Csaknem három évtizedes múltra tekinthetnek vissza, a modern társastánc klubok közül elsőként alakult meg 1989-ben a Bonton Tánc és Sport Egyesület. Ha hívják őket, bármely rendezvényen szívesen vállalnak fellépést. A legendás érdi táncegyüttes tavaly óta Érdikum.

- Hogyan jött létre a táncegyesület?

- Mindketten versenytáncosok voltunk. A Fővárosi Művelődési Ház körtermében működő táncklubban ismerkedtünk meg 37 évvel ezelőtt, ahol Benkő Dániel szülei tanítottak. Én korábban Szántó Erzsébethez jártam, de miután megismerkedtünk, klubot váltottam. A tánc szeretete később sem halványult, s hogy ezt továbbadjuk, mindketten elvégeztük a tánctanárképzőt. Mivel kezdetben még bizonytalanok voltunk, hogy alkalmasak vagyunk-e erre, barátainkat és az ő gyermekeiket kezdtük el tanítani. Mikor láttuk, hogy működik, egy fiatalokból álló csoportot alakítottunk. Első igazi növendékeink, – akik számunkra a „kísérleti csoportot” jelentették -, többsége ma már nagymama, nagypapa lett. Nagyszerű közösségé formálódott ez a csapat, s talán ez a siker adta a lökést a folytatáshoz. 1989-ben pedig felvettük a Bonton nevet.

- A saját nevükhöz igazították?

- Egy kicsit igen, de egyébként a francia eredetű szó azt jelenti jól nevelt, illemtudó, modern. Úgy tűnt, hogy minden benne van, ami bennünket, illetve ezt a tevékenységet jellemzi. Meg persze, összecseng a nevünk első szótagjával is, illik hozzánk. Előbb iskolákban, majd a helyi kultúrházban, aztán az Ipartestület székházában, az utóbbi időben pedig a Vigadóban tartjuk az óráinkat. Csaknem minden nemzedéknek lehetősége van egyesületünkben társastáncokat tanulni.

- Kik jelentkeztek?

- Kezdetben a barátaink hozták el a gyermekeiket, jöttek fiúk, lányok vegyesen. Később a tehetségesebb gyerekekkel szombatonként külön is foglalkoztunk. A hétköznapokon csak egy-két órát tartottunk, szombaton néha délelőtt és délután is voltak táncórák, mert mi is ekkor értünk rá, hiszen a kezdeti időszakban főállás mellett tanítottunk.

- Egyébként, mi volt a „civil” szakmájuk?

- Mindkettőnknek a tánctól nagyon távol álló munkahelye volt. Jómagam iskolatitkárként dolgoztam, majd az egykori Gazdasági Szervezet pénzügyi irodájának a munkatársa lettem, később meg egy-két magáncégnél is volt állásom. János villanyszerelő volt. Pár éven belül már nem lehetett munka mellett csinálni, túl sok volt, ezért egyéni vállalkozók lettünk. Ez a saját, rugalmas időbeosztás nagyon megfelelt, hiszen fiatal anyaként így több időt tölthettem a saját gyerekeimmel is. A táncoktatást pedig közösen vittük a férjemmel. Nem egyszer egymást támogatva, biztatva, mert bizony akadtak azért mélypontok, amikor úgy éreztem, felállok, nem csinálom tovább! Néha túl sok volt a feladat és még ennél is több az elvárás a szülők részéről. Nem könnyű mindig mindennek megfelelni, ezért az ember néha elbizonytalanodik. Egyszer pár hónapig kibírtam, hogy nem mentem el az órákra. Nagyon elkedvetlenített, nehezen tudtam elfogadni, hogy sokan hanyagságból maradoztak el, ez különösen bosszantó volt, amikor épp fellépésekre készültünk. De szerencsére itt voltunk egymásnak Jánossal, ő nem hagyta annyiban, kitartóan ment helyettem is és vitte tovább a tanítást. Ez nekem is erőt adott, hamar átsegített a mélyponton, és visszatértem, mert jól tudtam, hogy mindkettőnkre szükség van. Férjem a fiúknak mutatott példát, én meg a lányokat irányítottam. Néha az is előfordult, hogy nekem kellett őt támogatnom, az önbizalmát erősítenem. Sokat segített, hogy együtt dolgozhattunk, tudtuk egymást lelkesíteni.

- Ezekből a szombati táncklubokból nőtte ki magát az egyesület?

- Igen. Édesanyám már akkoriban gyakran mondta: „Ti áttáncoljátok az egész életeteket, buliból buliba jártok!” A „buli” valójában a fellépéseket jelentette, amelyekre gyakran a felnőttek is elkísérték a gyerekeket. Megtetszett nekik a tánc, így elkezdtünk a felnőttekkel is foglalkozni. Végül a kisiskolásoktól a felnőtt korosztályig lettek tanítványaink. Legtöbben az alapoktól kezdik. Persze, a kicsik inkább a játékos mozgást sajátítják el, amelynek ügyes praktikái vannak arra, hogy megszerettesse velük a táncot. Mára már Eszter lányunk is „megörökölte” a táncoktatást, ő is több csoporttal foglalkozik. Június 3-án tartjuk Érden a tanévzáró vizsgabemutató műsorunkat, ahol az ovisoktól a seniorokig, minden csapat látványos produkciókkal mutatkozik be. Év közben pedig több versenyen is részt vesznek. Legutóbb a Zugló Kupán színpadi tánc kategóriában nyertek aranyérmet a juniorok, és több különdíjat is elhoztak.

- Érden a Bonton volt az első társastánc klub. Jól tudom?

- Igen az elsők között alakult meg, előttünk talán csak néptáncot tanítottak. A többi, ma is működő táncegyesület, csoport utánunk jött létre. Valóban úttörők voltunk ebben a műfajban. Azok, akik közel három évtizeddel ezelőtt hozzánk jöttek táncolni, ma már a saját gyerekeiket hozzák. Sőt, már a lányunk is a saját korosztályának gyermekeit oktatja. A legjobb az, amikor valamennyi nemzedék egyszerre lép színpadra: az unokák, a szülők és a nagyszülők.

- Említette a minősítő megmérettetéseket, ám a Bonton főprofilja nem a versenyeztetés. Miért nem?

- Ránk inkább a jótékonysági fellépések jellemzőek. Persze, növendékeink is részt vesznek időnként minősítő versenyeken, a jó eredmény lelkesíti is őket, sőt sokan már nemzetközi zsűri előtt is kiválóan szerepeltek. Évente mindenképpen eljutnak egy-két megmérettetésre is. Jó érzés, óriási öröm mindannyiunknak, ha a szakszűri magas értékelést ad róluk, de alapvetően nem a versenyzésre neveljük a növendékeinket. Mi azt tartjuk, hogy nem csak a legtehetségesebbekkel kell foglalkozni. Mindenkiben van olyan érték, amit megmutathat. Lehet, hogy nem született tánccsillag, de nem is szeretnénk senkit ebben a tudatban ringatni. Inkább az a célunk, hogy minden növendékünkkel megszerettessük a táncot, a mozgást. Azt hiszem, nagyon ritka, hogy valaki alsós korától kezdődően, középiskolás, sőt egyetemista korában is még mindig itt van a „fészekben”. Ez is igazolja azt a kohéziós erőt, amely sokkal többet ad a versenyzéseknél. Nem egymás ellen, hanem egymásért dolgozunk, edzünk, táncolunk. Nálunk a képzés és minden tevékenységünk emberközpontú. Fontosabbnak tartjuk az összefogást a versengés helyett és az örömteli sportélményt a teljesítési kényszer helyett. Leginkább a csoportos formációk, a kűrprogramok vannak túlsúlyban. Ha a gyerekek folyton versenyeznének, nem biztos, hogy annyi sikerélményük lenne, mint amennyit a jótékonysági fellépéseken kapnak. Ezeken mindannyian részt vehetnek, függetlenül attól, hogy eltérő alkatúak és mozgásúak, mindez nem számít, ha egy-egy rendezvényen megérzik a közönség szeretetét. Nálunk tehát inkább a csapatmunkán, a közös élményen van a hangsúly.

- Ha hívják önöket, tényleg szívesen mennek bárhová?

- Ha belefér az időnkbe, természetesen! Nekünk ugyanolyan öröm és élmény például idősek otthonában fellépni, mint több száz fős közönség előtt. Jó érzés látni, ahogyan az idős emberek arca felderül a látványtól, hálásan mosolyognak. Néhányan csak tapsolni vagy inteni bírnak, de szemmel látható a boldogságuk. Az igazi küldetésünk az, hogy örömet szerezzünk mind a táncosainknak, mind pedig a közönségnek. Ezt nem én, hanem a negyven éven felüli táncosaink mondják. Nemrégiben tartottunk egy bogrács partit a régi klubtagoknak, akik nem győzték sorolni az élményeiket. Bennünk is ekkor tudatosult igazán, hogy ez a közösség meghatározó útravalót nyújt a táncosoknak, sőt innen kikerülve, később is tartják egymással a kapcsolatot. Nagyon jó volt együtt látni a mai szülőket, akik az edzőtáborokból őrzött sztorijaikat mesélték. Húsz év elteltével is élénken élnek bennük az emlékek.

- Táborokat is tartanak…

- Igen, minden évben megszervezzük, s bár rengeteget táncolunk, mellette közös játékokkal, ügyességi és szellemi vetélkedőkkel is színesítjük az együtt töltött időt. Az alsósoknak napközis tábort szoktunk szervezni, míg a felsősökkel és középiskolásokkal távolabbra utazunk, arra is figyelve, hogy új helyekre is eljussunk. Idén Dégre készülünk. A felnőtteknek pedig izgalmas buszkirándulásokat szervezünk. Most Bulgária lesz az úti cél. Korábban kulturális diákcsere programban is részt vehettünk, tavalyelőtt Vásárosnaményban három napos látogatást tettünk. Egy pályázatnak köszönhetően Görögországba is eljutottunk, meghatározó élmény volt mindenkinek, hiszen a táncosaink kétezres közönség előtt léptek fel. A Honfoglalást táncolták, rengeteg külföldi látta, de kiderült, magyarok is voltak köztük. Fergeteges sikerünk volt.

- Érden 11 éve a Bonton Egyesület szervezi a tánc világnapját..

- Szívügyünk, hogy helyi szinten is megünnepeljük ezt a napot, ezért 2006 óta magunkra vállaltuk a szervezés feladatait. Sajnos, még mindig jóval több csoport működik városunkban és környékén, mint amennyien egy-egy ilyen nagyszabású gála műsoridejébe beleférnek. Mindenesetre, ilyenkor egy kis betekintést kaphat az érdi közönség arról, milyen munka folyik ezekben a csoportokban, táncegyesületekben.

- Nagy bátorság volt, amikor úgy döntöttek, hogy a tánc lesz a hivatásuk?

- Csak azt tudtam, hogy szeretek táncolni és amit tudok, kész vagyok önzetlenül átadni másoknak, gyerekeknek, fiataloknak és idősebbeknek egyaránt. Számomra a tánc ma is éltető elem a mindennapokban. Újra meg újra erőt ad, lelkesít, ha kell, kiemel a csüggedésből is.

- Visszatekintve mi volt a legnehezebb?

- Mindennek megvan a jó és a rossz oldala is. Mi nagyon lelkesek vagyunk, szívvel-lélekkel tesszük a dolgunkat, de néha előfordul, hogy „keresztüllépnek a lelkünkön”. Vagy talán én élem meg érzékenyebben, amikor alaptalanul ér bírálat bennünket. Azt, hogy egy-egy mozdulat mögött mennyi munka van, azt csak az tudja, aki már megpróbálta. Nem az a baj, ha nem értékelik a befektetett munkát, csak legalább ne kicsinyítsék le az erőfeszítéseinket, mert olyan az, mint az arculcsapás!

- Noha még önök is aktívak, de lesz kinek átadni a stafétát.

- Lányunk a Vörösmartyban érettségizett, de már egy évvel korábban rábíztunk egy csoportot, amit önállóan vezethetett. Ez a bizalom sokat jelentett számára, mert remekül helytállt. A legelső tanítványai közül van, aki ma a Madách Színházban táncol, mások kortárs táncművészeti csoportba kerültek. Van, aki színházban folytatta a karrierjét, s akad, aki maga is koreográfus lett. Többen tánctanárként folytatják a pályafutásukat. Mi természetesen büszkék vagyunk mindegyikükre. Esztert sikerült meggyőznünk, hogy „rendes” szakmát is szerezzen. Idegenforgalmi végzettsége van, de közben felvételizett a Táncművészeti Akadémiára és – bár nem az államilag finanszírozott csoportba, de – felvették! Most már a mestervizsgán is túl van, de még mindig a továbbtanuláson gondolkodik, hogy a táncból, a mozgáskultúrából minél többet tudjon átadni a növendékeinek.

Érdi Újság 

Bálint Edit

Bóna János és felesége Ilona 27 évvel ezelőtt, 1989-ben alakította meg Érden a Bonton táncklubot. Öt év után egyesületi formában, 15 éve pedig közhasznú szervezetként működnek. Fő tevékenységeik a táncoktatás, képzés, készségszint-fejlesztés, valamint kulturális rendezvények szervezése és lebonyolítása. Tanítványaik évente 20 fellépésen vesznek részt, jótékonysági rendezvényeken, térségi- és országos, valamint nemzetközi versenyeken szerepelnek. Az elmúlt évek alatt számos kimagasló eredményt értek el, köztük nemzetközi arany- és ezüstminősítést a Veszprémi Játékokon, Országos Bajnokság 1. helyezés, illetve Hobbi táncversenyen arany, ezüst és bronz érem.