Janzsó Mónika vegyész szeretett volna lenni, tímárnak tanult, élete tragikus fordulatai vezették végül a Vöröskereszthez. Hat éve alapította az érdi területi szervezetet, amelyet azóta is irányít. Számtalan elesett, hajléktalan emberen segített. Azt vallja, hogy az emberektől kapja a munkához, az élethez szükséges energiát.

 – Egy internetes bemutatkozó oldalon a foglalkozás rovatban ezt tüntette fel: „segítek másokon”. Mióta ez a foglalkozása?

– Gyerekkorom óta. Cserkeszőlőn nőttem fel, anyám egyedül nevelt fel, olyan alaphozzáállással, mint a nyuszikás viccben: ha volt rajtam sapka, azért vert meg, ha nem, akkor meg azért. Testileg is, lelkileg is bántalmazott. Most biztos azt gondolják, hogy ivott – pedig nem, soha. Testvérem nem volt, édesapámmal különmentek még az én születésem előtt. Nehéz gyerekkorom volt, azzal együtt, hogy mindent megkaptam, ami pénzért beszerezhető volt. Sok mindent a szegényebb osztálytársaimnak adtam, otthon meg hazudtam valamit arról, hová tűntek a dolgaim. Persze ezért is megvert… Négyéves koromtól nevelőapám volt, akit mai napig nagyon szeretek, tisztelek, de azért az édesapámmal is tartottam a kapcsolatot. Mikor tizenkilenc éves lettem, eljöttem hozzá Érdre, és itt ragadtam – megismerkedtem ugyanis a gyermekeim apjával. Két hét után összeköltöztünk, majd tizennégy évig éltünk együtt boldogságban. Ekkor egy erős megfázás szövődményében meghalt: a karácsonyi ünnepek idején betegedett meg, január másodikán pedig arra ébredtem, hogy nem lélegzik. A gyerekek a sikoltásomra riadtak… Azóta sem sikerült feldolgozniuk ezt a szörnyű élményt. Négy gyerekkel maradtam egyedül, a legidősebb tizennégy, a legkisebb ötéves volt. Vele még gyesen voltam, mert súlyos szívbetegséggel született, négyszer műtötték, volt időszak, amikor lebénult a fél oldalára, a mai napig sem tudni, miért. Mára szerencsére tünetmentes, gyógyszereket sem szed. A párom elvesztése után nagyon rossz helyzetbe kerültünk, hiszen nem dolgoztam, viszont rengeteg adósságunk volt. A Vöröskereszttől kaptam segítséget – persze nem az érditől, hiszen az akkor még nem volt. Nagyon szimpatikusnak találtam nemcsak a hölgyet, akivel kapcsolatba kerültem – és akitől az idők során rengeteget tanultam – hanem a szervezet céljait is. Egyedül a négy gyerekkel, akik közül a legkisebb még súlyos beteg is, sehol nem kaptam munkát, hát jelentkeztem önkéntesnek ahhoz a szervezethez, amelyik rajtam is segített. Pénzt ugyan nem kaptam, de legalább elfoglaltam magam.

– Egészségügyi végzettsége van?

– Nem. Mivel anyukáméknak kertészetük volt, engem is erre a pályára szántak, én azonban pár hónap után otthagytam a kertészeti szakközépiskolát, és – ha már vegyész nem lehettem, mert azt anyám nem engedte – Kunszentmártonban folytattam szőrmekikészítőként. Nagyon szerettem ezt a szakmát, csakhogy asztmás voltam, a tüdőm pedig nem bírta a szállongó szőröktől terhes levegőt, így két hónappal a vizsgák előtt abba kellett hagynom az iskolát. Végül kereskedelmet, illetve vendéglátást tanultam, eladói, üzletvezetői és vendéglátó üzletvezetői végzettségem van. Imádok főzni; ez adta az ötletet ahhoz is, hogy ételosztást szervezzek a Vöröskeresztnél. Sütni nem tudok, legfeljebb palacsintát – de 2010 decembere óta nem csináltam, sőt meg sem eszem, ez volt ugyanis az az étel, amivel bemutatkozott az Érdi Vöröskereszt: egy éjszaka alatt négyezer darabot készítettem, meg is undorodtam tőle egy életre.

– Ez még az érdi területi szervezet megalakulása idejében volt?

– Igen. 2010 decembere előtt nem volt érdi területi szervezet, Budaörshöz tartoztunk, én viszont önkéntesként úgy láttam, lenne igény rá. Nagyon sokan fordultak ugyanis hozzám kérésekkel, kérdésekkel – jöjjünk el mikulásrendezvényre, karácsonyi ünnepségre, idősotthonba –, önkéntesként azonban szűk mozgásterem volt, a főnököm elment, így nem volt, aki ezekben az ügyekben döntsön. Gondoltam egyet, bementem a központba, és felvetettem: alapítsunk egy tagszervezetet Érden is. Mikor hazaértem, a gyerekek azzal a kérdéssel fogadtak: na, anya, sikerült, van munkád? Mire én sírva mondtam: igen, csak épp nem tudom, mit kell csinálni… Egy hónapot kaptam ugyanis, hogy bebizonyítsam: van rám, ránk szükség. Ennek már hat éve, azóta kinőttük magunkat, számtalan tagunk, önkéntesünk van. Lehet árvíz, hó, mi ott vagyunk, ételt, ruhát osztunk, fiú-, vagy épp anyaotthonba látogatunk, hajléktalanoknak kocsonyát főzünk – csupa megható élmény.

– Mi az, ami ezek közül a legmélyebben érintette Önt, és mire a legbüszkébb?

– A szilveszteri ételosztásra. Nagyon hideg szokott lenni, gyakran betegen dolgozunk, mégis, az a hála, ami az emberek szeméből sugárzik, a köszönetük, hatalmas élmény mindenkinek. Nagyon büszke vagyok rá, hogy hat éve töretlenül megcsináljuk, és arra is, hogy finom, igényes étellel várjuk a rászorulókat, amibe a szívünket-lelkünket beletesszük. Ami a legmeghatóbb élményt illeti, egy anyák napjához kapcsolódik: egy idősotthonba mentünk el a saját, illetve az önkéntesek pár gyerekével, hatan-nyolcan lehettek. Nagyon rossz állapotban lévő idős hölgyeket látogattunk meg. A gyerekek sírva mondták, hogy ide soha többet… Másik ilyen élményem a beteg Árminkával kapcsolatos véradásokhoz fűződik: Törökbálint, Tárnok, Százhalombatta, Érd is megmozdult érte. A Kós szakképző iskolában huszonhárom fiatal azért adott vért, hogy neki segítsen, Százhalombattán pedig ötven első véradónk volt. Ez a beteg kisfiú és az édesanyja még a kórházból is bátorítani, motiválni tudta az embereket.

– Ha önnek van szüksége segítségre, kihez fordul?

– Egy maréknyi ember van csupán, akit közel engedtem magamhoz. Apám az egyik, a fiam keresztanyja a másik – ő egyébként vöröskeresztes önkéntes, illetve küldött –, és van még egy-két jó emberem, akire mindig számíthatok. Van egyébként egy párom is, akivel nem élünk együtt – túl soknak találja ugyanis a munkámat, azt, hogy még a vasárnap sem lehet a miénk. És ott a vöröskeresztes csapatom, amely olyan emberekből áll, akik átérzik mások fájdalmát, gondját-baját, és nyitott szemmel járunk a városban – ezért is vagyunk a legerősebb csapat itt a környéken.

– Ehhez az is kell, hogy valaki maga is átéljen nagy válságokat, illetve kerüljön nagyon mélyre?

– Azt hiszem, igen. Aki nem élte át a nyomort, a bántalmazást, az nem tud átérezni bizonyos helyzeteket. Nem tudja, miről beszél az a hajléktalan, aki elmeséli, hogy nem akart ő inni, csak épp így hozta az élet, és mikor változtatni akart rajta, már túl késő volt, vagy épp nem voltak meg hozzá az eszközei. Persze nem azt mondom, hogy megértem az alkoholizmust, mert ez nem igaz, magam sem iszom, és tudom, hogy az ital nem megoldás semmire. De képes vagyok arra, hogy végighallgassak másokat. Már ez is sokat ér, és semmibe sem kerül.

– Ez egy huszonnégy órás szolgálat. Jut idő a gyerekekre, mondjuk egy közös nyaralásra?

– Most már a legkisebb is tizennégy éves, a nagyok pedig már felnőttek, huszonegy, húsz és tizenkilenc évesek, annyira már nem igénylik a társaságomat. Közös nyaralásra nemigen volt, illetve van sem időm, sem módom. Egy-egy napra leugrottunk néha a Velencei-tóra, ahol én néztem, hogyan fürdenek a gyerekek, de be nem mentem velük, mert iszonyodom a víztől – mikor kicsi voltam, a nagyobb gyerekek „játékból” majdnem belefojtottak, újra kellett éleszteni, kórházba is kerültem, azóta vízbe nem megyek. Az egyszer biztos, hogy vízből nem tudnék kimenteni senkit.

– A parton már volt rá példa?

– Hogyne, volt olyan kiruccanásunk, hogy három alkalommal kellett elsősegélyt nyújtanom. Egy idős úr lett rosszul a parton, infarktust kapott. Sikerült életben tartanunk, míg a mentő meg nem érkezett. Egy másik ember belelépett valamibe a vízben, egy gyerek pedig a homokozóban félrenyelt valamit; őt a Heimlich-féle műfogással mentettük meg. Kilenc-tízkor mentünk le a tóra, délután négykor azt mondtam, nekem ebből elég, inkább hazajövök. Most már a nagyok külön járnak, van, hogy magukkal viszik a kicsit is. Amíg fiatalabbak voltak, bevontam őket a munkába. Nélkülük nem tudtam volna ilyen eredményeket elérni. Egyedül ezt nem lehet csinálni; az önkéntesek, a tagok, a család támogatása nélkül nem működik a rendszer.

– És idővel, ahogy beindult a verkli, jobban mondva az érdi csapat, a munka is kevesebb lett?

– Nem. A mai napig előfordul, hogy az interneten keresztül kérdezik, otthon vagyok-e már, mikor érek haza, és van, hogy ez utóbbira nem tudok válaszolni. Nagy bánatom az is, hogy a különféle elfoglaltságaim miatt nem tudtam ott lenni az iskolai rendezvényeken. Most már nagymama vagyok, és amikor a tizennégy hónapos kisunokámtól kaptam anyák napjára egy szál orgonát, bizony fájt, hogy a lányom sosem tudta odaadni az iskolában a virágot, csak este, otthon nyújthatta át. De ha morognak is, tolerálják, hogy keveset vagyok itthon, hiszen tudják, mennyire fontos számomra ez a munka. Sok nehézségen vagyunk túl, átéltük a poklok poklát a párom halálával, a lányom betegségével, sőt, két éve kiderült, hogy májrákom van, ami szintén nehezítette a helyzetünket, de nem adtam fel: kemoterápiát nem vettem igénybe, gyógyszereket nem szedek – az orvosnak is megmondtam: makacs vagyok, nincs időm, sem türelmem, és csak az alternatív gyógymódokban hiszek. Vitaminokat szedek, gyógyteákat iszom, és rendszeresen járok orvosi ellenőrzésre. Az egyetlen, amit nem tudok biztosítani, az a stresszmentes élet, de remélem, ezt is sikerül majd elérnem. Az állapotom javult, bár nem tökéletes. Ha jönnie kell a halálnak, remélem, időben megérzem, és le tudom zárni a munkámat.

– Min dolgozik most?

– Túl vagyunk egy tisztújításon. Az új vezetőséggel kitűztünk magunk elé egy célt: a beteg és az egészséges gyerekek, illetve családjaik összehozását, legalább évente egy alkalommal, azzal a céllal, hogy segítséget, támogatást, figyelmet kapjanak. A találkozónak – amelyen bárki részt vehet – terveink szerint a napközis tábor ad majd otthont, és várhatóan szeptemberben rendezzük majd. Azért akkor, mert csak nyáron érek rá a szervezésre. Többen mondták már, hogy segítenek a plakátok elkészítésében, egyéb munkákban, hiszen pénzt erre az akciónkra sem kérünk senkitől. Szeretnénk bevonni a programba az iskolákat, óvodákat és a habilitációs központot is.

– Honnan meríti az energiát, amivel helyt tud állni a mindennapokban?

– Az emberekből. Sok erőt és támogatást adnak a gyerekeim, no meg az önkéntesek, akik nélkül semmire sem mennék. És persze a hála is feltölt, ami a szemekből sugárzik egy-egy ételosztás alkalmával. Ezek adják az erőt. A munkámat és az életemet a Vöröskereszt hét alapelveként élem: emberiesség, pártatlanság, semlegesség, függetlenség, önkéntesség, egység és egyetemesség. A munkám az életem!

Janzsó Mónika négy gyermekével és kisunokájával Érden él. 2010-ben alapította a Vöröskereszt érdi területi szervezetét, amelyet azóta is vezet. Rendszeresen szervez véradásokat, szűréseket, egészségügyi méréseket Érden és környékén, önkénteseivel részt vesz a különböző városi rendezvényeken, gyűjtéseket kezdeményez, ételt, ruhát oszt a rászorulóknak, iskolásoknak elsősegélynyújtó versenyt rendez. Szabadságra nem megy, helyette önkéntes munkát végez. A nap 24 órájában elérhető. Alsó utca 10. alatti irodájában személyesen kereshetik őt fel hétfőnként 8 és 12 óra között. Telefonszáma 06/70-933-83-06, e-mailcíme erd@voroskereszt.hu.