Már kisgyerekként óvónő szeretett volna lenni, érettségi után mégis a bőrdíszművességet választotta, majd a magyartanári szakot. Képesítés nélküli óvó néniként kezdte a pályát, és meg kellet dolgoznia a szülők bizalmáért. Ma már óvodát vezet, hazai és nemzetközi díjakat nyer óvodai környezetvédelmi projektjeivel. Vargáné Magyar Erikával beszélgettünk.

– Érden él?

– Tárnoki vagyok, de nagyon sok szállal kötődöm Érdhez. A Vörösmarty gimnáziumban érettségiztem, és – egy tárnoki, majd egy százhalombattai óvoda után – az érdi Kincses óvodában dolgoztam egy évig. Innen pályáztam meg a frissen megnyílt Pumukli óvodavezetői posztját.

– Mindig is óvó néni szeretett volna lenni?

– Igen. Mikor kicsi voltam, és megkérdezték, mi leszek, ha nagy leszek, azt válaszoltam: tanító néni vagy óvó néni, attól függően, hogy pillanatnyilag melyik vonzott jobban. Ha játszottam, a babáimat, mackóimat körbeültettem, nekik magyaráztam, őket tanítgattam. Nagy álmom volt tehát a pedagógusi pálya.

– Volt családi példa Ön előtt?

– A családban nem, de az óvó nénimhez nagyon ragaszkodtam. Megfogott a belső kisugárzása. Így visszagondolva, ez indított el a pályán. Igaz, közrejátszottak ebben a lelkes, a gyerekek felé szeretettel forduló tanítóim is. Mikor eljött a pályaválasztás ideje, nem mertem jelentkezni óvónőképző szakközépiskolába, mert féltem, hogy az énekhangom nem megfelelő. A Vörösmarty gimnáziumba felvételiztem, úgy gondoltam, négy év alatt eldönthetem, marad-e ez a szenvedély az életemben.

– És maradt…

– Egy kis kitérővel. Érettségi után bőrdíszműves iskolában tanultam tovább – nagyon szeretem a kézműves dolgokat, és a mai napig szívesen alkotok ilyeneket –, majd magyartanári szakra felvételiztem. Nagyon szerettem az irodalmat és a nyelvtant, és a gimnáziumi magyartanárom is efelé terelt. A következő pár évben sok minden történt az életemben: felvettek az egyetemre, férjhez mentem, megszületett a kislányom, így átjelentkeztem levelező tagozatra. Még ide jártam, mikor megtudtam, hogy a tárnoki óvodában képesítés nélküli óvónőket is felvesznek, jelentkeztem hát, fel is vettek. Nem volt egyszerű dolgom, hiszen fiatalabb voltam a szülőknél, akiknek a gyermekei hozzám jártak. Meg kellett dolgoznom a bizalomért. Ezzel együtt nagyon szép évek voltak; nem volt kérdés számomra, hogy amint lediplomázom a magyartanári szakon, az óvónőképző főiskolán folytatom. Így is lett. Kecskeméten végeztem a főiskolát, levelezőn.

– Egy óvónő, aki bőrdíszműves és magyartanár is. Hasznát veszi ezeknek a végzettségeknek?

– Persze! Az óvodában nagyon kell a kreativitás, a kézügyesség. Olyan jó, hogy itt ki tudom élni magam. Nagyon szeretek barkácsolgatni, ez kikapcsol a hétköznapokból.

– Mivel foglalkozik legszívesebben?

– Díszítő falfestményeket készítek, az óvodában, otthon, no meg ajándékba is. Sajnos, bőrözni nem tudok, legfeljebb kisebb, egyszerűbb darabokat készítek, mert a komolyabbakhoz speciális gépek kellenek.

– Az óvodapedagógus diploma, no meg a vágyott állás megszerzése után leállt a tanulással?

– Nem. Mivel az óvodában egyre több olyan gyerekkel találkoztam, akivel valamilyen probléma volt, elvégeztem a fejlesztőpedagógusi szakot, hogy a sajátos nevelésű, illetve BTM-es gyerekekkel eredményesebben tudjak foglalkozni.

– Miközben tanult és dolgozott egyszerre, két saját kisgyermekét is el kellett látnia.

– Igen, a gyerekeim ugyanabba az oviba jártak, ahol dolgoztam, csak nem az én csoportomba. Az, hogy nekem is óvodás korú gyerekeim voltak, sokat segített abban, hogy átérezzem a szülők problémáit.

– Tizenöt éve van a pályán. Nem lehet belefáradni?

– Próbálok olyan szabadidős tevékenységeket találni, amelyek kimozdítanak a mindennapi munkából. Rendszeresen futok; az az idő, amit futással töltök, csak az enyém, és olyankor teljesen ki tudok kapcsolni. A futás mellett sokat túrázunk a családdal. Ahogy a gyerekek nőnek – a lányom húszéves, a fiam tizennégy –, egyre hosszabb túrákat teszünk, egyre messzebb lévő helyeken. Sokszor eltévedünk – aki túrázik, az tudja, hogy gyakran rosszul vannak felfestve a jelek, térerő pedig az erdőben nincs, így a navigáció sem működik. Ezért aztán korán szoktunk indulni, hogy sötétedésig visszajussunk a kiindulási pontra. Volt, hogy annak köszönhettünk egy jó élményt, hogy nem a vágyott célnál kötöttünk ki. Például amikor a Pilisben barangoltunk, egy várromot kerestünk, és nem vettük észre az útjelölő táblát. Így aztán a rom helyett egy csodás kis barlangra bukkantunk, ami nagy szerencse volt, tekintve, hogy a vár maradványa, amit visszafelé valahogy megtaláltunk, nagy csalódás volt. Ahogy a fiam mondta, az a két-három kő nem érte volna meg a túrát, a barlang annál inkább… Magyarország egyébként csodálatos, mindig akad valami felfedeznivaló, így aztán kéthetente útnak indulunk.

– A munka, illetve a túrák mellett mennyi ideje marad futni?

– Kétnaponta futok. Öt éve kezdtem: egy kis tárnoki futóklubhoz csatlakoztam. Kezdetben örültem, ha két-három kilométert le tudtam futni. A tapasztaltabb társaim sokat segítettek, és egyre növeltem a távot. Ehhez nemcsak a futás technikáját, hanem önmagamat is egyre jobban meg kellett ismernem. Ahogy egyre hosszabb távokat teljesítettem, annál inkább volt időm önmagam felé fordulni, kitapasztalni a határaimat, és tágítani azokat. Minél többet, minél szélsőségesebb időjárási körülmények közt futni nagy sikerélmény, önbizalmat ad.

– Most hány kilométernél tart?

– A leghosszabb táv eddig harminc kilométer volt. A maraton lenne a cél, de ahhoz nagyon sokat kellene edzeni, külön edzéstervvel, és az most nem működne. Ez a harminc kilométer belefér a mindennapokba.

– Versenyeken is indul?

– Igen, a futóklubbeli társaimmal, így a versenyek egyben közösségi élmények is.

– Melyik a legemlékezetesebb versenye?

– Nagyon szeretem a Fészek egyesület érdi jótékonysági futóversenyeit, amire az ovis szülőkkel, családokkal megyünk minden évben. Amúgy is jó kapcsolatban vagyunk az egyesülettel, cipős dobozokban ajándékokat készítünk az oviban az egyesület által nevelt gyerekeknek. Egyébként a kis vidéki versenyeket szeretem, amikor olyan helyekre is eljuthatok, ahol még nem jártam. Sokszor a futás után – ezek rendszerint félmaratonok – egy kis túrát is teszünk a környéken.

– A férje is fut?

– Évekig hallani sem akart róla, de két éve őt is megfertőztem. Így most már ez is családi program. A fiam egy időben nagyon lelkes volt, ő is futott velünk, de most már versenyszerűen floorballozik, így a hétvégéi versenyekkel telnek.

– Egy naiv kérdés egy nem-futótól: miért jó futni?

ؘ– Mert feltölt és kikapcsol. És mert a természetben lehetek. Kifutok Tárnokról Pusztazámor, Sóskút felé, ahol már csendesebb, nyugodtabb a környék. Láthatom a napkeltét, hallhatom a madarak reggeli énekét, vagy épp a napnyugtát élvezhetem. Van, amikor egyedül megyek, mert arra van szükségem, máskor a férjemmel, a futótársaimmal, és közben beszélgetünk. Akkor jó ugyanis futni, amikor még tudsz beszélgetni közben. Ilyenkor a futás nem kivesz belőled, hanem feltölt.

– Van még egy hobbija: a környezetvédelem. Mikor kezdett erre tudatosan odafigyelni?

– Amikor Tárnokon beindult a szelektív hulladékgyűjtés. Egy idő után már nem csupán szétválogattuk, hanem ismét fel is használtuk a kidobásra ítélt tárgyakat, például a gyerekek a nagyszülőknek tejfölös pohárból készítettek ajándékot. Egy idő után ezt a szemléletet bevittem az óvodába is, ahol ez nagyon jól jött, hiszen az oviban mindig takarékoskodni kell. Az alapanyagokat már nem megvásároltuk, hanem a szülők hozták be azokat a hulladékokat, amiket aztán mi tovább tudtunk használni a gyerekekkel. Így készítettünk például egy ökoházat az ELMÜ pályázatára még a Kincses óvodában: az összes felhasznált anyag hulladék volt, a ragasztóanyagot kivéve. Második helyezést értünk el, nagy örömünkre.

– Értek el első helyet is, már a Pumuklival, nemzetközi pályázaton.

– 2015 szeptemberében nyílt az óvoda, és mi novemberben csatlakoztunk az Európai Hulladékcsökkentési Héthez, a szülőket is bevonva. Az egy héten át tartó programról pályázati anyagot készítettünk, és a hazai bizottság minket juttatott tovább a nemzetközi mezőnybe, ahol első helyezést értünk el az oktatási intézmények kategóriájában. 2016 tavaszán volt a díjkiosztó: úgy mentünk ki Brüsszelbe, hogy csak annyit tudtunk, benne vagyunk az első háromban. Fantasztikus érzés volt, mikor kiderült, hogy mi nyertünk, megelőzve a környezetvédelemben nálunk sokkal előrébb járó német és osztrák óvodákat, iskolákat.

– Eredeti elképzelését, hogy óvónő lesz, „túlteljesítette”, hiszen ma már óvodavezető. Ez is szerepelt az álmaiban?

– Soha nem szerettem volna vezető lenni. A Kincses oviban az ottani vezető, Szénásiné Mészáros Márta viszont látott bennem fantáziát, ő biztatott arra, hogy végezzem el a közoktatásvezető képzést. Mikor láttam, hogy az induló német nemzetiségi óvoda vezetőt keres, úgy gondoltam, megpróbálom, és sikerült. Amikor óvodavezető lettem, még fél évem volt az iskolából. Jó volt egyszerre látni az elméletet és a gyakorlatot, ott lenni az alapításnál, létrehozni egy óvodát a nulláról.

– A szülők nagyon kedvelik ezt az óvodát, hatalmas a túljelentkezés.

– Igen, ez a német nemzetiségi jellegnek is köszönhető. Érden sok sváb él, aki szeretné, ha a gyermekei ide járhatnának. A különféle pályázatokon való indulással is nevet szereztünk az óvodának. És azt is sokan tudják, hogy az élményalapú nevelést helyezzük előtérbe: nemcsak beszélgetünk a Velencei-tóról, hanem el is megyünk oda kirándulni. Meggyőződésem, hogy ezeken az élményeken keresztül tanulnak a gyerekek.

– Vezetőként több a dolga, mint egy óvónőnek?

– Igen, a munkám gyakorlatilag az egész napomat betölti. A beosztástól függően délelőtt vagy délután a csoportommal vagyok, aztán végzem a papírmunkát, jövök-megyek. Miután hazaértem, pihenek, illetve futok, aztán este készülök a másnapi foglalkozásra, intézem a papírmunkát, azaz 8-9 óráig újra „ovizok” egy kicsit.

– Mikor jut idő a családra?

– Hétvégenként. És ahhoz is ragaszkodunk, hogy a vacsoránál együtt legyünk, megbeszéljük a napot. Fontos a karrier, de a család a legfontosabb – nélkülük nem is tudtam volna eljutni idáig. Mindig támogattak, segítettek.

– Nemrég kezdődött meg az új óvodai év. Mik a tervei erre a tanévre?

– Szeretném a megkezdett munkát folyatatni. Az óvodában összeállt egy olyan csapat, amelynek tagjai elhivatottak, és szeretik ezt csinálni. Kölcsönösen inspiráljuk egymást új ötletekkel. Két év alatt olyan sok mindent elért az óvoda, hogy most már szeretnénk kiélvezni az eredményeit, és a Zöld óvoda címet szeretnénk elnyerni.

– Pedagógusnapon Érd Közneveléséért Díjban részesült. Pályafutása alatt volt már része más, személyre szóló kitüntetésben?

– Nem, ez volt az első. Nagyon meg is lepődtem. Úgy érzem, ebben a díjban a kollégáim munkája is benne van, vagyis közös érdem. Hiába vannak ötleteim, ha nem lenne mögöttem egy támogató kollektíva, nem tudnám megvalósítani őket. Egyedül nem menne.

(Érdi Újság)