A tusképeiben megtestesülő, megfogalmazódó Erdős János-i világ maga a könnyed és mélységes, a szembeszökően üde és mellbevágóan drámai, az életigenlően derűs és létbe veszően megrázó mediterrán csoda.

A hallatlanul érzékeny és titokzatos, vizuális eszközkészletében egyszerre füstté válóan lágy vonalú, légiesen elmosódó színhatásokkal dolgozó, lírai és csontozatosan szerkezetes, fluid beágyazottságában fátyolosan, felhőszerűn atmoszferikus és írásjelszerűségében kalligrafikusan tiszta és markánsan egyszerű, haikuszerűen tömör és cirkalmasan kecses tusrajzait, valamint tusos és vegyes technikás vászon és farost alapú festményeit nézve határozottan érezzük azok tárgyi világából, közvetlen földrajzi környezetéből, pannon miliőjéből származtatható eredetét.

Az alkotó segítsége nélkül azonban csak találgathatjuk a kiindulási pontokat, olyannyira elvont és átköltött, emberi érzésekkel és hangulatérzetekkel, redukált tárgyi és kitalált tárgynélküli konkrétumokkal behelyettesíthető az ábrázolás.

Mintha valamiféle esszenciális és artisztikus japáni vagy kínai világ kelne itt életre a munkákon. De a dolog fordítva is igaz! Mintha a pannon Zók (a művész jelenlegi lakhelye) keltette környezeti élmények oltódnának bele a Távol-Kelet messzi jelenéseinek asszociációs rezdüléseibe az igen finoman, kulturáltan és tisztelettel kezelt vásznakon.

Itt minden olyan, mintha megroggyant karám- és kerítésdarabok, hajdani eszköz voltukat elrejteni igyekvő ósdi szerszámok, öreg és kajla gémeskutak, rozsdásodó kovácsoltvas alkatrészek, égre meredő kiszáradt fák, dombívekre rakódott várfalmeszesedések, völgyekbe csúszó roskatag házfalak, ütött-kopott ajtók és ablakok, deszkáikat lengető düledező ólak és kukoricagórék megszenesedett sziluettjei írnának egy vég nélküli mintha-történetet, amelynek rezgő életfunkciókat imitáló megdermedt fekete betűjelei lehetnének akár süketnéma absztrakt emberi árnyfigurák is egy idő- és térszelvényekre parcellázott hagyományos filmszalagon. Vagy egy képmutogatós színpadi műben. Ahol minden virtuális képdoboz egy-egy teatrum sacrum két dimenzióban, egy-egy atmoszferikus ellenfényben eljátszott, átszemélyesített élettörténet feketén kikristályosodó kalligrafikus staffázsfigurákkal, amelyek egyidősek önmaguk lassú, folyóírásszerű keletkezés- és szenvedéstörténetével. Világi misztika valószerűtlenül beszűrődő külső fénnyel. Szent tér profán kálváriákkal, amelyekben mint fekete villámok ott rángatóznak a függőhídszerű tájdomborzatok és a földparcellák grafikonjai is.

A földből ég lesz, a levegőégben pára- és ködfoltok képződnek, a felhők vészjósló komor füstként gomolyognak, és feleselnek a hétszín árnyalatú fehér fénnyel, ahol soha sincs este, mert minden, mintha csak napközben volna. Örök reggelben, délben és alkonyatban zajlik, telik az idő, és lassú feloldódásra ítélt sötét életgyökerekké, fekete verőerekké, szurkos telérekké formálódik minden életjelenség ebben az Erdős-féle antropogén és topográfiai térben. Az ég örökébe íródó vonalpászmaszerű kormos martok, partok és meredélyek, sziklák, földhátak és völgységek, bürük, pallók és kötelékek, mintha drámai módon átélt és átszemélyesített kalligrafikus árnyékfoltjai és átiratai lennének a Lao-ce-féle Tao Te King-nek, Az Út és az Erény könyvének. Tudniillik: „Az ember a földet követi, / a föld az eget követi, / az ég az útat követi, / az út önnön rendjét követi”.

Íme, előttünk állnak a nagy szintézis, a letisztulás kevés, de hatásos színnel megfestett elégikus képei, s a művek kavargó élethátteréből kibontakozik és letisztul a művész maga fogalmazta „végső” bölcsessége, amely így hangzik: „azt hiszem, ma jobb képet csináltam, mint tegnap, de gyengébbet annál, amit majd holnap alkotok”.

(Részlet a május 28-án elhangzott kiállítás-megnyitóból.)

Erdős János tárlata május 20-ig tekinthető meg az Érdi Galériában

(Érdi Újság)