Mindössze húsz percet töltött a Himalájában található Annapurna csúcsán az érdi Klein Dávid hegymászó, aki a magyarok közül elsőként jutott fel – oxigénpalack és teherhordók nélkül – a 8091 méteres csúcsra.

Klein Dávid május elsején 13:38-kor elérte az Annapurna 8091 méteres csúcsát, amelyet első magyarként (így első érdiként) ért el, s húsz percet töltött ott oxigénpalack és teherhordók nélkül. A hegymászó a Johnnie Walker Annapurna Expedíció után tartott sajtótájékoztató-élménybeszámolóján jártunk.

Klein Dávid beszámolóját a tizennégy nyolcezres csúccsal kezdte, megemlítve, hogy idáig négyet nem értek el oxigénpalack nélkül magyarok: a 8848/8850 méter magas Csomolungmát (amit ő négyszer is megpróbált elérni, 2005 tavaszán 8500, egy évvel később 8450, 2007-ben és 2008-ban egyaránt 8650 méter magasról fordult vissza), továbbá a második legmagasabb csúcsot, a 8611 méter magas K2-t, a „legalacsonyabb” nyolcezrest, a Sisapangmát, illetve a 8586 méter magas Kancsendzöngát, aminek csúcsát Erőss Zsolt ugyan elérte, de már nem érkezett le.

Az érdi hegymászó ezzel kapcsolatban megjegyezte, szerinte a sikeres csúcsmászás akkor tekinthető hivatalosnak, ha le is jövünk onnan.

A Johnnie Walker Annapurna Expedíció első nagy lépéseként Dávid Katmanduba utazott, aztán csatlakozott egy nemzetközi alaptáborhoz, ahol alaptábori szolgáltatásokat kapott, ez konyhasátrat, ebédlősátrat és logisztikai segítséget jelent.

30-40 kilométeres gyorsaságú szélben támadták a csúcsot.

Irány a csúcs!

Klein Dávid fejébe vette, hogy a helikopter helyett gyalogosan jut el az alaptáborig, ám – mint mondta – kicsit összecsapta az előkészítő munkákat, mert egy 1:100 000-hez léptékű térképpel indult az alaptábor felé, és a térképen egy másfél kilométer sugarú kör jelölte a tábort. A nehézségeket csak fokozza, hogy a műholdas telefonja időközben lemerült – nem volt kapcsolata a külvilággal.

„Eleinte jól ment a túra, de behavazottá vált a terep. Az ösvény nem látszott sehol, néha egy-egy pásztor kőrakást találtam, de élveztem és úgy éreztem jó irányba haladok. Hat napig nem találkoztam élőlénnyel, úgyhogy nagy élmény volt az alaptábor-megközelítés – leszámítva, hogy nem találtam meg…” – mondta ironikusan Klein Dávid.

A kettes táborban Klein Dávid sátrát befedte a hó.

Harmadik nap az alaptábor közelébe érkezett, a negyedik nap pedig annak keresgélésével telt, ahol nem talált vizet, így visszavonult a folyóvölgyhöz. Végül egy újabb teljes napot azzal töltött, hogy felmászott egy magas gerincre, ahol volt mobil térerő így elérte az ügynökséget, amely közölte, hogy menjen vissza a faluba (Letébe), mert néhány nappal később indul egy helikopter az alaptáborba. Később kiderült, hogy nagyjából 30-40 percnyi gyalogútra volt az alaptábortól mielőtt visszafordult volna.

Az alaptáborban

Klein Dávid – ha kacifántos úton is, de – megérkezett az alaptáborba, amely egy gleccser jobb oldalán található oldalmoréna volt, ahol először egy pudzsa szertartást tartottak, amely egy buddhista tisztelettételi vallási gyakorlat. „Ilyenkor a buddhisták engedélyt kérnek, hogy a hegy lejtőit tapossák.” – fogalmazott a szertartással kapcsolatban Klein.

Az alaptábor.

Az alaptábor után Klein Dávid öt akklimatizációs kört tett, összesen öttábort alakított ki (egyes; kettes; hármas; alsó négyes és felső négyes). Ezekben a táborokban csak két sátrat használt, egy duplafalút az egyestől a kettes táborig, egy egyfalút a hármas és a négyes táborokban.

Az akklimatizációs körökkel kapcsolatban Klein Dávid elmondta: ez a leghosszabb szakasza az expedíciónak, először egyik táborban sem érzi jól magát az ember, de a későbbiekben egyre jobb lesz.

Az egyes táborba vezető út.

„A kettes táborba felvezető szakasz fenyegetőnek tűnik, később, amikor szembesültem olyan szakaszokkal, mint a célkereszt (Cross) kuloár, akkor rájöttem, hogy ez kismiska.”

Klein Dávid a magyar zászlóval az alaptáborban.

Az expedíció önmagában is hordoz egy állandó veszélyforrást, ám még ehhez olyan helyek is hozzájönnek, amiket könnyen figyelmen kívül hagy egy-egy mászó. Klein Dávid is elmesélte, hogy a képen áltható jégcsatornák egyikébe majdnem beleesett, ugyanis azt elfedte a hó.

„Fel kellett készülnöm a célkereszt kulóárra, amelyről tudtam, hogy Horváth Tibor itt vesztette az életét, úgyhogy fel kellett készülnöm arra is, hogy a hegynek magas az objektív veszélyfaktora. Ez a veszélyfaktor azt jelenti, hogy nem én viszem a hegyek közé, hanem az ott van.” – jegyezte meg Klein, ezt pedig taktikával kellett felváltani.

Megfigyelte, hogy a célkereszt kuloárra reggel 7.30-kor kezd sütni a nap (amelynek fényétől a hó meglazul, lavinaveszélyes), így megígérte magának, hogy ha még előnye is származna belőle, akkor sem megy fel rajta reggel hét óra után.

Persze a szigorú taktikázás és a biztonság mellett olykor lazításra is volt idő. Klein Dávid elmesélte, hogy német társával, Josttal még videót is készítettek arról, ahogy egy Lady Gaga számra karaokéznak. (képünkön)

Klein Dávid első magyarként az Annapurna 8091 méteres csúcsán.

Az első kísérlet

„Április közepén nyílt egy időjárási ablak, de ez inkább ilyen legenda volt, mert egyre csúnyábban nézett ki a meteorológiai előrejelzéseken, kezdett szűkebbé, szelesebbé, csapadékosabbá válni, azaz kezdett egyáltalán nem időjárási ablakká válni” – fogalmazott az érdi hegymászó, aki ennek ellenére elindult a csúcs felé, de azzal a tudattal, hogy ha nem is sikerül, akkor legalább „akklimatizációnak jó lesz”.

„Három órát mozogtunk felfelé, felderítő túrának jó volt, aztán lejöttünk az alsó négyes táborba. Csak ez után jött egy nehezebb időszak, ugyanis tizenegy napig vesztegeltünk 4200 méteren, ami miatt veszítettünk az akklimatizációnkból.”

Tizenegy napig vesztegeltek, ami alatt el kellett foglalniuk magukat valamivel.

A második kísérlet

Április 28-án megkezdődött a második csúcstámadás. „A meteorológia ígért nekünk egy szép, széles, több napos ablakot, felmentünk a kettes táborba, ahol ilyen állapotban (képünkön) találtam a sátramat. Ezzel két óra munka volt, míg kilapátoltam és egy új platformra nyűgöztem le. Emiatt kipurcantam, elkezdett vizesedni és fájni a térdem. Úgy éreztem, a szervezetem nem reagál jól a magasságra, az akklimatizációm elkallódott.”

Klein Dávidnak (balra) és Jostnak néha még kikapcsolódni is volt ideje.

CSÚCSTÁMADÁS

„A négyes táborba való menet során megfeleztük a menetidőt, mégis csak meg volt az akklimatizáció, ezért bátran továbbmentünk a 7300 méter magasan álló felső négyes táborig.” Itt viszont nem volt sok idejük, hisz terveik szerint április 30-án este 22.00 órakor elindulnak a csúcs felé, ehelyett viszont csak 23.15-kor kezdték meg az utolsó szakaszt.

A beígért gyenge szél helyett konstans 30-40 km/h-s szél volt, amiben gyakran 50-60 kilométeres széllökések is voltak.

Közeledés az egyes táborba.

„Hajnal három órakor Jost javasolta, hogy forduljunk vissza, míg én azt javasoltam, hogy menjünk még egy órát, mert tudtam, hogy akkor már jön a pirkadat, ami élettanilag eleinte nem ad semmilyen pluszt, de pszichésen igen és hamarosan jön a meleg is. Továbbmentünk és fel sem merült a visszafordulás, csak a kuloár környékén.” – mesélte Klein, akihez és Josthoz időközben az alaptáborban megismert olasz mászó, Mario is csatlakozott.

Elérkeztek a traverzhez (oldalmozgásos rész), melynek egyharmadánál elfogytak a rögzített kötelek, amiről nem tudtak, ha tudták volna, akkor vittek volna kötelet…

Ennek ellenére jó pár órás túra után eljutottak a traverz végéhez. „Itt találkoztunk egy sherpával, aki mondta, hogy forduljunk vissza, mert nincsenek kötelek a kuloárban és laza a hó. Gondolkoztunk rajta tizenöt másodpercet és mentünk tovább. Miközben Mario sherpája, aki oxigénpalackkal volt, továbbment és vele csak a csúcson találkoztunk.”

Elérkeztek az előcsúcsra, ahol egyrészt Mario sherpája, Pasang várta őket, továbbá egy alaptábori ismerőssel, Nadavval, akit Jost felismert. Ketten pedig az alaptáborban végeláthatatlan sakkpartikat játszottak. Elhatározták, hogy ha a csúcson találkoznak, akkor lejátsszák a világ legmagasabb sakkpartiját. Nadavék megkérték Kleint, hogy filmezze le, ahogy ketten sakkoznak egy okostelefonon. „Ezt eléggé nyersen és durva szavakkal utasítottam el, akkora hülyeségnek tartottam ezt az egészet, bár azóta restellem, hogy nem voltam hajlandó megcsinálni” – jegyezte meg az érdi mászó.

„Pasang, Mario és én továbbmentünk a fő csúcs felé, Jost egy négyperces sakkpartival később indult el. 13:38-kor pedig elértük a csúcsot!” – emlékezett vissza, megjegyezve, hogy a csúcson készült utolsó fotó időbélyegzője 13:59 perc, tehát nem voltak sokat fent.

Rögös az út a csúcsig – és a kettes táborig.

Klein Dávid megvallotta, hogy a fagysérülés veszélye miatt nem lobogtatta a magyar és a Johnnie Walker zászlót sem a csúcson, ám az alaptáborban azért megmutatta a piros-fehér-zöldet.

A lefelé vezető „úton” viszont nem találták meg saját nyomaikat a kuloárban, ám Mario kezébe vette a stafétabotot, s mintegy egyórás túra után megtalálták a helyes ösvényt.

Vissza a civilizált életbe, Klein Dávidék elhagyták az alaptábort.

„Az első megkönnyebbülés az volt, amikor már megtaláltuk a rögzített köteleket, ekkor már azt éreztem, hogy megyünk le, mint a trolibusz.” – ironizált Klein Dávid, aki még Josttal közösen a négyes táborban aludt egyet, mielőtt visszatért az alacsonyabban lévő táborokba, hogy összepakolja a cuccait. Klein Dávid külön kiemelte, hogy nem hagyott szemetet a hegyen, mert számára fontos, hogy az ökolábnyom a lehető legkisebb legyen.