Nem készült tanítónak, a főiskolai gyakorlat ideje alatt kezdte azt érezni: ez a neki való pálya. Két bőrönddel érkezett Érdre harminc esztendeje, és azóta is első iskolájában tanít. Munkáját nemrég az Érd Közneveléséért Díjjal ismerte el a város. Kozma Zoltánnéval, a Batthyány iskola igazgatóhelyettesével, generációk Irénke nénijével beszélgettünk.

– Hol nőtt fel?

– Egy Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei kis faluból, Tuzsérról származom. Ott végeztem az általános iskolát is, a gimnáziumot pedig Kisvárdán. Tudom, sokan úgy emlékeznek vissza a pályaválasztásukra, hogy már kisgyermekkorukban is tanítók akartak lenni, én azonban nem így voltam ezzel. Nem volt bennem megfogalmazott vágy a pálya iránt.

– A családjában sem voltak pedagógusok?

– Nem, édesanyám adminisztrátor volt, édesapám vasutas. Ingergazdag környezetben nőttem fel: otthon rengeteg könyvünk volt, nagyon szerettem olvasni, és közben úgy éltem, mint a falusi gyerekek általában: fociztunk, kidobóztunk, bicikliztünk a barátaimmal. Mindig elvárás volt a családban, hogy amire képesek vagyunk, azt ki is hozzuk magunkból. Klasszikus értékek szerint nevelkedtem, a becsület, tisztesség, odafigyelés mindig fontos volt a családban, és ezt igyekszem továbbadni a gyerekeimnek is. Sajnos, manapság ezek az értékek háttérbe szorultak; a tanítványaim körében tapasztalom, hogy már nem olyan fontosak.

– Nem divatos értékek, valóban. Megéri még hinni bennük?

– Világéletemben hosszútávfutó voltam: megtapasztaltam, hogy beérnek azok a dolgok, amelyekben hittem, illetve amiket otthonról hoztam.

– Hogyan választotta a tanári hivatást?

– A szüleim úgy gondolták, a továbbtanulás nagyon fontos, és ők megteremtették ennek lehetőségét is. Bár érettségi után sem készültem pedagógusnak, a Debreceni Tanítóképző Főiskolára jelentkeztem. Két dolog volt meghatározó a főiskolai éveim alatt, és ezek a mostani munkámra is kihatnak: az egyik, hogy testnevelés szakkollégiumot választottam, mivel versenyszerűen tornáztam a diákéveim alatt. Úgy gondoltam, ez egy könnyen teljesíthetőfeladat lesz – és így is volt. Akkor még nem tudtam, hogy a későbbi munkahelyem egy olyan iskola lesz, ami a sport felé orientálódik majd. Szerencsés véletlen volt tehát. A másik meghatározó dolog pedig a tanítási gyakorlat volt. A tanítóképző gyakorló iskolájában olyan vezetőnk volt, akitől rengeteget lehetett tanulni. Ő adta nekem az első pozitív visszajelzést: kiemelt a véleményével, ami magabiztosságot adott. Jól éreztem magam a gyerekek között, és az is sokat jelentett, hogy a kísérleti fázisban lévő Zsolnay-módszer kipróbálói közt lehettem. A Nyelvi, Irodalmi és Kommunikációs program alkalmazására egyetlen csoportot készítettek fel a főiskolán, amelynek én is tagja voltam.

– Miben nyújtott mást, többet a Zsolnay-módszer?

– Már akkor, harminc éve olyan tanulásszervezési eljárásokat kellett alkalmazni a tanórákon, amelyeket a mai napig is lehet használni. Az óratervezés sokkal részletesebb volt. A pedagógusnak egy hétre előre át kellett gondolnia a tananyag beosztását. A tanórai differenciálás pedig alap volt.

– Ez mit jelent pontosan?

– A gyerekek a saját képességeik szerint haladtak, legalább három csoportban. A magyartanítás működött e rendszer szerint, egyhetes beosztással. A csoportok egy órán nem ugyanazzal a tantárggyal foglalkoztak: pár gyerek írt, a többiek olvastak, fogalmaztak. A pedagógusnak ezt kellett irányítania, szerveznie. Nagyon izgalmas, kreatív feladat volt, és amikor még pozitív visszajelzést is kaptam, hogy jól csinálom, eldőlt, hogy nekem ez az utam.

– Hogy került ide Szabolcs-Szatmár-Beregből?

– Akkoriban az Oktatási Közlönyben megjelent álláspályázatok közül választhattak a friss tanítók. Ha jól emlékszem, négy állást lehetett megjelölni. Szerettem volna elkerülni régi környezetemből: visszamehettem volna tanítani abba az iskolába, ahol magam is tanultam, de nem szerettem volna, hogy a kollégáimmá alakuljanak át azok, akikre, mint tanáraimra néztem fel annak idején. Emellett önálló akartam lenni; megvolt bennem a fiatalokra jellemző világmegváltó hangulat. Elindultam hát két bőrönddel Érdre. Budapesti iskolákba is jelentkeztem egyébként; egy jó barátnőm a fővárosban tanult és vállalt munkát, ezért szerettem volna én is Pestre kerülni. Érdről azonban nagyon szimpatikus választ kaptam a pályázatomra: azt írta benne a megbízott igazgató, hogy jöjjek el, nézzem meg az iskolát. Ő volt Rozgonyi János, aki akkor kezdte igazgatói pályáját, amikor én a tanítóit. A személyes beszélgetés során aztán eldőlt: engem itt szívesen látnak, én pedig szívesen jöttem. Az állás mellé szolgálati férőhelyet is biztosítottak; nyilván ez is számított a választásban, de a szüleim is támogattak, ahogy mindig, mindenben. Egyébként soha, semmi nem múlt az életemben a szüleim hozzáállásán. Ezt nagyon fontosnak tartom, szülőként is, hiszen van egy majdnem-felnőtt fiam és egy lányom. Egyetemisták; a fiam vegyészmérnöknek tanul, a lányom jogra jár. Hiszem és vallom, hogy a szülő dolga mindig ott állni a gyerekek mögött. A saját gyerekeim mellett szerzett tapasztalat egyébként nagyon sokat segít a pályámon.

– Visszatérve saját majdnem-felnőtt éveihez, hogyan indult a pályája?

– Az alsó tagozat akkoriban iskolaotthonos rendszerben működött. Matematikát, testnevelést és környezetet tanítottam, és a váltótársam volt az osztályfőnök. Később ő iskolát váltott, én kerültem a helyére. Minden osztályomat sokáig tanítottam, 3-5 évig. Amellett, hogy mertem új dolgokat is kipróbálni, erős volt bennem az állandóságra törekvés is.

– Mennyit tudott áthozni a Zsolnay-módszerből a Batthyányba?

– Sok mindent kipróbáltam, és aztán kialakítottam a saját módszertanomat, tanítási gyakorlatomat. Akkorra lettem igazán magabiztos a pályán, amikor már mindig volt mihez nyúlni. Ehhez sokféle programot, kísérleti módszert meg kellett ismernem. Ami a Zsolnay-módszert illeti, olvasástanításban az úgynevezett szóképes előprogram nem lett sikeres, jómagam sem használtam; más elemeit, pl. a beszédművelési, helyesejtési gyakorlatait viszont igen. Örülök, ha olyan kollégákkal találkozom, akik szintén alkalmazzák.

– Ha már az olvasástanítást említi: meg lehet szerettetni a mai gyerekekkel a könyveket?

– Igen, de nagyon fontos, hogy mit adunk először a kezükbe, és az is, hogy a szülő olvas-e meséket, a gyerek lapozgatott-e könyvet, próbált-e mesélni a képekről. Most sajnos nem tanítok magyart, de amikor még tanítottam, az első kötelező olvasmányt mindig együtt dolgoztuk fel a gyerekekkel. Az olvasmányokhoz kapcsolódó kérdéseket egyébként mindig az osztály színvonalához, az olvasástudásukhoz kell mérni. Ahogy nincs két egyforma gyerek, úgy nincs két egyforma osztály sem.

– Hogyan lehet motiválni a gyerekeket?

– Elsősorban érzelmi úton, főleg a kicsiket. El kell hinniük, hogy ők maguk akarják elérni azt, amit egyébkén mi szeretnénk. Náluk még nem működik az, hogy „tanuld meg, mert milyen jó lesz majd neked”. Az alsó tagozat feladata pont az, hogy a gyermek ösztönös tanulási képessége tudatossá váljon. Nem biztos, hogy ez minden gyereknél beérik ötödikes korára, de a legtöbbjüknél kialakul.

– A mai generáció nagyon más, mint a harminc évvel ezelőtti. Be lehet-e vinni, be kell-e vinni új elemeket az oktatásba?

– Nemcsak lehet, hanem kell is. Ezt el is várják a pedagógusoktól a szakmai minősítések során. Mindig szükség van megújulásra, de ez harminc évvel ezelőtt is így volt. Az egy szál kréta és a személyes beszélgetés már akkor sem volt elég. Azok a kollégáim sikeresek és eredményesek, akik mindig meg tudnak újulni. 2014 óta pedagógiai szakértő is vagyok, járok más intézményekhez. Volt rá példa, hogy nálam kevesebb gyakorlattal rendelkező tanító óráján láttam olyan memóriajátékot, amit másnap aztán ki is próbáltam a saját osztályommal.

– Általában testnevelés-tagozatos osztályokban volt osztályfőnök. Mi az előnye annak, ha a gyerek napi két-három edzésen is részt vesz a tanórák mellett? Sokan tartanak attól, hogy ez csak lefárasztja a gyerekeket.

– Volt időszak, amikor megfigyelési naplót vezettem arról, hogyan fejlődnek azok a gyerekek, akiknek az iskolaotthonos órák egy része mozgással, sporttal telik. A teljesítménymérések azt mutatták, hogy ez egy jó rendszer. Az, hogy a tanórákat és a sportórákat arányosan osztjuk el egész napra, nagyon jól oldja a feszültséget a gyerekekben, mert a testnevelés órák oldják az előző órák fegyelmezettebb óravezetését, ráadásul itt nagyon jól motiválhatók a tanulók. A sport, a testnevelés nagyon alkalmas a közösségfejlesztés mellett a személyiségfejlesztésre is, arra, hogy a gyerek megtanulja kezelni a sikereit és elviselni a kudarcait. Ugyanakkor a hiperaktivitás levezetésére testnevelés órák önmagukban nem alkalmasak.

– Volt-e a tanári pályán nagyobb kudarcélménye?

– Nem emlékszem ilyesmire. Tizenegy évig voltam munkaközösség-vezető alsó tagozatban, és sok újítást próbáltunk megvalósítani a csapattal. Ezek nagyon szép évek voltak, de születtek olyan ötletek is, amelyek csak ideig-óráig működtek. Ilyen volt az általunk kitalált matematika levelezős verseny, ami nagyon sikeres volt, szinte minden érdi iskola bekapcsolódott. Sajnos, több kollégám elvesztette a lelkesedését, talán nem érezték, hogy értékelem a munkájukat, így ezek a versenyek abbamaradtak, holott a gyerekek és a szülők nagyon szerették. Ezt például kudarcként éltem meg. Ezen a pályán egyébként nagyon nagy probléma az, hogy a kollégákat nehéz motiválni: akiben nincs belső ösztönzés, azt kívülről nem lehet megerősíteni. A gyerekeket elvarázsolni mindig könnyebb, mint igazgatóhelyettesként motiválni. Ebben sokkal bizonytalanabb vagyok, mint a tanórákon. Egyébként az az egy óra, amit a diákjaimmal tölthetek, számomra a nap fénypontja.

– Szívesebben vállalna több órát?

– Igen, és ezt minden adandó alkalommal el is mondom. Új kihívásként elvállaltam az igazgató-helyettesi posztot, de az igazi énem az, amikor saját osztályom van. Egyébként mindig akkor találtak meg az új feladatok, amikor arra szükség volt, és mindig megpróbáltam ezeknek meg is felelni.

– Miért jó alsó tagozatban tanítani? Mondjuk első osztályban?

– Szeptemberben bejön egy írni-olvasni-számolni nem tudó gyerek, és júniusban kimegy rengeteg új ismeret, tudás birtokában. Az ember soha életében nem lép olyan nagyot, mint ekkor. És ott van mellette egy pedagógus, aki támogatja, és akin rengeteg minden múlik. Ezért szoktam azt mondani, hogy a szülők ne iskolát, hanem tanítót válasszanak iskolába készülő gyermeküknek. Többször átéltem, és hatalmas megerősítést jelentett, hogy azért választottak engem a szülők, mert hallottak rólam, mert ismertek, vagy mert hozzám járt az idősebb testvér is. Ez nagyon jólesett.

– A munkáját most nemcsak a szülők, hanem a város is elismerte.

– Nagyon fontos ez a városi díj, nagyon szépen köszönöm. Ugyanakkor úgy érzem, ezt nem én kaptam, hanem a szakma: nekem semmi különleges érdemem nincsen, csak az, hogy harminc éve tanítok, és megpróbálom jól csinálni. Hogy ezt mások észrevették, az nagyon jó dolog.

– Hogyan telik majd a szünidő?

– Pihenéssel, kirándulásokkal. Minden idő, amit a családommal tölthetek, egyre értékesebb, amióta a gyerekeim felnőttek. Biztos hátterem van egyébként, a családom mindig támogatott, bármibe is fogtam, legyen szó egy újabb képzésről, diplomáról, vagy arról, hogy telepakoltam a lakást az általam készített szemléltető eszközökkel. Ha egyedül keresek kikapcsolódást, akkor sportolok. Szeretek olvasni, színházba is megyünk. Az aktív pihenés híve vagyok.

– A vakáció alatt hiányozni fognak a diákok, az iskola?

– Hát persze! Munka is vár rám a szünidőben – egy továbbképzésre megyek, illetve táboroztatok –, de pihenés is, és újult erővel kezdem majd a szeptembert.

(Érdi Újság)