Ötéves korától apja cukrászdájában segédkezett, de régész, vagy csillagász szeretett volna lenni. Végül a makacsságának köszönhetően közgazdásznak állt. Négy évtizeden át barátkozott a számokkal, szabadidejében pedig a fél világot bejárta. Nyugdíjasként a város múltját kezdte kutatni, munkája nyomán rengeteg értékes dokumentum gazdagítja az érdi könyvtárat. Nemeskéri Xéniával beszélgettünk, akit felbecsülhetetlen jelentőségű helytörténeti munkásságáért, a magyar kultúra napja alkalmából Csuka Zoltán-díjjal tüntettek ki.

-Mi vitte rá, hogy Érd múltjával foglalkozzon?

 -Amikor a Csuka Zoltán Városi Könyvtár először meghirdette azt a helytörténeti pályázatát, amelyre régi anyagokat, történelmi események résztvevőinek élménybeszámolóit várták, a saját emlékeimben kutatva rájöttem, hogy jómagam is bőséges anyaggal szolgálhatok, hiszen Érden születtem és itt éltem át a történelem viharait. Ráadásul édesapám hagyatékában pár különleges, eredeti dokumentumot is őriztem. Ő ugyanis a felparcellázott Károlyi birtok egyik telkét vásárolta meg a Tusculanumban, erre épült fel a családi házunk. A terület adásvételi szerződését maga Károlyi gróf írta alá 1932-ben. Az eredeti példány most is a tulajdonomban van, a könyvtár pedig őrzi a másolatát.

 -Mondhatni, a helytörténet összefonódott a saját életével, hiszen nyolcvan éven keresztül itt helyben élte meg a változásokkal teli 20. század történelmét. Kezdjük hát az elején!

-A szüleim gyári munkások voltak, akik az említett telek megvásárlását követően, a rokonság segítségével felépítettek egy szerény családi házat. Édesapám eredetileg cukrász volt, de az akkori válságos időszakban kénytelen volt gyárban elhelyezkedni, mert egyetlen cukrászmester sem vett fel segédet. Apu a budapesti Ganz gyárban munkásként kezdett, majd elvégzett egy műtős tanfolyamot és a gyár orvosa mellett dolgozott. Ott ismerkedett meg édesanyámmal, akivel – miután feleségül vette – rengeteget spóroltak, hogy megvehessék az érdi telket, mert apám kikötötte, inkább éjjel-nappal dolgozik, de nem vesz a nyakába adósságot! A gyári állása mellett a cukrász szakmáját sem hagyta veszni, így a házunk építése során egy parányi műhelyt is kialakított magának. Kora hajnalban felkelt. megsütötte azt az adag pogácsát, perecet és kiflit, amire a helyi kocsmákban már előzőleg felvette a rendelést. Bepakolta egy háti kosárba, majd gyalog „kiszállította”. Utána az állomás közeli kerékpármegőrzőben letette a kosarát, átöltözött és elindult a munkahelyére műtősnek.

-Különleges neve van. Hogyan lett Xénia?

-Már a születésem sem volt mindennapi, ugyanis 1934 utolsó napján, szilveszter este láttam meg napvilágot. Apu a térdig érő hóban sietett a bábáért, Viki néniért – fél Érd nála született! A bábaasszony a hálószobából kijövet örömmel újságolta apámnak, hogy nagyon szép kislánya született. Az lehetetlen! – tiltakozott apu, mi fiút vártunk! Nehezen, de beletörődött, hogy lánya lett és amikor elment anyakönyveztetni, 1935. január 1-jére dátumoztatta a születésemet, mondván, ha már lány, nyerjen magának egy évet! Anyuval megbeszélték, a fiút Antalnak nevezik el, de ha lány születik, anyu választja a nevét. Ő pedig egy szerelmes regény lengyel hercegnője után a Xéniát találta megfelelőnek. Volt is ebből bonyodalom, mert a pap nem akart Xéniának keresztelni. Azzal érvelt, hogy ilyen nevű szent nem létezik! Akkor jól nézze meg ezt a gyereket, mert ő lesz az első! – csattant fel apu. Végül Erzsébet Xéniának kereszteltek a templomban. Egyébként az egész család a fejét csóválta, hogy ez a fura név csak anyu bolondériája, mert még a naptárban sem szerepel, de pár év múlva mégiscsak bekerült.

-Később az édesapja az eredeti szakmájában önállósodott, cukrászdát nyitott a vasútállomás közelében. Miként fogadták az érdiek?

-Ma egy nyomda működik abban az épületben, amelynek alagsorában kialakítottuk az első kis üzletünket. Anyu kiszolgált, apu meg a házunk melletti műhelyben készítette a süteményeket. Később a két vasút közé épített üzletek egyikébe költöztettük a cukrászdánkat, majd, amikor a két vasút közötti üzletsort építeni kezdték, apu a kocsma melletti saroktelket vette meg cukrászdának. Sokan bolondnak nézték emiatt. Ő azonban így érvelt: „jönnek haza a munkások, a férfiemberek többsége betér egy-egy féldecire a kocsmába. Ha netalán kissé felöntene a garatra, hazafelé menet a cukrászdába is betér, hogy krémessel engesztelje ki az asszonyát.” Mint kiderült, nem volt rossz az elgondolás! Beindult az üzlet, én pedig már ötéves koromtól besegítettem a szüleimnek. Apunak ugyanis az volt az elve, hogy a gyereket már kicsi korában rá kell szoktatni a munkára. Mindig azt hangsúlyozta: a munkát soha nem szabad szégyellni, bármit csinál az ember! Amikor már elértem az asztalt, nekem kellett összeszedni a használt edényt, de a mosogatást nem merték rám bízni, mert azok a rakoncátlan, rosszindulatú tányérok valahogy mindig kicsúsztak a kezemből! Negyedik elemitől pedig egyszerre tanultam és kiszolgáltam a vendégeket. Volt egy asztalom a pult mögött, ott írtam a leckét, ha bejött valaki, abbahagytam, s miután elment a vendég, folytattam.

-Minden jól ment volna, de jött a háború. Miként vészelték át?

-Aput, persze behívták katonának, szakácsként szolgált a fronton, mi meg ketten maradtunk anyuval. Nem akarta bezárni az üzletet és a megkezdett bővítést is folytatni szerette volna. Sokan csak „édes néninek” szólították. Ügyes asszony volt, mindig feltalálta magát, így még akkor is készített süteményt, amikor alig lehetett alapanyagot beszerezni. Kitalálta például a sárgabarack lekváros tortát. A Don-kanyari csata évében apu még a fronton volt, és tulajdonképpen a születésnapom mentette meg attól, hogy a sok ezer katonával együtt, ő is odavesszen. Az ő szakaszát is ki akarták vezényelni az orosz frontra, de egy hónappal előtte úgy döntött a parancsnokság, hogy a katonák felét karácsonyra, a másik felét pedig szilveszterre hazaengedik pihenni. Apu – nem kis szerencsénkre – az utóbbit kérte, mondván, szilveszterkor van a lánya születésnapja. Ez mentette meg attól, hogy őt is Don-kanyarhoz vezényeljék, mert azokat, akiknek már karácsony után vissza kellett érkezniük, bizony mind elvitték az orosz frontra.

-Egy alkalommal ön mentette ki az édesanyját az orosz katonák karmaiból. Mi történt?

-A háború végén, mielőtt bejöttek az oroszok, a környékünkön alig maradt valaki, szinte mindenki elmenekült a tárnoki kőfejtőbe. Anyu viszont kijelentette: inkább itt hal meg, de nem hagyja őrizetlenül az üzletet és a házunkat. Az volt a mázlink, hogy az orosz parancsnokság kisajátította magának a mellettünk lévő kocsmát. Egyszer csak több tucatnyi orosz katona rontott be hozzánk, körbe fogták és elkezdték molesztálni anyut. Én meg – alig tízéves lehettem – rémülten átfutottam a parancsnokságra, elkaptam és erőteljesen cibálni kezdtem az egyik tiszt zubbonyát. Ezzel sikerült nemcsak magamra irányítani a figyelmét, hanem átráncigáltam őt hozzánk, közben azt kiabáltam: segítsen, anyut bántják! Kiderült, ő volt a parancsnok. Azonnal kiebrudalta tőlünk a katonákat, de közben megszimatolta a paprikás krumpli ínycsiklandó illatát. Mindjárt közölte is velünk, hogy mától ideköltözik és anyunak főznie is kell rá. Rendben – egyezett bele anyu – úgysem volt választása –, de miből főzzön, hiszen semmink sincs! Ettől kezdve a parancsnok bőségesen ellátott bennünket élelemmel, sőt a védelmünk is biztosítva volt, mert egy orosz katona mindig őrt állt a házunk előtt. A háború után azonban csak úgy állhattunk talpra, hogy miután hazaérkezett, édesapám olyat tett, amitől mindig is ódzkodott: hitelt vett fel és újra megnyitotta a cukrászdát. Szinte éjjel-nappal dolgoztunk, hogy visszafizessük, de szerencsére ismét beindult az üzlet.

-Vajon ön is cukrásznak készült?

-Ha szóba került, milyen pályát választanék, én mindannyiszor közöltem, hogy régész vagy csillagász szeretnék lenni. Nagyon szép – helyeselt az apám, de azt mondd meg, fiam miből akarsz megélni? Így aztán eldöntöttem, hogy közgazdasági technikumba iratkozom, de nem vettek fel, mert az apám nem gyári munkás, vagy földműves, hanem kisiparos volt. Csakhogy engem kemény fából faragtak, ha valamit nagyon akartam, nem adtam fel egykönnyen! Ahogy elkezdődött az iskola, én is bejártam a technikumba. Kerítettem magamnak egy széket, aztán leültem az igazgató elvtárs irodája elé. Napok múltak úgy el, hogy meg sem kérdezték tőlem, miért üldögélek ott. Én meg megfogadtam, hogy mindaddig bejárok és a tanítási idő alatt ott fogok ücsörögni, amíg fel nem vesznek tanulónak! Vittem uzsonnát is és amikor a többi diák, én is hazamentem. Egy hét után végre magához hívatott az igazgató – talán kezdtem idegesíteni a tanárokat, bár senki sem merte megkérdezni, mi a bánatért ülök ott? Közöltem, ha kell akár fél évig is itt fogok ülni, mert, ha törik, ha szakad, én ebben az iskolában akarok tanulni! Mégis, mi szeretnél lenni gyermekem? – faggatott az igazgató. Ha már itt vagyok, közgazdász – mondtam. Jó, jó, de úgy igazán? Csillagász, vagy régész, de oda meg pláne nem vesznek fel! De ne féljen, tanulni fogok, nem rontom le az iskola átlagát! – ígértem. A makacsságom imponálhatott az igazgatónak, mert végül felvettek, de padba nem ülhettem, nem volt már hely. Bevittem hát a folyosón lefoglalt „törzsszékemet” és meghúzódtam a sarokban. Félévkor már jeles tanuló voltam. Az eredményeim láttán pedig az igazgató sem bánta meg a döntését.

„Ha újrakezdeném, ha még egyszer végig kellene élnem az életemet, ugyanígy és ugyanezt tenném!”

-Később a közgazdasági egyetemre készült, de egy fontos versenyen a mákos tésztának is szerepe volt. Hogyan is?

-Az igazgató engem delegált az akkor igen jelentősnek számító Országos Rákosi Számviteli Versenyre. Minden feladatot még a versenyidő vége előtt befejeztem és leadtam a dolgozatomat, mert nagyon siettem, hogy mielőbb hazaérjek, hiszen tudtam, anyu aznap mákos tésztát főz ebédre. A bizottságnak nagyon nem tetszett, hogy egy órával előbb lelépek, nekem viszont fontosabb volt, hogy minél előbb belapátoljam a kedvencemet. A mákos tésztáról ugyan mit sem tudott a bizottság, de ennek dacára is csak a negyedik helyezést értem el. Az igazgatónak azonban megsúgták: első is lehettem volna, ha nem kisiparos az apám! Az egyetemmel is így jártam: hiába vittem a színjeles bizonyítványt, iskolai kitüntetéseket, országos versenyeredményt, mégsem vettek fel. Az elutasító levélben meg is írták: bár sikeres volt a felvételi vizsgám, de származásomra tekintettel nem kerülhetek felvételre. A technikum elhelyezett a Fővárosi Gyermekétkeztetési Vállalathoz. Kezdetben a tapasztalt kollégák nem is titkolták, hogy csak púp vagyok a hátukon. Betettek a könyvelőkhöz, ahol az volt a feladatom, hogy csak nézzem, mit csinál az Imre bácsi. Majd nem sokkal később influenzás lett és kénytelenek voltak rám bízni a havi pénzügyi jelentés elkészítését. Csodálkoztak is a minisztériumban, hogy Imre bácsi mennyire megtáltosodott, mert a korábbiakhoz képest egy szakmailag megalapozott, igen összeszedett jelentés érkezett be hozzájuk. Ettől kezdve azonban elárasztottak munkával, s két év múlva már kineveztek gazdasági igazgatóhelyettesnek. Huszonkét évesen, az egész belkereskedelmi szakmában én voltam a legfiatalabb ebben a pozícióban! Húsz évig kitartottam ennél a cégnél.

-Főkönyvelő is lehetett volna, de nem vállalta. Vajon miért?

-Két okból: egy ilyen magas tisztségnek az a hátránya, hogy ha valahol elszámolnak valamit, netalán pénzek tűnnek el, a balhét nekem kell elvinni. Másodszor: tisztában voltam vele, hogy mivel nő vagyok, magasabb körökben soha sem fogják elfogadni és tisztelni a véleményem, A lényeg, hogy húsz év után apu nyugdíjba ment, anyu beteg lett és otthon is igényelték a segítségem, már nem bírtam a rengeteg túlmunkát bevállalni, ezért átmentem a Vendéglátó Főiskola számviteli osztályára, ahol előbb osztályvezetőként, majd nem sokra rá gazdasági igazgatóhelyettesként dolgoztam több mint húsz évig. Közben elvégeztem a mérlegképes könyvelést és mellékállásban is vállaltam munkát. Ez azért érdekes, mert az így megkeresett pénzből sikerült a fél világot bejárnom. Családot nem alapítottam, bár akadtak udvarlóim, komoly kapcsolataim is voltak, de nem szerettem volna a szüleimet magukra hagyni, maradtam. A munkám és az utazások viszont bőségesen kitöltötték az életemet. Körbeutaztam az európai országokat, háromszor jártam Egyiptomban, voltam Indiában, Törökországban, sőt még Kínába is eljutottam! Minden utamat aprólékosan megterveztem, elolvastam az összes útikönyvet, beszereztem a térképeket és mindig pontosan tudtam, hol, mit szeretnék megtekinteni, felkutatni. Ezekre a kirándulásokra nemcsak a csodálatos élmények, hanem az onnan hozott, jellegzetes tárgyak is emlékeztetnek.

-Visszatérve Érdre, miként lett alapító tagja a Helytörténeti Egyesületnek?

-Mint említettem, minden Érddel kapcsolatos történelmi esemény érdekelt, de elsőként a pályázatra jelentkeztem. A könyvtár munkatársa, Miklósi Éva foglalkozott ezzel a területtel, vele beszélgetve merült fel a gondolat, hogy érdemes lenne ehhez egy csapatot szervezni, hogy összehangoltan kutassuk és gyűjtsük össze a város múltjának jelentős eseményeit, megmaradt dokumentumokat, fényképeket, tárgyakat és a történelmi események érintettjeinek hiteles beszámolóit. Így kezdetben egy baráti kör alakult, tíz-egynéhány taggal, majd, amikor kibővült a létszám, létrehoztuk az egyesületet. Minden évben kiállítást szerveztünk az addig összegyűlt anyagokból. Felosztottuk a kutatási területeket, de be is segítettünk egymásnak, ha esetleg más témában szereztünk ismereteket, vagy érdekes tárgyra, fotóra, eredeti iratra bukkantunk. Egyik helytörténeti pályázatra megírtam a cukrászdánk államosítását, ami a könyvtár gondozásában füzet formájában is megjelent. Ugyanakkor amikor a Napfény Otthonba beköltöztem, a kutatási anyagom – két zsáknyi iratot, fotót és egyebet – átadtam a könyvtárnak. Az utazásaim során készített diáimat is katalogizáltam és a Magyar Földrajzi Múzeumnak adományoztam. Ha tehettem, minden városi eseményen jelen voltam és fotókat készítettem, de a fejlesztéseket, építkezéseket is pontról-pontra dokumentáltam fényképeken.

-Miként sikerült a régi iratok, fotók nyomára bukkanni?

-A Károlyi birtok teljes történetének feldolgozásához például tíz évnyi Érd és Vidéke újságot lapoztam át tüzetesen, abból született meg az a kötet, amit Kéringer Mária történész szerkesztett. Egyébként, az volt az elképzelésem, hogy mivel már mindent megismertem, ideje lenne Érd jelenét is dokumentálni, Kazinczy következő üzenetére támaszkodva: „Tiszteld és becsüld a múltat, ismerd meg, mert abból táplálkozik a jelen és a jelenből a jövő.” Azért dolgoztam, hogy akinek hasonló „bolondériája”, tudásvágya lesz, mint nekem, majdan megtalálja a helyi események, történések nyomait is, hiteles dokumentációit.

-Egészségi állapota miatt már nem járhatja a várost. Mivel telnek most a napjai?

-Meséket írok, kizárólag a saját szórakozásomra! Azért van annyi „szőrmók”, plüssállat a szobámban, mert ők a mesehőseim, akik a mindennapi életüket élik, miközben különleges események részesei is lesznek. Ezeket a történeteket – jelenleg ötven körüli a számuk – még senkinek sem mutattam meg. Elsősorban azért születnek, hogy betöltsék örömmel és tartalommal a mindennapjaimat. Úgy gondolom, ha az ember a természetéből adódóan és adottságaihoz mérten rátalál arra az elfoglaltságra – netán szenvedélyre – ami tartalmassá, teljessé teszi az életét, akkor képes lesz a körülményektől függetlenül is elégedett és boldog lenni. Én ezt teszem. Őszintén állítom: ha újrakezdeném, ha még egyszer végig kellene élnem az életemet, ugyanígy és ugyanezt tenném!

Kiemelt kép: Nemeskéri Xénia vasárnap vette át a Csuka Zoltán díjat T. Mészáros András polgármestertől

(Érdi Újság, Bálint Edit)

A Csuka Zoltán-díj azoknak adományozható, akik a közművelődésben és a kulturális élet szervezésében gyakorlati tevékenységükkel, kezdeményezéseikkel, eredményes munkásságukkal szolgálták a település művelődését.Érd Megyei Jogú Város Közgyűlése 2016. decemberi ülésén úgy döntött, hogy a Csuka Zoltán-díjat  Nemeskéri Xénia helytörténésznek adományozza.
Nemeskéri Xénia születésétől Érden él. Helyismereti tevékenysége teljes intenzitással a nyugdíjazását követően indult el. A Városszépítő és Honismereti Egyesületnek alapító tagja, elnökhelyettese majd titkára volt.  A Csuka Zoltán Városi Könyvtár 1996 óta meghirdetett helytörténeti pályázatainak aktív résztvevője és szervezője. Már gyermekkorában figyelt a helyi közösségek által képviselt értékekre, majd nyugdíjazása után elkezdte kutatni azokat a helyszíneket, amelyekről gyermekkorában hallott. Neves érdiekről szóló írásaival, fotóival, családi dokumentumaival gyarapította a könyvtár és a múzeum helytörténeti gyűjteményét. Ezek a kutatások, gyűjtések megjelentek a helyi lapokban is. Fontosnak tartotta a jelen események dokumentálását is, így városunk jeles eseményeiről, középületek felújításáról, közösségek kulturális eseményeiről is gazdag fényképanyagot készített.
Nemeskéri Xénia így vall magáról a „Jót tenni jó!” A Környezetvédő Egyesület Kiadványában: „Nem csak a régi dolgokat kell keresni, hanem az újat is meg kell örökíteni, hogy az utánunk jövők találjanak dokumentumokat, képeket.  Amikor Domonkos Béla szobrászművész – akit én végtelenül tisztelek – az Elhurcoltak emlékművét készítette  – engedélyével – minden fázist lefényképeztem, az első gipszmegformálástól az öntésig, a talpazatra helyezésig, az avatásig. Izgatott hogyan készül egy szobor. Megtanultam, hogyan kell fényképekből diafilmet készíteni, ez volt az első, amit így készítettem.  Aztán a Balázs Dénesről készült szoborról is ugyanígy …. A Főtér építése az alapkő-elhelyezéstől az átadáskor tartott egész napos gazdag műsorig, ….   a Gesztelyi-ház építéséhez is három-négynaponként kimentem fényképezni….” És természetesen megörökítette a Magyar Földrajzi Múzeum rekonstrukciós munkálatait is. Napjainkban szűkebb környezete, a Napfény Otthon eseményeit dokumentálja.
Nemeskéri Xénia maradandó munkásságával, közösségformáló tevékenységével példát mutat saját korosztályának és a következő generációknak is. Több évtizedes tevékenységével hozzájárult Érd város örökségének, kulturális értékeinek megörökítéséhez, megismertetéséhez, ezért méltó Érd város közművelődési díjára, a Csuka Zoltán-díjra.” (Nemeskéri Xénia laudációja)