Szegeden született, Pozsonyban volt kisiskolás, Ausztráliában tanult fél évig, és most Érden jár a Gárdonyi gimnáziumba. Diákpolgármesterként szeretné meghonosítani a külföldön látott jó szokásokat, a magánéletben pedig sportol, vezetni tanul, nyelvvizsgára és egyetemre készül.

– Ez a gimnáziumi éve nem éppen laza, hiszen amellett, hogy ellátja diákpolgármesteri teendőit, autóvezetői tanfolyamra jár, és felsőfokú nyelvvizsgára is készül. Belefér még valami a hétköznapjaiba?

– Az, hogy ősszel diákpolgármesterré választottak, teljesen felforgatta az életemet, igaz, jó értelemben. Most ez számomra a legfontosabb és a legidőigényesebb elfoglaltság, hiszen kéthetente ülésezünk, és bizony van mit megbeszélnünk: gyakran két órán keresztül tárgyalunk. Mindannyian tele vagyunk ötletekkel, amelyeket megosztunk egymással és átbeszélünk. Legtöbbször szerencsére egyetértünk, és ami a költségvetésünkbe belefér, azt meg is valósítjuk.

– Mint például a tanulássegítő program, ami nemrég indult az általános iskolákban?

– Igen. Ezt egyébként Gregor Alexandra diák-alpolgármester javasolta, aki szintén járt ilyen tanfolyamra régen, és saját pozitív tapasztalatai alapján vetette fel az ötletet.

– Az elmúlt fél évben belekóstolhatott abba, milyen irányítani egy szervezetet, programokat tervezni egy közösségnek. Nehezebb vagy könnyebb, mint amire számított?

– Az előbbi… Legnehezebb a programok összehangolása – hiszen hét iskoláról van szó –, illetve az adminisztráció. Ez nagyon sok időt vesz igénybe. Persze ahogy múlnak a hetek, jobban megismerjük egymást, sokkal pörgősebben mennek az ülések, míg kezdetben alig mertünk megszólalni. Az, hogy a tagok jóban legyenek egymással, elengedhetetlen ahhoz, hogy együtt tudjunk dolgozni.

– Visszakanyarodva az első kérdéshez: hogyan telik egy hétköznapja?

– A gimnáziumban 7-8 órám van mindennap, ha hazamegyek, tanulok – nagyon oda kell figyelnem a jegyeimre, hiszen az idei eredményem már beleszámít a felvételibe. A sportot sem hagytam abba: továbbra is vívok, igyekszem ott lenni mindhárom edzésen hetente. És persze ellátom diákpolgármesteri feladataimat, és minden nap megnézem az Ifjúsági Önkormányzat elektronikus postafiókját, illetve a szolgálati telefonomat, érkezett-e valamilyen megkeresés.

Polgármesterek egymás közt.

– Inkább a szülők, akik támogatást kérnek ahhoz, hogy a gyerekük eljuthasson egy-egy világversenyre, rangos sportrendezvényre. Már kész a költségvetésünk, így elég nehéz ilyen kívánságokat teljesíteni, de mindent megteszünk azért, hogy a tehetséges sportolókat támogassuk. Egy érdi diáknak például százezer forinttal tudtunk segíteni – ezt azért tehettük meg, mert még a költségvetés elkészítése előtt fordultak hozzánk, és támogatását bele tudtuk építeni a büdzsénkbe. A többi kérelmezőt is megpróbáljuk segíteni; remélem, meg tudjuk oldani, hogy akkora anyagi támogatást kapjanak, amekkorára szükségük van.

– Tekintsünk el egy kicsit az Ifjúsági Önkormányzattól. Milyen személyes tervei, vágyai vannak?

– Szeretném még tizenkettedik előtt letenni a felsőfokú nyelvvizsgát. Érettségi után pedig Szegedre készülök, pszichológia szakra.

– Miért pont Szegedre?

– Az a szülővárosom, ott élnek a nagyszüleim, oda jár a testvérem is egyetemre, és nagyon dicséri. Anyukám, apukám is ott tanult egyébként. Másodikos vagy harmadikos voltam, mikor elköltöztünk, de nem Érdre, hanem Pozsonyba – nevelőapámat, aki diplomata, oda szólította a munkája. Négy évig éltünk Pozsonyban, és nagyon megszerettem a várost: tetszett nekem az új környezet, az új élet, és az, hogy egy új nyelvet tanulhatok – nagyon szeretem ugyanis a nyelveket. Magyar iskolába jártam, ahol a legtöbb gyerek kétnyelvű volt, édesapjuk vagy édesanyjuk magyar. Így utólag bánom, hogy nem szlovák iskolába mentem, mert akkor most tökéletesen tudnék szlovákul. Így is megtanultam persze valamennyire. Pozsonyban kezdtem vívni, és az edzéseken csak szlovákul beszéltek, és igazából ott sajátítottam el a nyelvet, bár az iskolában is volt pár tantárgy, amit szlovákul tanítottak. Egyébként sosem éreztem hátrányát, hogy magyar vagyok, semmiféle megaláztatás, atrocitás nem ért. Szerettem ott élni, és hatodikos korom óta – akkor költöztünk Pozsonyból Érdre – többször is elhatároztuk anyukámmal, hogy visszamegyünk pár napra a szünidőben, de eddig nem jött össze. Talán most a tavaszi szünetben… A régi barátaimmal ugyan már laza a kapcsolat, de azért az interneten keresztül tudunk egymásról.

– Gondolom, annak dacára, hogy magyar iskolába járt, teljesen más tanterv szerint tanult.

– Hogyne! És az is jelentős különbség, hogy ott az általános iskola nem 8, hanem 9 osztályos. Így aztán másképp oszlik meg a tananyag. Ez akkor volt probléma, amikor hazajöttünk, mert például matekból volt olyan anyagrész, amit itthon már vettek a velem egyidősek, Pozsonyban viszont még nem tanultuk. És persze másképp vettük a magyar irodalmat és a történelmet is – Szlovákiában egy kicsit azért megváltoztatták…

– Milyen volt hazajönni, és beilleszkedni Érden? Kellett különbözeti vizsgát tennie?

– Nem, átvettek az adott évfolyamba. Ami a beilleszkedést illeti, szerencsére nagyon könnyen barátkozom. A Marianumba jártam, nagyon szerettem az iskolát és az osztályomat is.

Sidneyben az osztálytársaim sem született ausztrálok voltak, hanem bevándorló családok gyermekei, én voltam az egyetlen európai.

– Az már sokkal nehezebb volt: Pozsonyban magyarok közt voltam, közös volt a nyelv, Ausztrália viszont teljesen más volt – pedig nem idegenek közé mentem, hanem az édesapámhoz. Sidneyben egy speciális iskolába jártam, amit kifejezetten a külföldről érkezők számára tartanak fenn – tehát az osztálytársaim sem született ausztrálok voltak, hanem bevándorló családok gyermekei; főleg Indiából, Afganisztánból érkeztek, én voltam az egyetlen európai. A suliban a nyelvtudás szerint osztották be csoportokba a diákokat – volt, aki egyetlen szót sem beszélt angolul. Én a végzősökhöz jártam, és pont akkor kerültem volna át egy átlagos gimnáziumba, amikor hazajöttem.

– Miben volt még más ez az iskola, mint itthoniak?

– Ausztráliában teljesen más a tanár-diák kapcsolat – sokkal közvetlenebb és szorosabb. Mindenben segítik a diákokat, és jobban belevonják őket a tanórákba is. A légkör is szabadabb, kevesebb a tanóra – ami egyébként nem 45 perc, hanem 60, és egymás után kettőt tartanak szünet nélkül, azaz 120 perc után van 20 perc pihenő. Ebéd előtt tanultunk kétszer 120 percet, majd egyszer hatvanat, azaz összesen 5 órát. Lecke nemigen volt. Egyébként főleg nyelvet tanultunk, meg történelmet, informatikát, matekot, irodalmat és nyelvtant – mindezt Ausztráliára fókuszálva. Nagyon tetszett, hogy Ausztráliában sok az iskolák közti sportrendezvény, amit nagyon profi módon bonyolítanak le. Ezt a gyakorlatot szeretném áthozni Érdre: tavasszal mi is tervezünk ilyen sportversenyeket.

– Ausztráliában is olyan könnyen beilleszkedett, mint Pozsonyban és Érden?

– Nem, eleinte nagyon meg voltam illetődve. És voltak nyelvi nehézségeim is: hiába tudtam már egész jól angolul, az első órákon egy árva szót sem értettem… Az ausztrál akcentus nagyon más! Aztán lassan kezdtem megszokni, majd megérteni, amit mondanak.

– Nem gondolt rá, hogy még maradjon egy félévre?

– Elsőre elég volt ez a hat hónap. Megviselt, hogy távol vagyok anyukámtól, a családomtól. Szeretnék egyébként visszamenni még egy évre, lehetőleg az egyetem előtt. Úgy tervezem, hogyha felvesznek a pszichológiára, halasztom az első évemet. Ausztráliában egyébként a diákok nagyon jól tudnak keresni a tanulás mellett, és már a gimnáziumi évek alatt is dolgoznak – nincs annyi tanulnivalójuk, hogy ne tudnának mellette mást csinálni. Az így megkeresett pénzből érettségi után világkörüli útra mennek. Én valószínűleg nem tudok majd tanulás mellett dolgozni, úgyhogy elsősorban a tanulásra helyezem majd a hangsúlyt.

– És a hazajövetel is szerepel a tervei között?

– Semmiképp sem szeretnék kint maradni. Az lehet, hogy többször ellátogatok majd Ausztráliába, de Magyarországon szeretnék majd elhelyezkedni. Szerintem nagyon fontos az, hogyha már magyarnak születtünk, itt is maradjunk.

– A távlati tervekről a közelebbiekre ugorva, az Ifjúsági Önkormányzatban milyen teendők várnak még Önre és társaira az idei tanévben?

– Tanulmányi kirándulásokat szervezünk az általános iskolásoknak – ezek függetlenek lesznek az osztálykirándulásoktól, és összesen mintegy száz érdi diák vehet majd részt rajta. Az úti cél egy ökocentrum lesz. A gimnazistákat pedig az egyik testvérvárosunkba szeretnénk elvinni. És a már említett, középiskolák közti sportrendezvényeket is szeretnénk lebonyolítani. Kosárlabda, röplabda, foci szerepelne a versenyszámok között. Ezeket még az idei tanévben, tavasszal valósítanánk meg.

– Melyik program igényli a legnagyobb erőbefektetést?

– Nem teszek különbséget. Ha valamibe belevágok, szeretném belőle a legtöbbet kihozni, így mindenre ugyanannyi energiát fordítok. Úgy érzem, minden programunkra egyformán oda kell figyelnünk.

– Volt, illetve van-e olyan tervük, amit valamiért nem tudnak megvalósítani?

– Egyetlen olyan elképzelésem volt, ami nem valósulhat meg, és ez a cserediák-program, ami jelentős szervezést és anyagi ráfordítást igényelt volna. Remélem, az utódaink ebben is előrelépnek majd, hiszen tapasztalatból tudom, igazán csak anyanyelvi környezetben lehet megtanulni egy nyelvet – amikor nincs rá lehetőség, hogy magyarul szólalj meg. És átéltem azt is, mekkora előnnyel jár jól beszélni angolul. Minél több nyelvet tudunk, annyival többek vagyunk.

– Az Ifjúsági Önkormányzat tagjait egy évre választják. Hogy érzi, ez sok vagy kevés?

– Szerintem pont elég. Nem hiszem, hogy bírnék többet, bár lehet, hogy a második évben már olyan rutinos lennék, hogy sokkal könnyebben menne… Nagyon jó ötlet, hogy végzős diák nem lehet tagja az Ifjúsági Önkormányzatnak, hiszen akkor már az érettségire kell fókuszálni.

– Így utólag, hogy már látja, mivel is jár a diákpolgármesterség, nem bánja, hogy belevágott?

– Egyáltalán nem! Sőt, nagyon örülök, hogy volt hozzá merszem. Sok mindent tanultam ebben az évben: korábban nagyon féltem a kamerától, vagy attól, hogy nyilatkozzam a sajtónak, de most már belejöttem – az eltelt fél évben magabiztosabb lettem. Ajánlom is mindenkinek, aki úgy érzi, gondjai vannak a fellépésével, hogy induljon a választáson, hiszen a bátorság nagyon fontos az életben.

 Érdi Újság

Ádám Katalin