Március utolsó hetében rendezték meg a Syma csarnokban a veterán atléták fedettpályás világbajnokságát, amelyen a magyarok 56 érmet, köztük 19 aranyat szereztek. A sportágat 320 induló képviselte. A hatnapos eseményre 70 országból érkeztek sportolók. A 22 versenyszám különböző korcsoportjaiban 709 aranyérmet osztottak ki. A futó-, azon belül a sprintszámokban napjainkban a magyar versenyzők nem nevezhetők túlzottan sikeresnek, ezért is volt örömteli, hogy az M55-ös, vagyis az 55 év felettiek kategóriájában indult  Bodnár Gábor kétszer is dobogóra állhatott.

A 60 méteres síkfutásban ezüst-, 200 méteren pedig aranyérmet szerzett az Érden élő kiváló sportember.

 - Tudtam, hogy veterán, tehát nem a fiatalok közé tarozó atlétával fogok találkozni, így aztán arra készültem fel, hogy egy hozzám hasonló korú „bácsival” fogok majd kezet, de irigykedve látom, hogy legalább egy tízest letagadhatna… Hogyan csinálja?

- Egyszerűen. Vigyázok magamra, vigyázok a napjaimra, edzem, méghozzá szigorú rendszerességgel. A mozgás – s nem a lötyögés! – a napjaim részévé vált, így aztán nem érzem magam 58 évesnek. Hadd dicsekedjek el: a munkahelyemen, Százhalombattán vettem részt egy általános orvosi vizsgálaton, s amikor összesítették az eredményeket, azt mutatta a gép, hogy 45 éves vagyok…

- Ahhoz, hogy valaki csaknem másfél évtizeddel „legyőzze saját magát”, ahhoz sok mindent kell tennie, s nem is csak heteken és hónapokon át, hanem évekig, évtizedekig. Gondolom, gyermekkora óta az élete középpontjában állt és áll a sport.

- Igen is, nem is. Veszprémben tanultam a vegyipari egyetemen, adott volt, hogy mihez kezdjek a tanulás mellett. A Bakony Vegyésznek kiváló atlétikai szakosztálya volt akkoriban, ott kötöttem ki, s amíg meg nem szereztem a diplomát, ott sportoltam. A legjobb eredményt a 100 méteres síkfutásban értem el, főiskolai bajnok lettem.

- Ígéretesen kezdődő karrier…

- Akkor csak elkezdődött, mert az egyetem után Százhalombattán, a kőolajfinomítóban kaptam állást, s ha nem is fordultam el a sporttól, de jóval kevesebb időm jutott rá. Nősülés, gyerekek, nem is terveztem, hogy valamikor sportolni fogok még.

- Valami csak visszahúzta a pályára… Mint a kábítószer, amelyik sosem ürül ki a szervezetből. Elég csak egy kis adag, s máris újra benne van az ember. Ön hogyan került bele újra?

- Úgy, hogy hat éve utolsó lettem a tatai senior országos bajnokságon Nagyon bántott, s akkor elhatároztam, hogy folytatom, hogy újrakezdem. Megtettem, s ma már azt mondom, hogy a szeniorság hozta meg az életemben a karriervágyat.

- Bizonyára korábban is, de a mostani budapesti vébén tökéletesen kielégíthette a vágyait, hiszen két magyar sprintéremre, egy versenyen, sosem volt példa a magyar atlétikában.

- Feltételezhetően nem, s ha most mondjuk harminc évvel fiatalabb lennék, szenzációként hatna a sportéletben.

- Miért, így veteránként nem kapott hírverést?

- Nem állítom, hogy igen. A veterán atlétika nem kapja meg azt az elismerést, amit ez a gyönyörű sportág, amelyik valamennyinek az alapja, megérdemelne. Pedig olyan történetek bújnak meg egy-egy siker mögött, amit, hogy úgy mondjam, ki kellene kiabálni, hadd tudja meg mindenki.

- Akkor kiabálja ki legalább az Érdi Újságban ezt a két szépséges érmét!

- Hatvanon, sajnos, lemaradtam az aranyról, de rögtön hozzáteszem, csakis az én hibám miatt. Bennragadtam a rajtnál, s mire észbe kaptam, már csak a mezőny hátát láttam. Hogy ezek után be tudtam jönni másodikként, az még engem is meglepett. Az időeredményem 7,67 volt, ami ezzel a csapnivaló rajttal, nem is rossz. Mindentlő függetlenül nagyon is boldog voltam a dobogó második fokán.

- Akkor lépjünk eggyel följebb, nézzük meg, mi újság ott?

- A 200 méter előtt minden zavaró tényezőt igyekeztem kizárni, sikerült. A rajtot is jól elkaptam, ahogy mondják, minden a helyén volt, összejött a mozgás, s csak akkor „tértem magamhoz”, amikor átszakítottam a képzeletbeli célszalagot, s bemondták, hogy 24,41-gyel nyertem. Az érzést, gondolom, nem kell mesélni, mert aki sportolt, tudja, milyen. Amikor megszólal a tiszteletedre a Himnusz, az soha, semmivel sem pótolható, azok a pillanatok örökre az ember zsigereiben maradnak.

- Ilyenkor jön a szokásos újságírói kérdés: hogyan tovább, hiszen a világbajnoki címnél nem lehet „nagyobbat, magasabbat” szerezni.

- Azt nem, de arra van esély, hogy megismételd. Az én esetemben ezt azt jelentené, hogy a jövő évi lengyelországi fedett pályás vébén meg tudnám védeni az elsőségemet.

- Meg gyakorolná egy kicsit a rajtot hatvan méteren, s tán ott is összejönne az elsőség…

- Legyen igaza, bár hatvan felé közeledve az embernek azért vigyáznia kell magára az edzéseken is, a versenyeken is.

- Akkor most az egészet nem értem… Az előbb azt mondta, hogy negyvenöt körül jár…

- Az eredmények ezt súgják, sajnos, van egy személyim is, abban más adat áll. De azért nem egy ötven körülivel felveszem ám a versenyt!

Róth Ferenc

Érdi Újság