag biztosítani tudjuk gyermekeink taníttatását, jövőjét. Később azonban egymás után jöttek a betegségek a családomban, gondozásra, otthoni ápolásra szorultak a szeretteim, köztük a férjem is, így végig mellettük lehettem. Miután elvesztettem a férjemet, pár éve egyedül vezetem az üzletet. Engem a nagyszülők a nagynénémmel közösen neveltek fel, mert öt éves koromban anyámat, hétévesen az apámat veszítettem el. Kötelességemnek éreztem, hogy velük legyek, amikor ők szorultak segítségre. Az otthoni betegápolás azonban korántsem volt egyszerű, bizony gyakran tört rám a kétségbeesés a tehetetlenség miatt. Szerettem volna legalább egy kicsit javítani a hétköznapjaikon, hogy betegségük dacára emberhez méltón élhessék életük utolsó napjait is. Mígnem felismertem, hogy a zene és az ének segítségével hihetetlenül sokat elérhetek. Apósomnak elkezdtem hegedülni meg énekelni, és engem is meglepett, hogy a zene hatására látványosan javult a kedélyállapota.

- Az ember alapvetően nem kezd el muzsikálni, ha nagy baj van a családjában. Hogyan jutott eszébe, hogy a zenét hívja segítségül?

- Végső kétségbeesésemben, amikor már minden más módszerrel hasztalan próbálkoztam. Izomsorvadásban szenvedett, és egy nap nem tudott lábra állni. Hiába kérleltem, próbálja meg, segítek, nem volt hajlandó moccanni sem! Tudtam, ha nem veszem rá, hogy felálljon, haláláig ágyban fekvő beteg marad. A tehetetlenségem miatt dühös lettem, és azt találtam mondani: jó, ha nem séta, akkor táncoljunk egyet! Erre az én mindig úriember apósom egyszerre csak kihúzta magát az ágy szélén: Tánc? Az jöhet! – mondta nem kis megrökönyödésemre. Ő ugyanis abban a pillanatban fel sem fogta, hogy a tánchoz is fel kell állni! Szerencsére volt már gyakorlatom abban, hogyan kell felemelni egy beteget, majd mélyen a szemébe néztem, hogy eltereljem a figyelmét: Nézd csak, kék a szemem! – mondtam, és elkezdtem énekelni: „Az a szép, az a szép, akinek a…” Mi történt? Már mondanom sem kellett, hogy kezdjen el lépkedni: jobb láb után mozdult a bal láb, szép lassan elindultunk, hiszen az agya már ráállt a tánclépésekre. Utána mindennap énekeltünk és jártunk, fokozatosan növelve a távokat. Fél év múlva már hazaengedhettük anyósom mellé, nem volt szüksége 24 órás felügyeletre. A zenének köszönhetően annyit javult az állapota, hogy képes volt napi két órás sétákat is megtenni.

- A tragédiák azonban később sem kímélték a családját. Nem sokkal később újabb borzasztó betegséggel kellett szembenézniük.

- Alig temettük el apósomat, a férjemnek drasztikusan romlani kezdett a látása, a szemész kivizsgálásra küldte, majd az egykori, agysebész osztálytársa felállította a rettenetes diagnózist: az agydaganat egyik legagresszívebb fajtája! Nekem azt is megmondta, legfeljebb egy hónapja van hátra! Nem engedtem, hogy a férjem megtudja, sejtettem, a hír összetöri és azonnal feladja! Az volt az első gondolatom, hogy nekem most erősnek kell lennem, nem siránkozhatok! Eldöntöttem, hogy jókedvvel vészeljük át ezeket a napokat. Később – bár nem sok jóval biztattak – műtétre is sor került, ami után a férjem kómába esett, azt is mondták, nem ébred fel többé. Tennem kellett valamit: erősen megfogtam a kezét, és azt a dalt kezdtem a fülébe dúdolni, amit legjobban szeretett hallani a lányunk előadásában. Abban a pillanatban éreztem, hogy itt marad még velünk, élni fog! Az orvosok nem értették minek örülök, talán azt hitték, meghibbantam bánatomban, viszont a férjem két hét múlva kikerült az intenzív osztályról, de haza csak úgy engedték, ha járni is megtanul. Ami a gyógytornásznak két hét alatt nem sikerült, én egy nap alatt megoldottam: ahogyan apósomat, őt is a zenével, a „tánccal”, sikerült lépésről-lépésre talpra állítani, járásra bírni. Így nem egy, hanem öt hónapot tölthettünk még együtt vele! Egyszer sem sírtam, és boldog vagyok, hogy ennyi erőt kaptam Istentől! Az utolsó három hetet már kórházban töltötte, de folyamatosan a fülén volt a fülhallgató, a legkedvesebb zenéit hallgatta. Ez még a morfiumot is kiváltotta, nem volt szüksége erős fájdalomcsillapítóra. Rá két évre a nagynénémnél fedeztek fel agydaganatot. Sajnálatos, de ekkorra már „szakértő” lettem az ápolásban. Ő az utolsó hónapjában csak akkor volt hajlandó az ételt magához venni, ha énekeltem neki, ezért a kórházba is bejártam megetetni. Míg másokat elgyengítenek a tragédiák, nekem hihetetlen erőt adtak, amit valóságos csodaként éltem meg.

- Noha nem tudhatta előre, de a pályaelhagyás okkal történt – más küldetése volt. Ön is így élte meg?

- Igen. Pedig szó szerint zokogva hagytam ott a tanítást, hiszen kicsi gyermekkoromtól pedagógusnak készültem. Ráadásul meglehetősen nagy fordulatot jelentett számomra, hogy magyar-zene szakos tanárként egy elektronikai bolt működtetését vállaltam. Igaz, elsősorban a férjem műszaki tudására támaszkodtunk, de én sem engedhettem meg magamnak, hogy „bután” álljak a pult mögött, ha kérdeznek a vevők. Kénytelen voltam tehát a fizikával is megbarátkozni. Bármilyen furcsa, ezekből az ismeretekből még a kórus számára is sikerült előnyt kovácsolni, ugyanis képes vagyok egyből felmérni a templomok, termek akusztikáját és ennek megfelelően megállapítani, ki hova álljon, hogy minél tisztább és szebb hangzású legyen a fellépésünk. Az ember soha nem tudhatja, mikor mi válik hasznára!

- Szívesen emlékszik vissza azokra az évekre, amíg tanított?

-Ó, igen! Parkvárosban kezdtem 1975-ben. Akkoriban rengeteg nehéz sorsú, tanulási nehézségekkel küzdő diák volt abban az iskolában. Nekem mindig az volt az elvem, hogy nem szigorral, hanem szeretettel kell a gyerekeket tanítani, nevelni. Mivel magyart, zenét és rajzot is oktattam, megpróbáltam összekapcsolni a művészeteket. Rajzórán zenét hallgattunk, zeneórán azt kértem, rajzolják le, mit képzelnek el, mit éreznek a zene hallatán. Nem egyszer festményt „csempésztem” be az órára, a kötelező olvasmányt meg elkezdtem felolvasni, de a legizgalmasabb résznél abbahagytam. Mindenkit érdekelt a folytatás! Később a Bolyai Iskolában tanítottam hét éven át. Nagyon szerettem a hivatásomat, de úgy vélem, mindaz, amivel az elmúlt húsz év megajándékozott, miközben a szeretteimre időt és energiát fordíthattam, bőségesen kárpótolt azért, hogy el kellett hagynom a pedagógusi pályát. Az életem nagy tanulsága, hogy semmire sem szabad azt mondani: „ez nem érdekel, nekem soha nem fog menni”! Diákkoromban kirázott a hideg a fizikától, mégis erőt vettem magamon, nem hagytam, hogy kifogjon rajtam. Megtanultam, amit muszáj volt, és lám, később hasznomra vált. Hogyan is vehettem volna át egy műszaki bolt vezetését a férjem halála után, ha egyáltalán nem értek a fizikához? Meggyőződésem, hogy a gyerekeinket sem szabad hagyni, hogy csak egyetlen területre összpontosítsák az érdeklődésüket, és minden más háttérbe szoruljon. A lányommal is rengeteg vitánk volt, mert zenésznek tanult volna, de nem engedtem azonnal konzervatóriumba, hogy ne „egysíkú” ember legyen. Megköveteltem tőle a gimnáziumi érettségit, mert egy zenésznek is szüksége van az általános műveltségre. Közben a gimnáziumban a német nyelvet is magas szinten elsajátíthatta, aminek köszönhetően végül felvették a grazi akadémiára, ott tanul most orgonaművésznek. Fontosnak tartottam, hogy mindkét gyermekem széles skálájú ismereteket szerezzen, mert nem tudjuk, milyen kihívásokat tartogat számunkra az élet…

- Hogyan sikerült a legnehezebb pillanatokban is optimistának maradnia?

- Az az elvem, hogy siránkozással csak még mélyebbre jutunk, de nem oldunk meg semmit. Mindig azt tartottam szem előtt, hogy a legnehezebb helyzetekben sem a saját „szerencsétlenségemmel” kell foglalkoznom, hanem az önsajnálat helyett – amennyire tőlem telik – meg kell próbálnom javítani a helyzeten. Meggyőződésem, hogy nem az a lényeg meddig, hanem hogyan és milyen minőségű életet él az ember.

- Öt esztendeje irányítja a Szirmok kórust. Mit szeretne még elérni, mik a tervei?

- Még sok új dalt betanítani a kórusnak, hogy széleskörű legyen a kínálat, hiszen többnyire úgy válogatom össze a műveket, hogy bármilyen alkalomból érkező fellépési kérésnek eleget tehessünk. Szerencsére rengeteg helyre hívnak bennünket. Bár a kórustagok részéről gyakran ér emiatt kritika, én mégis kizárólag az igényes művekhez ragaszkodom. Legfőbb célom a magyar kórusművészet ápolása és bemutatása, de emellett persze külföldi szerzők nagyszerű művei is bekerülnek műsorainkba. Közben kiváló a kapcsolatunk a többi érdi kórussal, szívesen megyünk el egymás fellépéseire. Nem az a lényeg számomra, hogy a Szirmok álljon a színpadra, hanem az, hogy az emberek nyitottak legyenek a magyar zenekultúra megismerésére. Talán Szokolai Sándor: „Ima a hazáért” című szerzeménye – amelyre nemrégen bukkantam rá, és az érdi elhurcoltakra emlékezve énekeltünk el először – fejezi ki leginkább a hitvallásomat. Így hangzik: „Tedd e csöppnyi népet naggyá, lelkében, hitében, becsületében!” Ezért küzdünk mi is a Szirmokkal.

Bálint Edit

Érdi Újság

Gáborné Harmath Aliz magyar-zene tanárként végzett. Öt évvel ezelőtt vette át a Szirmok Városi és Pedagógus Női Kar vezetését. A gondosan összeállított műsorokkal ez idő alatt közel ötven alkalommal vitte sikerre a kórust. A város rendezvényein rendszeresen fellépnek, minden év decemberében adventi és karácsonyi koncerteket adnak. Két alkalommal eljutottak a Zeneakadémiára is. Minden évben részt vesznek a különböző vidéki helyszíneken megrendezett Országos Pedagógus Kórustalálkozókon, melyek így állandó megmérettetést jelentenek számukra. Fennállásuk 31 éve alatt külföldre is eljutottak: Finnországban, Ausztriában, Kolozsváron léphettek fel, majd 2009-ben Érd angliai testvérvárosába, Poyntonban is műsort adtak, az ottani kórus meghívására. Az eddigi legnagyobb elismerést az olasz szervezésű Chorus Inside Nemzetközi Kórustalálkozó ezüst oklevele jelentette 2013-ban. 2014 kiemelkedő eseménye a szabadkai fellépés volt számukra, amelynek köszönhetően Érd vajdasági testvérvárosával is elindult a kulturális együttműködés.