1956 októberében, a forradalom kitörését követően, egy huszonkét éves, az altiszti vizsgájára készülő fiatalembert szervezkedés és kémkedés vádjával halálra ítéltek a keszthelyi hadosztálynál. Hogy kinek köszönhette szabadulását, és hogy élte át a forradalom napjait, arról lapunknak mesélt az azóta már nyugdíjas tanár, Gömöri György.

– Érdi születésű?
– Nem, Angyalföldön születtem, 1934-ben. A szüleim felvidékről származtak, édesapám kovács volt, édesanyám háztartásbeli. Egy bátyám volt, hét évvel idősebb nálam. Papnak készült; 1948-ban, kultuszminiszteri ajánlással, az utolsók közt ment ki a Pázmáneumba, Bécsbe, ott szentelték pappá 1952-ben. Nagy természetjáró volt, ez okozta a halálát is: 1956 júliusában lezuhant a Gesäuse-hegységben.

– Nem érte hátrány amiatt a családot, hogy a bátyja pap volt, ráadásul Ausztriában élt?
– Nem, apám mestersége és 1913 óta tartó szociáldemokrata párttagsága megvédett minket. Előttem a bátyám volt a példa: a Szent István gimnáziumba járt, tagja volt a Regnum Marianum cserkészcsapatnak, és az ő révén én, a hét évvel fiatalabb polgárista is bekerültem a cserkészek közé. Az iskolában persze nem nézték ezt jó szemmel, hiszen nem voltam úttörő. Nagy volt az ellenállás akkoriban a gyerekekben az úttörősdi iránt. Általánosból közgazdasági szakközépiskolába mentem, ahonnan majdnem kicsaptak, amiért hithű katolikusként nem voltam hajlandó aláírni az iskolai ívet, miszerint „kérjük Mindszenthy halálos ítéletét”. Az osztályfőnököm javasolta a tantestületnek, hogy távolítsanak el az ország összes szakközépiskolájából, de a többi tanár ehhez nem járult hozzá. Leérettségizhettem, méghozzá kitűnőre, így egyenes út vezetett az egyetemre. Akkoriban a kitűnőknek csak szóbelizniük kellett. A közgazdaságira jelentkeztem, sikeresen átestem a szóbelin is, ám hiába vártam a behívót: még szeptemberben sem érkezett meg. Elmentem a minisztérium beiskolázási osztályára, egy középkorú tanáremberrel beszéltem. Ő derítette ki, hogy a bátyám miatt nem jön a behívó, a felvételi beszélgetésen ugyanis nem határolódtam el tőle. Ennek a tanárembernek sikerült elintéznie, hogy felvegyenek. Gazdasági földrajzra szakosodtam, itt ismerkedtem meg a későbbi feleségemmel is. 1955-ben házasodtunk össze. Miután lediplomáztunk, Tiszafüreden kapott tanári állást, én pedig ugyanott elhelyezkedtem a tanácsnál. Nem sokáig maradhattam ott: júliusban megérkezett a behívóm, jöhettem vissza Pestre, a Kerepesi útra, ahol egy hónapos kiképzés várt ránk.

– Nem ez volt az első találkozása a katonasággal.
– Valóban nem. Akkoriban az egyetemistákat nyaranként lövészkiképzésre küldték, és általános katonai ismeretekre oktatták. Egyetlen tábort jelöltek ki az összes diák számára: több ezren zsúfolódtunk össze Böhönyén, ahol embertelen körülmények között éltünk, vérhas pusztított, mosakodni, a ruhánkat kimosni sem lehetett, mert még a halastavat is fegyveresek őrizték. Egyszer rábukkantunk egy tavacskára, sötétedés után odalopóztunk páran, megfürödtünk – reggel derült ki, hogy abban a vízben szokták mosni a katonai teherautókat. Teli lettünk olajfoltokkal… Nehezen, de kitöltöttem az egy hónapot.

– 1956-ban is ilyen embertelenek voltak a körülmények?
– Nem, okultak a dologból, és szétosztották az egyetemi ifjúságot az ország ezredei, hadosztályai, zászlóaljai között, ott folytatódott a képzésünk. Én Keszthelyre kerültem: augusztus huszadikán érkeztem meg ötvenkét társammal. Nyolcan – mivel keszthelyinek mondtuk magunkat – kint lakhattunk: reggel nyolcra kellett bejárnunk, és délután ötig tartott a munkaidőnk. Két hónap alatt megismertük a hadtápszolgálat összes ágát, és már az altiszti vizsgánkra készültünk. Kaptunk három nap szabadságot, amit a két barátommal nem tanulással akartunk tölteni, hanem egy balatoni biciklitúrával. Már indulásra készen álltam, mikor megjelentek a barátaim a hírrel, hogy Pesten éjszaka lövöldözés volt a rádióban, és a keszthelyi agrártudományi főiskolások felvonulni készülnek, mint a fővárosi diákok. Rohantunk a főiskolára János barátommal, és megbeszéltünk, hogy ötven, az altiszti vizsgára készülő társunkkal csatlakozunk hozzájuk. Csakhogy a hadosztályunknál összetartás volt, a laktanyából se ki, se be. Minket sem engedtek vissza. Ekkor már elhangzott a statáriumot bejelentő Gerő-beszéd. Sikerült visszaszöknöm a mosodán keresztül, ami az utcára nyílott, de volt egy ablaka a laktanya udvarára is. Érdemes megemlíteni, hogy akkoriban a Festetics-kastély is a hadosztályhoz tartozott, ott volt a tiszti kaszinó, a kávéház.

– Sikerült kiszökniük a főiskolások felvonulására?
– Nem. Én mentem csak vissza, az ablakon át, hogy szóljak: az összetartás miatt nem tudunk csatlakozni hozzájuk. Figyelmeztettek: vigyázzak, nem volna szabad itt lennem, a hadosztálynál már tudják, hogy hiányzom. A barátom, aki a hadosztály lapjánál volt tudósító, szintén kint volt, és nem is akart visszamenni: úgy döntött, tudósít az eseményekről. Én visszamentem a mosodán át, őt pedig elkapták, behozták, és engem is előállítottak. A főiskolai párttitkár kijött a laktanyába, szembesítettek vele, és persze kiderült, hogy kint voltam az összetartás alatt. Levetették sapkánkat, derékszíjunkat, elvették a tárcánkat is.

– Mivel vádolták?
– Kémkedéssel és szervezkedéssel. Az ügyész közölte: halálra ítéltek, holnap lesz a kivégzésem. Levittek a börtönbe, János barátommal együtt. Fel sem fogtam, ami történt – hát mit csináltam én? Semmit az égvilágon! Elég volt a halára ítélésünkhöz az, hogy az összetartás idején nem voltunk a laktanyában.

– Min jártak a gondolatai azon az utolsó éjszakán?
– Azon, hogy otthon, Tiszafüreden, nincs tüzelő télire, és arra, hogy hogy mi lesz a szüleimmel, akik most, hogy a bátyám meghalt, és én is meghalok, egyedül maradnak. Az is megfordult a fejemben, hogy nem tiszta a fehér ingem, amiben kivégeznek majd… Aztán eljött a másnap. Vártuk, hogy értünk jöjjenek, de nem jött senki. Elmúlt már dél is, amikor jött az ügyész, a sapkánkkal, derékszíjunkkal, tárcánkkal. Jól ismertük őt egyébként, nem egyszer elmentünk mulatni a tisztikarral, ittunk Homérosztól napjainkig az összes íróra. Szóval az ügyész közölte: öltözzünk, menjünk, Keszthely népe látni akar bennünket, kettőnket. Még kokárdát is adott, hogy tűzzem ki a sapkámra. Megérkeztünk a főtérre a tisztikarral. Azt mondták, a keszthelyieknek köszönjük, hogy kiszabadultunk, ők jártak közben az érdekünkben. Engem előrelökdöstek, a felállított emelvényre, hogy szóljak egy-két szót. Ennyit tudtam mondani: „Itt vagyunk, egészségesek vagyunk, köszönjük Keszthely népének!”

– A keszthelyiek hogyan érték el, hogy önöket ne bántsák?
– Volt egyetemi társaim közül hatan a hadosztálynál lévő szovjet tanácsadót elfogták, és azzal a feltétellel engedték szabadon, ha bennünket nem végeznek ki. Ezt körülbelül negyven évvel később tudtam meg – akkor azt hittem, mehetek is vissza egyenest a börtönbe. Nem így lett: a tiszti gyűlésre vittek minket, ahol épp arról folyt a tanácskozás, hogy a hadosztály menjen-e harcolni az oroszok ellen a környező bányákba, ahol lőtték a fegyvertelen bányászokat. Fel voltak háborodva a tisztek; egyikük apja szintén bányász volt. A másik téma a hadosztály átállása volt: lényegében már a felkelők mellett volt a tisztikar, de a főiskolások kérését, hogy adjanak nekik fegyvert, nem teljesítették. Nagy vita után úgy határoztak: egy hírzászlós felmegy Budapestre, megtudni mi a helyzet. Nem volt ugyanis összeköttetés a hadosztály és a központ között – hogy miért nem, szándékosan tették-e tönkre, azt nem tudom.

– Önnek is adtak valamilyen feladatot?
– Igen, engem Kaposvárra küldtek a szállító század parancsnokával, meg a szakaszvezetőjével, hogy vételezzünk élelmet. Ez persze nem az én dolgom lett volna – sokszor gondolkodtam később azon, hogy vajon nem azért küldtek-e, hogy eltávolítsanak Keszthelyről… A parancsnok hozni akarta a géppisztolyát, de én mondtam, ha fegyvert hoz, én nem megyek. Két gépkocsival indultunk Kaposvárra. Fenékpusztánál nemzetőrök feltartóztattak minket, az út szélére állítottak. Először szökött ávósnak néztek, de aztán tisztáztuk magunkat. Kaposvár előtt az oroszok tartóztattak fel, fegyvert kerestek, de mivel nem találtak, tovább engedtek minket. Kaposváron és Dombóváron rengeteg élelmiszert vételeztünk, úgy mentünk vissza Keszthelyre. A rengeteg szalonnából vagy tíz-tizenöt kilót elrejtettem egy bokorba, gondoltam, jól jön az még nekünk… Így is lett: visszaérkezésünk éjjelén megtudtuk, hogy a tisztikar úgy határozott: a fegyvereket biztonságba helyezik, minket, volt egyetemistákat pedig leszerelnek, menjünk haza, ahogy tudunk. Vonat persze nem volt, de csak feljutottam Pestre, teherautókkal. A közgazdasági egyetem előtt szálltam le a kocsiról; oda vitt az első utam, megérdeklődni, mi a helyzet. Az oroszok kivonulnak Pestről, ma tárgyalnak Maléterrel – tudtam meg. Boldogan siettem haza a szüleimhez, Angyalföldre, és még aznap sikerült találnom egy autót, amely elvitt a feleségemhez Tiszafüredre. Este fél hétkor érkeztem meg; a feleségem épp moziba készült a tantestülettel.

– Tiszafüreden milyen volt a közhangulat?
– Ott a MÁV-osok meg a tantestület vitték a hangot: kivonultak a gyerekekkel, meg a hozzájuk csatlakozókkal a centenáriumi emlékműhöz. Az emberek fel akarták akasztani a begyűjtési felelőst, de a tanárok megakadályozták: elkezdték énekelni a himnuszt, szavaltak is a diákokkal, és közben a begyűjtési felelőst kilökdösték a tömegből.

– November 4-ére hogyan emlékszik vissza?
– Kömlőn voltam épp, a feleségem egyik rokonának esküvőjén, november 3-án. Még mulattunk reggel, mikor jöttek az öregasszonyok: „lövik Pestet! Befejezni a zenét!” – kiabálták. Visszatértem Tiszafüredre; az egész tanácsi apparátus a rádión lógott, hallgatta a híreket. A nappalok a rádió előtt teltek, az éjszakák meg ébrenlétben, mert Debrecen felől Füreden és Poroszlón keresztül jöttek a szovjet harckocsik, dübörgött tőlük a ház.

– A fővárosban nem járt többször ezekben a napokban?
– Dehogynem, többször is, ilyen-olyan ügyben. Sok mindent láttam, agyonlőtt és felakasztott embereket is. Feljöttem végül karácsony környékén is a feleségemmel: a tantestület meg a tanács élelmiszert gyűjtött a fővárosiaknak, ezt hoztuk fel. Három teherautónyi ennivalót sikerült összegyűjteni a tiszafüredi járásban, ezen a viszonylag szegény környéken. Öregasszonyok hozták a lisztecskéjüket, a süteményt, a burgonyát. Még most is elérzékenyülök, ha eszembe jut. Az Országház előtt tettük le az ennivalót. Nem mentem vissza Tiszafüredre – ahol a rendőrfőnök nem nézett rám jó szemmel, mert felemeltem a szavamat, amiért összeverték a forradalom mellett kiálló tanárokat –, csak a feleségem ment vissza egy rövid időre, aztán ő is felköltözött a fővárosba. Elhelyezkedtem egy diákotthonban, gondnokként, majd 1961-től általános iskolában, illetve gimnáziumban tanítottam. 1992-ben költöztünk Érdre – ide ment férjhez a lányunk.

– Szokott mesélni neki, illetve az unokáinak 1956-ról?
– A családban mindig megemlékeztünk – és most is megemlékezünk – 1956-ról, az akkor átéltekről. Úgy emlegettük a forradalom napjait, mint az egyik legszebb korszakot az életünkben, bármilyen rövid időszak volt is.

(Érdi Újság)