Diákok százaiból nevelt szakembert az elmúlt negyed évszázadban; ha a cégeknek jó villanyszerelőkre van szükségük, hozzá fordulnak. Egy ország ismerte meg a nevét egy ismert vízlágyító reklámjának köszönhetően, évekig volt a cég arca, de nem bírta szeretett iskolája nélkül. Nagy vágya, hogy Európa legmodernebb tanműhelyét hozhassa létre. Beszélgetés Lőkös Lajos szakoktatóval. 

– Egy anyuka azt mesélte, hogy a villanyszerelőnek tanuló fiát, mikor az át akart nyergelni a szakács szakmára, pár mondattal meggyőzte: maradjon. A fiatalember idén kitűnően vizsgázott, már állása is van. Másoktól is hallottam már, hogy Ön csodákat művel a villanyszerelő tanulókkal. Mi a titka?
– Sok minden… Magam sem villany-, hanem tévé- és rádiószerelő szerettem volna lenni, de nem vettek fel a választott középiskolába, mert kevés volt hozzá az orosztudásom. Így aztán a 27-es számú szakmunkásképzőbe kerültem, háztartásigép-szerelőnek tanultam. Olyan szakoktatóim voltak a három év alatt, akikhez jó volt bemenni: hat körül már szállingóztak a gyerekek az iskolába, viccmeséléssel, beszélgetéssel indult a reggel, hétkor pedig kezdődött a tanítás. Nekem már akkor, szakmunkástanulóként az volt a vágyam, hogy én is a nyomdokaikba lépjek. Mikor végeztem, a Magyar Optikai Műveknél helyezkedtem el, és munka mellett kezdtem tanulni a villanyszerelő szakmát. Volt egy kollégám, aki öt forinttal többet keresett óránként, mint én, mert megvolt az érettségije, így aztán én is nekifeküdtem.

– Estin?
– Igen. A szakmunkásképző kivételével minden iskolámat munka mellett végeztem el, a további szakmákat, érettségit, diplomákat, az érintésvédelmi vizsgát, mindent. Visszakanyarodva a kezdetekhez, a MOM után a régi iskolámban dolgoztam, így a volt tanáraimból kollégák lettek. Érettségi után, 1983-ban lettem szakoktató. Az első időszak nem volt könnyű: reggel héttől délután kettőig háztartásigép-szerelőket tanítottam, és minden hétfőn délután kettőtől este kilencig a villanyszerelőket is.

– Hány évig tanított itt?
– 1983-tól 2013-ig, tíz év kihagyással. A Kósba három éve kerültem, mikor a régi iskolámban megszüntették a státuszomat.

– Érden viszont nem háztartásigép-, hanem villanyszerelést oktat.
– Igen, mert jó négy éve háztartásigép-szerelő szak már csak a felnőttképzésben van. Ennek oka, hogy ma már csak a nagygépeket javítják. Mi annak idején a hajsütővasat, villanyborotvát is meg tudtuk szerelni. Jók voltak egyébként azok a régi gépek. Van egy idős hölgy, Pesten él, a Bosnyák téren, harminc éve hív, ha valamilyen háztartási gépet kell szerelni. Nemrég új mosógépet helyeztem üzembe nála; a negyvenéves, még működő régit odaadta nekem, hogy vigyem be a gyerekeknek az iskolába, tanítani. De én megtartottam magamnak, tartaléknak.

– Villanyszerelő-tanulóknak minek mosógép?
– Nemcsak a szakmára tanítom őket, hanem alapszinten esztergálni, ívhegesztésre és háztartási gépek szerelésére is.

– Így nagyobb eséllyel jutnak álláshoz?
– Mire végeznek, mindegyiknek van már munkája. Tizenegy most végzett gyerekemből hétnek ötös lett a szakmunkásvizsgája, négyesnél rosszabb jegyet pedig senki sem kapott. Persze ehhez sok munka kell: az első hónap azzal telik, hogy a szakmát megszerettetem velük. Mesélek arról, mit és hogyan lehet elérni, aztán, ha az iskolában elromlik valami, vagy a kollégák behoznak egy-egy elromlott háztartási gépet, együtt megcsináljuk. Akkor lesznek jó szakemberek, ha van előttük megfelelő példa. Volt a csoportomban két olyan gyerek, akik saját bevallásuk szerint is az iskola rémei voltak, nálam viszont tantestületi dicsérettel végeztek. Ezekre az eredményekre büszke vagyok – ha még egyszer kezdeném az életem, ismét csak ezt csinálnám.

– A szülei mivel foglalkoztak?
– Édesapám női szabó volt, édesanyám varrónő. A Május 1. Ruhagyárban dolgoztak, nyugdíjazásukig. Apukám szerette volna, ha továbbviszem a családi hagyományt, tanított is engem otthon. Egy-egy egyszerűbb dolgot a mai napig megvarrok. Egy évig oktattam egy iskolában technikát is, ott a hetedikes lányokkal neszesszert és szoknyát varrtunk. Volt három varrógépünk, abból kettő nem ment, azokat egybeépítettem, így lett két jó gépünk.

– Miért nem vonzotta ez a szakma?
– Talán pont azért, mert apukám rendkívül ügyes volt benne. Még egy dologhoz volt nagy tehetsége: a főzéshez. De ha egy szöget be kellett verni, vagy felnyitni egy konzervet, az ambulancián kötöttünk ki. Így a javítás, barkácsolás rám hárult otthon.

– Hol volt ez az otthon?
– Budapest VIII. kerületében, a József utcában, a Rákóczi térnél, az úgynevezett kocsisoron. A házunk hatalmas pincéje valaha oktatómedence volt, ahol a világháború előtt matrózok csónakáztak. Az én időmben raktárnak használták, onnan hordtuk fel a fát – öt emeletet felfelé. Ott kezdtem a szakmát is: egy konnektort akartam csinálni, aztán hirtelen ott voltam a villanyóránál… Negyven évig éltem a VIII. kerületben.

– Nem a legjobb környék.
– Nem volt az olyan rossz. A mi arcunkat ismerték, nem bántottak. Voltak villongások, de apukámék úgy neveltek, hogyha tömeg van, valami balhét látok, menjek másik utcán haza. A feleségem is ott lakott egyébként, onnan is ismerem, immár harminckét éve. Tanítónő, Törökbálinton dolgozik. Huszonhét éve vagyunk házasok; az első feleségemtől született fiamat és a két közös gyermekünket is együtt neveltük fel.

– A fiai milyen pályát választottak?
– A legidősebb autószerelő, de árufuvarozói és klímaszerelő szakmája is van, ez utóbbiból él ma. A középső villanyszerelő, a világítástechnika a szakterülete, a kicsi még általános iskolás, és ő is szakoktató szeretne lenni. Nagyon remélem, hogy ez így is marad, mert szeretném kinevelni az utódomat – ahogy annak idején a tanáraim nekem adták át a tudásukat, úgy én is szeretném megosztani valakivel, aki így nem az első lépcsőfokra lép majd fel, hanem az első emeletre.

– Mitől jó egy szakoktató?
– Abból lehet jó szakoktató, aki legalul kezdte, és átélte, mit jelent szakmunkástanulónak lenni. Én a mai napig szakmunkásnak tartom magam. Fontos az is, hogy legyen naprakész a tudása, szeresse és motiválja a gyerekeket. És nagyon sokat kell dicsérni. Buzdítom őket arra is, hogy különféle munkákat elvégezzenek otthon, fotózzák le az eredményt, és mutassák meg másoknak is. Ezzel nagyon jól lehet motiválni a többieket is.

– Ön sem csak villanyt és háztartási gépet szerel, hanem rengeteg munkát elvégez a ház körül.
– Igen, hegesztek, esztergálok, festek, parkettázok, kövezek. Amikor kiköltöztünk az érdi házba – amit apósomnak köszönhetünk –, mindent mi csináltunk. Saját építésű a kandallónk, sőt, még a hozzá való tisztítókészlet is.

– Mi az, amit nem szívesen csinál meg?
– Az elektronika az, ami kifog rajtam. Azt nem szeretem. Ma már a háztartási gépek egyes részei nem javíthatók, csak egyben cserélhetők. Régen az alkatrészt nem csak cseréltük, hanem javítottuk is. A gépek élettartama is csökken: egy mosógép például öt-nyolc évig működik, utána érdemes lecserélni. Édesanyám mosógépe huszonöt évig elment, persze úgy, hogy karbantartottam. Nekem is van egy huszonöt éves rúdmixerem, többe került, mint a havi fizetésem: negyvenezer forint volt. A nejem azt mondta, mikor megvettem, hogy nem vagyok normális, de annyi különleges funkciója van… Most télen tönkrement egy gombja; a gyártó még megvan, ezer forintért javította. Kértem, küldjék el az alkatrészt, megcsinálom én, de arra nem voltak hajlandók. Most, hogy megjavították, a következő huszonöt évben megint működni fog.

– Van más hobbija is a javításokon, barkácsoláson kívül?
– Hogyne, rengeteg. Nagyon szeretem a fegyvereket: szoktunk íjazni, vannak kardjaim is. És más dolgokat is gyűjtök: katonai sapkákat, például. Az enyém ott látható a polcon, de van rendőr- és munkásőrsapkám is. Nagyon szeretek régiségeket felújítani, átalakítani: régi óra tokját, kilyukadt vaskályhát. Ha az utókornak meg lehet menteni valamit, tegyük is meg. Ezt a háztartási gépekkel kapcsolatban is vallom. Volt olyan, hogy nálam idősebb mosógépet szereltem meg egy másik gép tartozékaival.

– Volt életének egy zajosabb szakasza is: tévéreklámokban szerepelt, különféle termékeket népszerűsített. Hogyan jött ez a lehetőség?
– Egyszer kijött az iskolánkba egy hölgy, aki egy vízlágyító gyártó cégnek keresett olyan oktatót, aki laikusoknak – dolgozóknak, hostesseknek – érthetően el tudja magyarázni a mosógép működését, szakmabelieknek pedig a cég által gyártott szerek hatását. Elment a főnököm, tartott két előadást, kicikizték. Lepasszolta nekem a lehetőséget: egy mosógépgyár szervizébe kellett elmennem, ahol a közönség soraiban ott voltak egykori tanítványaim is. Persze, próbálkoztak velem is, de nem hagytam magam. Ugyanazokat a fogásokat vettem elő, mint az iskolai oktatásban: amikor elfáradtak, jöhetett a humor. Öt évig dolgoztam a cégnél másodállásban, majd tíz évig főállásban, bejártam az egész országot – ismerem az összes háztartásigép-szervizt. Kooperációs és tréningmenedzser voltam, nagyon jól kerestem: pedagógusfizetésem háromszorosát. Igaz, ezért heti hat napot dolgoztam. Olyan oktatóprogramot állítottam össze, amely azt mutatta be, hogyan tisztítják, tartják karban a cég termékei a mosogató- és mosógépeket, a mikrohullámú sütőket és a tűzhelyeket, és ezeket szakiskolák végzős tanulóinak is bemutattam. Ez is lett a vesztem: megéreztem az iskolák jellegzetes illatát, és hazafelé szinte könny csorgott a szememből. Látta a feleségem, mennyire visszavágyom, azt mondta, ne törődjek azzal, hogy kevesebb lesz a pénz, jöjjek vissza tanítani újra. 2006-ban ismét pedagógus lettem, és megfogadtam: soha többé nem megyek máshová.

– A tévéreklámos szereplés hogyan jött?
– Kezdetben szakértőnek hívtak egy-egy forgatásra, aztán egyszer megkérdezték: miért nem én állok a mosógép mellé? Elvállaltam. Tudni kell azt is: minden szert, amit reklámoztam, korábban kipróbáltam, teszteltem magam is. Hazahoztam a mosóport, vízlágyítót a feleségemnek, mosson azzal, én meg egy-két hónapon keresztül figyeltem a hatást. A legjobb az volt az egészben, hogy a cég termékeivel háztartási gépet lehetett nyerni, és ezt én adtam át. Egy idős néninek mosogatógépet vittünk, kérdeztük, örül-e neki. „Majd akkor örülök, ha önök elmennek, a gép meg itt marad!” – válaszolta. Nem akarta elhinni, hogy megkapja fotózás után.

– Évtizedek óta van már a szakmában. El tudja képzelni, hogy valaha nyugdíjba menjen?
– Addig még kilenc évem van, de ha felajánlanák, elmennék, mert most még biztos a nyugdíj. Azt nem tudom, hogy bírnám itthon. Nagyon szeretek tanítani. Az a vágyam, hogyha a Kóst újjáépítik, a tervezett tanműhelyt úgy alakítsam ki, hogy az ne csak Magyarországon, de Európában is a legmodernebb legyen. Jó lenne egy egyetemi diploma is, mert most csak főiskolai van, de ez már tulajdonképp mellékes. A tanműhely fontosabb.

Érdi Újság – Ádám Katalin

Lőkös Lajos Budapesten született 1961-ben. Első szakmáját 1978-ban szerezte, majd jött a többi: háztartásigép-szerelő, villanyszerelő, ívhegesztő, elektrolakatos. 1982-ben érettségizett, középfokú pedagógiai végzettsége mellett három diplomája van: műszaki oktatói (Kandó Kálmán Főiskola), közoktatásvezetői (BME) és mentor tanári (BME).