Botykapeterden gyermekeskedett, Móricz debreceni kollégiumában tanult, Pécsett járt orvosi egyetemre és Mosdósról került Érdre, ahol harminc esztendeje gyógyítja a gyerekeket. Életéről, hivatásáról beszélgettünk az Érd Egészségügyéért Díj kitüntetettjével Dr. Bognár Sárával.

– Van olyan gyermek, akinek már a szüleit is Ön gyógyította. Világéletében orvosnak készült?

– Teljesen más pályák vonzottak. Egy kis baranyai faluban, Botykapeterden nőttem fel, a déli határ mellett, Szigetvár közelében. Édesapám itt volt lelkésze egy szórványgyülekezetnek; vagy tizenöt falu tartozott hozzá. Nagycsaládban nőttem fel: egy bátyám és három öcsém van. Nagyon szerettem a kisebbekkel foglalkozni, gondoskodni róluk – a legkisebb testvérem tíz évvel fiatalabb nálam –, és az volt a vágyam, már egész pici gyerekkoromban is, hogy óvónő legyek. A nagypeterdi általános iskolában aztán – hála a tanárnőmnek – a biológia lett az egyik kedvenc tantárgyam. Emellett szerettem sportolni, rendszeresen jártam megyei szavalóversenyekre, és nagyon jól rajzoltam, így megfordult a fejemben, hogy a pécsi művészeti iskolában tanulok tovább. A szüleim bele is egyeztek volna, az osztályfőnököm azonban lebeszélt. Így aztán a debreceni református gimnázium tanulója lettem, és a híres kollégium lakója – ezt az intézményt mindenki ismeri Móricz Légy jó mindhalálig című regényéből. Az összes testvérem ebben a gimnáziumban végzett, ami nagyon nagy vállalkozás volt a szüleim részéről, hiszen közel ötszáz kilométerre kerültünk az otthonunktól, és csak a szünidőkben járhattunk haza. Ezt nem volt könnyű megszoknunk. Mivel az egyháztól akkoriban vették el egyik régi épületét, az internátusban élők összeszorultak – ha jól emlékszem, vagy harmincan laktunk egy szobában. Ez még nekem, a nagycsaládban felnőtt gyereknek is sok volt.

– Szigorú volt az internátus napirendje?

– Igen. Reggel hatkor keltünk, hétig átnézhettük az aznapi leckét, aztán reggeli, majd áhítat – ez nem volt kötelező –, iskola, ebéd. Háromtól négyig kaptunk kimenőt, ekkor tudtam találkozni a testvéreimmel. Négytől hétig szilencium volt, azaz tanulási idő, kétszer tizenöt perc szünettel. Ezt nagyon szigorúan vették. Így utólag látom, sokkal eredményesebben tudtam volna tanulni, ha hangosan visszamondhatom a leckét, de erre nem volt lehetőségem. A tanulásban mindig segítettek, olyannyira, hogy engem negyedik évben egy orvostanhallgató készített fel a felvételire. Harmadikban ugyanis eldöntöttem: megpróbálom az orvosi egyetemet, ahogy emlékszem, a tanáraim biztatására.

– Nem érte hátrány az egyetemi felvételinél amiatt, hogy református középiskolában végzett?

– Nem, az egyetemek örültek a jól felkészült, alapos oktatásban részesített diákoknak. A párttitkár ugyan megkérdezte a felvételin, hogy voltam-e KISZ-tag, mire én elmondtam, hogy a mi iskolánkban nem volt ilyen szervezet, tehát nem, de emiatt hátrány nem ért. Igaz, elsőre nem vettek fel: a maximális 20 pontból 18-at értem el. A kudarchoz hozzájárulhatott az is, hogy akkor már nagyon elfáradtam, érettségi után rengeteget tanultam a felvételire is, ráadásul az utolsó napokban egyedül maradtam a hatalmas, kihalt kollégiumban, ami szörnyű élmény volt.

– Mit csinált egy évig, a következő felvételiig?

– Édesapám bevitt Szigetvárra a kórházba, hátha felvesznek segédápolónőnek. Így is lett, a belgyógyászatra kerültem, három műszakban dolgoztam április végéig. Nagyon szerettem, bár rendkívül fárasztó volt: már a második hónapban beosztottak egyedüli éjszakás nővérnek – ezt nem lett volna szabad, hiszen nem volt szakmai ismeretem, de látták, mennyire figyelmes és lelkes vagyok. Három műszakban dolgoztam, közben hetente kétszer Pécsre jártam előkészítőre, vonattal. Előkészítős napokon a kétórás vonattal mentem az egyetemre, nyolckor vége volt az előadásoknak, a vonatom viszont csak éjfél előtt indult. Egy kilométert kellett gyalogolnom a botykapeterdi állomásról haza, a kukoricáson át. Édesapám gyakran elém jött, hogy ne menjek egyedül. Másnap reggel aztán ötkor keltem, mentem a délelőttös műszakba. A szabad órák, hétvégék pedig tanulással teltek.

– Szórakozás, barátok?

– Ilyen szempontból ez az esztendő és a rákövetkező hat év, míg egyetemre jártam, kiesett az életemből. Nem emlékszem az abban az időszakban történő nemzetközi- és hazai eseményekre, csak a tanulásnak éltem. A csoporttársakkal, kollégistákkal tettünk egy-egy kirándulást a Mecsekben, eljártunk néha ide-oda, de ez nem volt jellemző. Aki nem vette komolyan a tanulást, az kihullott. Ez ma sincs másképp: legkisebb fiam másodéves orvostanhallgató, és az ő napjai is tanulással telnek, legfeljebb evésre, alvásra jut ideje. Máshogy ez nem megy. A tanulás mellett, hogy némi pénzt szerezzünk, az évfolyamtársainkkal egy-egy éjszaka besegítettünk a kórházban a nővéreknek. Beszélgettünk a betegekkel, figyeltük az infúziót, megigazítottuk a párnát, mikor mire volt szükség. Itt ért az első megrázó élmény: azt a fiatal, vesebeteg asszonyt, akivel egyik éjjel olyan jól elbeszélgettem, másnap, a kórbonctani gyakorlaton a boncasztalon láttam viszont. Máig emlékszem a keresztnevére.

– A szigetvári kórházban töltött esztendő alatt nem érte hasonló élmény?

– Ott olyan eset fordult elő, ami édesapámat rendítette meg. Volt, hogy motorral elém jött az esti műszak után – autónk nem volt –, és azt látta, hogy az osztályon elhunyt diabéteszes beteget a kolléganőm és én visszük le a kórbonctanra, mert nem volt beteghordó munkatárs, és mivel tolókocsi sem akadt, kézi hordágyon cipeltük. Édesapám akkor nem akarta engedni, hogy tovább folytassam a munkát, de én kardoskodtam, hogy pont az ilyen eseteken szeretnék segíteni.

– Sok szó esett már az édesapjáról. Hogy tudta vállalni egy kiskeresetű lelkész mind az öt gyermeke taníttatását?

– Édesanyám, míg mi fel nem nőttünk, a ház körül dolgozott – mindig tartottunk csirkét, disznót –, majd ő is elhelyezkedett, a helyi orvos mellett adminisztrátorként. Édesanyám lánykorában egyetemre járt, de mivel családjára rásütötték, hogy kulákok, kirúgták, és kitelepítették őket. Édesapámnak is volt középfokú közgazdasági végzettsége, ezért aztán a falunkban felajánlották neki a téesz gazdasági vezetői pozícióját, amivel plusz fizetéshez jutott. Hét közben ellátta a gazdasági ügyeket, hétvégén istentiszteleteket tartott a szórványgyülekezetekben. Gyakran elkísértük őt mi, gyerekek, vittük a palástját, táskában meleg teát, vizet.

– Ön sosem szeretett volna lelkész lenni?

– Nem. A segítő szándék megvan bennem, de sosem éreztem, hogy vigasztaló szavakkal tudnék szolgálni, a cselekvés hozzám közelebb áll.

– Pedig egy gyermekorvosnak is hatalmas empátiára van szüksége…

– Igen, erre én is rájöttem. Azt vallom: a gyerekeket csak úgy lehet eredményesen gyógyítani, ha ismerem a körülményeiket, hátterüket, korábbi betegségeiket. Ezért nem is szeretem, ha ismeretlenül esik be valaki a rendelésre, és kéri az antibiotikumot.

– Évtizedek óta él Érden, előtte Mosdóson, a tüdőgyógyintézet gyermekosztályán dolgozott, közvetlenül az egyetem befejezése után. Itt milyen tapasztalatokat szerzett?

– Már az egyetemi tüdőgyógyászati gyakorlatot is itt töltöttem, igaz, ez csupán néhány nap volt. Nagyon megszerettem a kollégákat, és az intézményvezető főorvost, aki nemcsak fantasztikusan nagy tudású ember volt, hanem a gyerekeket is nagyon szerette: minden kórteremben mesével, mondókával köszöntötte a gyerekeket, és tréfált velük. Az egyetem után megkerestem őket, hogy van-e szabad helyük. Öt évet töltöttem náluk, és részt vettem a kutatómunkában is, a különböző allergiavizsgálatok, gyógykezelések területén. A szakmai tapasztalat mellett megtanultam bánni az elesett, beteg gyermekekkel – szintén a főorvos úr javaslatai szerint, aki a legyengült apróságoknak húslevest főzetett a konyhán, és azt ajánlotta, hogy mielőtt infúziót kötnénk be, próbáljuk a gyerekeket cseppentővel itatni, hátha nem lesz szükség a szúrásra. Ezeket most is tudom alkalmazni, persze csak akkor, ha együtt tudok működni a szülőkkel.

– Hogy került Érdre?

– Bármilyen jól telt ez az öt év, nagyon magányos voltam Mosdóson, váltani szerettem volna, miután letettem a gyermekgyógyász szakvizsgát. Volt egy barátnőm, még a református kollégiumból, aki Érden élt, és ismerte dr. Dizseri Tamást, a szakorvosi rendelő akkori gyermekgyógyász csoportvezető főorvosát. Megkérdezte, nincs-e üres gyermekorvosi állás – és volt. A főorvos úr pont akkor szervezte a körzeti ellátást, szükség volt gyermekorvosokra. Kaptam egy negyven négyzetméteres szolgálati lakást a lakótelepen, másfél-két év múlva megismerkedtem a férjemmel, és jött a három gyerek. Nem volt könnyű időszak az életemben, rengeteget dolgoztam, volt, hogy este nyolc után értem haza. A gyerekek mai napig emlegetik.

– Milyen érzés egy gyermekorvosnak a saját csemetéjét kezelnie?

– Olyankor én is csak aggódó anya voltam… Egy-egy kisebb megfázáson kívül sosem mertem kezelni őket. Szerencsére nem voltak betegesek, de nem felejtem el, amikor egyszer én adtam be Balázs fiamnak a legutolsó védőoltását, és három hatalmas pukli lett a helyén. Soha, se előtte, se utána nem fordult elő hasonló. Szerencsére ő erre nem emlékszik, még nagyon pici volt. Édesanyámnak huszonhárom unokája van, többüket kezelem alkalomadtán, most már bátrabban és nagyobb tapasztalattal, mint annak idején a gyerekeimet.

– Harmincegy éve rendel Érden. Sosem akart váltani?

– Nem volt könnyű a három gyerekkel a negyven négyzetméteren, és bizony megfordult a fejemben, hogy visszamegyünk Mosdósra, hiszen a tüdőgyógyintézet a gyönyörű Pallavicini-kastélyban működött, amelynek szolgálati lakásaiban sok nagyobb orvoscsalád élt. De a férjem nagyon kötődött Érdhez, így aztán maradtunk, a férjem pici, másfél szobás családi házát bővítettük. A munkámat, a betegekkel való foglalkozást sosem akartam másra – például kutatómunkára – cserélni. Nekem a betegekkel, a családokkal való kapcsolat, az, hogy ismerjem őket, gondjukat-bajukat, kiemelten fontos. A szülők így átélhetik, hogy van, aki meghallgatja őket, figyel a problémáikra. Manapság, ebben a rohanó világban nincs idő a beszélgetésre. Itt, a rendelőben sincs ez másképp, de én rendszeresen kijárok a családokhoz, bármilyen fárasztó, és így van mód egy kis beszélgetésre is.

– Éjszaka is hívják, hogy doktornő, gond van?

– Régebben igen. Most, hogy hatvan fölött vagyok, már nem tudom vállalni az éjszakai segítségnyújtást. Ha nem pihenem ki magamat, az a másnapi munka rovására megy. Mindenkinek elmondom: ha nagy a gond, életveszély van, azonnal hívják a mentőket. Sok gond, baj van a magyar egészségügyben, de az akut gyermekgyógyászati ellátás 99 százalékban működik.

– Tudja, legalább hozzávetőlegesen, hány gyermeket gyógyított eddig?

– Nem tudom. A praxislétszám jelenleg 1500 körüli. Nagyon sok helyettesítést is vállalok. Szívesen segítek, és nem csak a váltótársamnak. Nekem is lehet szükségem hirtelen helyettesre, és hiszem: ahogy én segítek másoknak, úgy rajtam is fognak, ha igénylem.

– Szabadságra, pihenésre jut azért idő a nyáron?

– Igen, három hétig nem dolgozom, de mivel édesanyám sajnos kórházba került, őt látogatom rendszeresen ez idő alatt. Szerencsére javul az állapota.

– És mi lesz a hosszabb pihenéssel, azaz a nyugdíjjal?

– A könyvelőm szerint legkorábban 2018-ban mehetnék nyugdíjba, de egyelőre nem tervezek ilyesmit. Nem érzem még magam annyira fáradtnak, még szívesen dolgozom. Arról álmodom, hogy Balázs fiam folytatja majd a praxisomat, de az még közel tíz év, és azt nem valószínű, hogy ki tudom várni, de amíg úgy érzem, hogy helyes döntéseket hozok a betegeim érdekében, addig maradok.

Érdi Újság Ádám Katalin

Dr. Bognár Sára 1980-ban szerezte meg orvosi diplomáját a Pécsi Orvostudományi Egyetemen. Öt évig dolgozott a Mosdósi Tüdőgyógyintézet Gyermekosztályán. 1985-ben került Érdre csecsemő- és gyermekgyógyász szakorvosként. Ellátási területe a városközponti lakótelep, illetve Érd-Ófalu. Több intézményben is ellát iskolaorvosi feladatokat, és más orvosi körzetekben helyettesít. Tagja a Házi Gyermekorvosok Egyesületének és a Magyar Gyermekorvos Társaságnak. 2016-ban ő vehette át az Érd Egészségügyéért Díjat. Férjével, három gyermekével Érden él.