Az 1956-os forradalom példát mutatott Európa elnyomott nemzeteinek az összefogásra. 1956. október 23-án a nemzet saját kezébe vette a sorsát. Nem várt segítségre, nem várt arra, hogy mások mondják meg neki, mi a szerintük helyes út – hangoztatta T. Mészáros András polgármester a forradalomra emlékező ünnepi beszédében az érdi főtéren, az 1956-os emlékműnél. Nézze meg tudósításunkat, olvassa el a polgármester ünnepi beszédét!

Az alábbiakban T. Mészáros András polgármester ünnepi beszédét közöljük. 

Tisztelt emlékező közösség!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Szüksége lenne végre a szívnek és a léleknek egy olyan évre, amikor nyugodtan emlékezhetünk a magyar nemzet legbátrabb tettére, az 1956-os forradalomra.
Arra a forradalomra, arra az összefogásra, mely 59 évvel ezelőtt, október 23-án példátlan erőt mutatott. És ezzel példát mutatott Európa elnyomott nemzeteinek, egyben Európa szabadon élő népeinek. Szüksége lenne újra a nemzetnek erre az összefogásra.
Szükség lenne annak megértésére végre, hogy ha az ország mástól várja az irányjelzést, mástól várja, hogy megmondja, mi helyes és mi helytelen, akkor csak rossz útra léphet.

1956 előtt az internacionális szabadságra hivatkozó, eltorzult lelkű baloldali elnyomók elviselhetetlen szorításában éltünk.
A forradalom leverése, és vérbefojtása után Kádár – Apró – Dögei kommunistáinak a felügyelete alatt, és azért hálát kellett volna éreznünk, ha enyhült a szorítás. Sokan – az itt lévők közül páran – még nosztalgiával gondolnak erre a korra.
1956. október 23-án a nemzet saját kezébe vette a sorsát. Nem várt segítségre, nem várt arra, hogy mások mondják meg neki, mi a szerintük helyes út. Nem várt az elnyomók kegyére, nem várt nagyhatalmak jóváhagyó bólintására. Vannak a történelemben olyan pillanatok – s a magyar történelemben sok ilyen volt –, amikor a béklyót elviselhetetlenül szorosra fonják a terror urai. Közös sóhajként szakad fel ilyenkor az emberekbe fojtott szó. Ez a szabadság friss levegője. Ez éltette az októberi forradalmat. És az emberi, a nemzeti méltóság feltámadása az összefogás addig példátlan sűrűségű szövetét hozta létre. A közös célt ezúttal nem felsőbb akarat fogalmazta meg, nem a politika igazgatta az embereket, hanem a belső kényszer, amely október 23-án, csodát teremve, egyszerre rezdült meg a lelkekben. Ez a csoda, ez a harmónia adta a forradalom méltóságát. És Európa méltóságát is egyben.

Azét az Európáét, amely ha részvéttel ugyan, de tétlenül nézte szabadságharcunkat. Azét az Európáét, amely pár nappal később, amikor a megtorlás elkezdődött, elfordította a fejét. Azok a napok a magyarok legdicsőségesebb napjai voltak. Néhány napig szabadon lélegzett az ország. Nem voltak segítőink Európában és a tengeren túl sem, nem volt senki, aki mellénk állt volna tettekben is. Ez nem a mi szégyenünk, ez a szabad Európa szégyene volt. Egy kis nemzet mutatta meg nekik, nem először, hogy mit ér a szabadság.
Nekik, akik ma arról próbálnak okítani bennünket, hogy mit jelentenek az európai értékek. És persze ezek a hangok itthon is elcsábítják azokat – akik soha, sem akkor, sem most –, nem látják meg magukat a nemzet arcában. Azokat, akikben nincs és soha nem is lesz bátorság kiállni a NEMZET szabadságért, a MI szabadságunkért.

Ők azok, akik mindig behódolnak, mindig a mások által kijelölt úton mennek, akkor is, ha az sehová sem vezet. Dobi István, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának első elnöke 1956-ban azt mondta Bibó Istvánnak, hogy “nagyon sokféle szemüvegen lehet nézni ezt a magyar ügyet”. Bibó válasza ez volt: “sokféle szemüvegen lehet nézni, de ha az ember leteszi a szemüveget, csak egyféleképpen”.
Akkor emlékezhetünk becsülettel, ha mindenki leteszi a szemüvegét, akár Moszkvából, akár Brüsszelből akár Washingtonból kapta.
Bibó által említett „egyféleképpen” csak a magyar nemzet szabadsága, sorsa és boldogulása lehet.
Mindig és mindenáron!

Az Isten áldja meg Magyarországot!
Az Isten áldja meg Önöket!