Világéletében színésznek készült. Tizenkilenc évesen Nagyváradról Budapestre költözött, tanult és játszott. Az idősebbek a Holló Színház előadásaiból ismerhetik, a kicsik a gyerekműsoraiból: mióta megszülettek az ikrei, csak gyerekeknek mesél, énekel és játszik, az édesapja által tervezett és készített bábokkal. A gyerekeknél nincs jobb és hálásabb közönség – vallja. Beszélgetés Bölöni Rékával. 

– Nagyváradon nőtt fel, még a Ceausescu-érában. Milyen volt a gyermekkora?

– Gyönyörűséges. Művészcsaládba születtem; édesapám, Bölöni Vilmos, festőművész, illetve díszlet-, jelmez- és bábtervező. Amellett, hogy festett, a nagyváradi színháznál volt díszlet- és jelmeztervező, a bábszínháznak pedig a bábokat tervezte. Mi négyen, a lányai, a bábszínházban nőttünk fel. Nemcsak az előadásokat láttuk, hanem azt is, ahogy a bábok megszületnek. Ezek a bábelőadások évtizedekkel megelőzték a korukat, és külföldi fesztiválokon értek el rangos helyezéseket.

– Innen ered tehát a (báb)színház, a színészet iránti vonzalma?

– Mióta az eszemet tudom, színész szerettem volna lenni. Édesapám úgy gondolta, ehhez a pályához túl érzékeny vagyok, meg akart óvni, de nem sikerült: mikor érettségi után egy hirdetésnek köszönhetően a tudomásomra jutott, hogy van egy színiakadémia Budapesten, ahol a hangra, a zenére nagy hangsúlyt fektetnek, jöttem…

– Tizenkilenc évesen egyedül átköltözött Magyarországra?

– Igen. Én voltam az első a családban. Azóta már a testvéreim is Budapesten, illetve Érden élnek, és édesapámék is Érdre költöztek, mióta nyugdíjba mentek. A testvéreim is művészek: egyikük a végzettségét tekintve fotós, másikuk, Petrus-Bölöni Júlia fuvolaművész – itt tanít a zeneiskolában –, a harmadik pedig festő, restaurátor. Visszakanyarodva a pályám kezdetéhez, a színiakadémia után több színházban is dolgoztam, és már akkor szerepeltem gyerekeknek szóló előadásokban. Játszottam a Thália színházban, és egyik alapítója voltam a Napszínháznak. Itt együtt szerepeltem egy Molière-darabban Nagy Natáliával, aki akkoriban vált ki a Holló Színházból. Ő ajánlott engem Galla Miklóséknak, akik kerestek valakit Natália helyére. Eljöttek, megnéztek és kiválasztottak. Rögtön bedobtak a mélyvízbe: két hét múlva már szilveszteri, illetve főműsoridőben menő műsorokat forgattunk.

– Mennyire áll közel önhöz az abszurd humor?

– Nagyon. Amikor gyerekek voltunk, a testvéreimmel álltunk az előszobai nagytükör előtt, és egy-kettő-háromra pofákat vágtunk, és röhögtünk egymáson. Volt, amikor egy véletlen találkozás alkalmával valaki odaszólt nekem, hogy „gyere, ülj le!”, mire én visszaszóltam: „én még továbbállok”. Ez be is került a műsorba. Amúgy Galláék írták a szövegeket, de ha volt ötletem, azt belevették.

– Meddig tartott a Holló színházas időszak?

– Az ikerlányaim születéséig. Miután Kamilla és Boglárka megszületett, volt még egy-egy fellépésünk, illetve egy közös estünk Galla Miklóssal, de már nem dolgoztam olyan intenzíven. Három éves korukig otthon szerettem volna lenni a lányokkal. Ezek alatt az évek alatt lehiggadtam. Saját meséimet meséltem, emellett sokat énekeltem nekik. Mikor vissza kellett mennem dolgozni, teljesen természetes volt számomra, hogy a mese lesz a hivatásom. A szüleim akkorra már átköltöztek Érdre, a testvéreim pedig Budapesten éltek. A zenei háttér a nővérem révén megvolt, édesapám készítette a díszleteket, látványterveket. Soha nem paravánnal meséltem, most sem használok ilyesmit.

– Nem vágyott vissza a „felnőtt” színházba?

– Nem. Tudtam, mivel jár a színházi élet. Fel sem merült bennem, hogy ne legyek itthon, mikor a gyerekeim lefekszenek.

– Hol volt az első gyermek előadása?

– 2007-ben, a Gyerekszigeten mutattam be A barackfa meséjét, amit én írtam, Vivaldi Négy évszakának zenéjére. Egy barackfa fejlődéséről szól, és van benne kismadár, meg egy rosszcsont kisfiú, Csabi – így hívják egyébként a férjemet – és egy Panni nevű jó kislány. Nagyon nagy sikere volt, meghívtak vele a Millenárisra is, ahol többször játszottam. Ezt követte több olyan műsorom is, amely a klasszikus zenét kívánta közelebb hozni a gyerekekhez. Felléptem a Budaörsi Játékszínben is, színiakadémiás osztálytársammal, Szabó Zsókával, akivel együtt adtuk elő A szorgos és a lusta lányt. Katica, Cicoma és a három manó történetét az érdi óvodások is ismerik, többször vittem el hozzájuk.

– A bábokat most is az édesapja készíti?

– Igen. Ez egy nagyon hosszú folyamat: elmondom neki a kitalált mesét, ő rajzolgat, alkot… Nemcsak a bábokat, hanem a díszleteket is ő készíti. Van egy hatalmas bőröndöm, ami becsukva áll egy asztalon. Ha kinyitom, hatalmas, megfestett paraván lesz a bőröndből. Csodákat tud kitalálni, és meg is valósítja. Most lesz egyébként életmű-kiállítása Nagyváradon: itt a festményei játsszák majd a főszerepet. Most arra készül gőzerővel. A nővérem, Bölöni Júlia pedig zeneszerzőként működik közre több darabomban. Van, hogy élőben is zenél a gyerekeknek.

– Felnőtteknek nem szeretne játszani?

– Soha az életben! A gyerekeknél jobb és boldogítóbb közönség nincs.

– Az előadásai interaktívak, bevonja a kicsiket is, akik részesei is a daraboknak.

– Igen, mert más az, ha a gyerek úgy érzi, hogy ő maga alakítja a mesét, és résztvevője lehet az előadásnak. Ez neki hatalmas élmény. Volt olyan, hogy egy apróság azt hitte, ő írta a történetet… És persze a bábokat is megfoghatják, egy-két kivétellel.

– Volt már „rossz közönsége”?

– Igen, egyszer. Nem is olyan rég történt, egy óvodában. A rút kiskacsa meséjét vittem, amit ezerszer előadtam már, tehát tudom, hogy működik. Gyönyörűek a bábok, szép a történet is, lehet, én keltem fel aznap bal lábbal, mert bármit is csináltam, nem figyeltek, zajongtak, piszmogtak. Huszonkét év alatt ez az egy ilyen eset volt. Nem volt jó érzés, nem ehhez vagyok hozzászokva. Nemrég Nagyváradon és környékén jártam a legújabb, Mese-mese mátka című előadásommal, amiben két magyar népmese, A kisgömböc és A kiskakas gyémánt félkrajcárja szerepel. Volt olyan előadás, amit nagyon sok halmozottan hátrányos kisgyerek nézett végig, akik odajöttek, ölelgettek, puszilgattak. Hát én ezekhez a reakciókhoz szoktam.

– Amikor kitalál egy történetet, színre visz egy előadást, a gyerekei látják először?

– Az első daraboknál, édesanyáméknál a kertben összehívtuk a családot, a szomszéd gyerekeket, ismerősöket, barátokat. Voltak nagyon emlékezetes házi bemutatók: mikor az ikrek, akik most tizennégy évesek, kicsik voltak, bemutattuk a Tündérbál előadást, amiben kétméteres óriásbábokat vonultatunk fel, és több élő szereplő is volt, többek közt egy boszorkány. Mikor következett a bonyodalom, a lányok sírtak, zokogtak, hogy „csúnya, gonosz boszorkány!”. Tudtam, hogy alakítani kell a darabon. A Millenárison aztán többször is bemutattuk, élő zenével, az érdi Color Quartet játszott Haydnt. Az egyik előadáson, mikor a gyerekek épp nagyon hadakoztak a boszorkánnyal – „Ne tedd oda azt a tövist! Nagyon gonosz vagy!” –, hallom a színpadról, hogy a lányaim mondogatják a többieknek: ne izguljatok, minden rendbe jön, ez a boszorkány csak egy színész! Ekkor jött el a pillanat, mikor azt mondtam, a nagylányaimat inkább nem viszem több előadásra. Most az ötéves Boriska lányom kísér. Az újabb daraboknál egyébként nem tartok házi bemutatót, már érzem, mi jön be és mi nem. Előadás közben figyelek a gyerekekre, látom, mi az, amire vevők, és azt próbálom egy kicsit elhúzni, ami pedig nem működik, azt összébb rántom.

– Mikor meghívják valahová, mi alapján választja ki, melyik darabját viszi?

– Először is az a kérdés, voltam-e már a vendéglátómnál, és ha igen, melyik előadással. Az életkor annyira nem fontos: mindegyik darabom olyan, amit a legkisebb gyerek is tud értékelni, és a legnagyobb is tud élvezni. Sőt, még a felnőttek is. Ezt lemérhetem a szülők reakciójából, a mosolygós arcokból. Az a produkció, amit a szülő un, az nem jó. Olyan nincs, hogy „én unom, de a gyereknek jó lesz”. Egy gyerekelőadásnak is olyannak kell lennie, hogy azt mindenki élvezze. Vagyunk annyira gyermeklelkűek mi felnőttek, hogy egy jó történetbe mi is bele tudjunk feledkezni. Általában három-tíz éveseknek ajánlom a műsoraimat, de a kisebbek is jól szórakoznak: ők a látványra, a hangra figyelnek, a részletekben merülnek el, míg a nagyobbakat a humor, a sztori érinti meg.

– Hol tárolja ezt a rengeteg bábot?

– Otthon.

– Úgy képzeljük el, hogy minden szobában ül jó pár báb?

– Nem, van egy tároló helyiségünk, az óriásbábok pedig a padláson várják, mikor vesszük elő őket. A nagyobb díszletdarabok a szüleim műhelyében pihennek.

– Van kedvence?

– Igen, édesapám készítette úgy negyven éve. Bár ezt senki nem mondta ki, szerintem a legidősebb nővéremet ábrázolja. Gyerekkoromban kint volt a falon, és évekig lógott a nagylányaim szobájában is. Mint kiderült, ők ezt a bábut nem szerették. Most már tudom, miért: nem látták az előadásban, nem ismerték. Nagyon szeretem Pannit is, A barackfa meséjéből. Ezt a bábot nem szoktam odaadni a gyerekeknek.

– A szereplések, a család mellett mikor van ideje újat alkotni?

– Vezetés közben. A három gyerek életének szervezése rengeteg energiát elvisz, sokat vagyok a családdal, ritkán van arra idő, hogy a gondolataimba merüljek. A vezetés ideális erre, főleg, hogy elég sokat utazom. Beülök a kocsiba, és már mondom is a sztorit, fennhangon, az arcomat a szerephez alakítva. Nagyon sokat játszom a hangommal, hiszen mikor mesélek, más hangon és mimikával szólaltatom meg a szereplőket. A szemben jövő autósok biztos azt hiszik, megőrültem… Aztán egy jó kávé mellett megbeszéljük a történetet édesapámmal, elkezdi rajzolni, és megszületik az új darab.

– Hol láthatják legközelebb az érdi gyerekek?

– Áprilisban a legkisebbeknek mesélek és bábozok, illetve énekelek több ízben is az Érdi Sóbarlangban, a könyvtárban pedig május 23-án adom elő A barackfa meséjét. Zenekarommal, a Bergengóc Zenegóccal – amiben én énekelek és Júlia nővérem fúvósokon játszik – gyereknap táján országszerte több helyszínen is felbukkanunk. Bohócként is eljárok a gyerekekhez, de csak hozzájuk: volt, hogy fel akartak kérni felnőtt közönséghez is, de azt nem vállaltam.

– Ki lehet öregedni ebből a műfajból? El tudja képzelni, hogy mondjuk hatvanévesen is gyerekeknek játszik?

– Abszolút! Sőt, egyre jobb lesz az ember. Az elején nyilván elkövettem hibákat, de ahogy tapasztaltabbá válok, a hiba is kevesebb. Egyre jobban ismerem a gyerekeket, látom, ahogy változnak. Nem tudok ugyanúgy mondani mesét ma, mint tíz éve. Ez nem azt jelenti, hogy a régi darabjaimat nem játszom, csak közvetlenebb vagyok, mint annak idején.

– Ezek szerint megtalálta a hivatását?

– Igen, megtaláltam, ami kielégít, boldoggá tesz. Vannak ismerőseim, akik keresik a lehetőségeket, a változást, én viszont teljesen elégedett vagyok. Nem vágyom többre, csak arra, hogy ezt még sokáig csinálhassam.

Ádám Katalin