Annak ellenére, hogy már gyermekkorában – ahogyan fogalmazott – „kórosan” sokat olvasott, nem könyvtárosnak, hanem pedagógusnak készült. A „történelem” azonban kifogott rajta, s több évtized távlatából állítja, hogy a kudarcok sem véletlenek az életünkben. Beszélgetés Nida Judit könyvtárossal. 

-Honnan indult a pályafutása?

-A Szolnok megyei nagyközségben, a ma már városi rangú Fegyverneken nevelkedtem, itt jártam általános iskolába, majd Törökszentmiklóson érettségiztem. Érettségi után olyan fordulat következett az életemben, ami – mint később kiderült – egyszerre volt rossz, de jó is. Az ELTE-re jelentkeztem magyar-pedagógiai szakra, de vállalhatatlan történelem felvételit írtam, ami nemcsak, hogy pontokat nem hozott, hanem csúfos kudarc is volt számomra. Ezután – félig-meddig kényszerűségből – döntöttem úgy, hogy akkor a debreceni Tanítóképző Főiskolára megyek, és kisgyermekeket tanítok majd. Ott aztán a beiratkozásnál kiderült, hogy könyvtár szakkollégium is működik az intézményben. Mivel rettenetesen szerettem olvasni, s titkos vágyam volt, hogy egyszer könyvekkel foglalkozzam, megragadtam az alkalmat, és a tanítói képzés kiegészítéseként az említett szakkollégiumot választottam.

-Jó döntés volt?

-A lehető legjobb! Igaz, a sikertelen történelem felvételi óriási pofon volt, de végül is ennek lett a következménye, hogy Debrecenbe kerültem, ahol a könyvtárosi szakmát illetően a legkiválóbb képzésben volt részem. Három nagyszerű tanárnőnk volt. Papp Miklósné, Székelyné Sipos Klára és Supp Györgyné, akik olyan komoly tudással engedtek utunkra bennünket, amire a későbbiekben bármelyik könyvtárban bátran lehetett támaszkodni. Egy kivételesen szilárd alap volt, amire később építkezhettem. Egy évig Fegyverneken a községi könyvtárban dolgoztam, ez volt a szakmai munkám kezdete, majd nagy váltásként a Budapesti Műszaki Egyetem Központi Könyvtárában helyezkedtem el. Itt is óriási szerencsém volt, mert két roppant elhivatott kolléganő mellé kerültem, akik nagyon magas szinten művelték a könyvtáros szakmát. Őket is érdemes név szerint említeni: Körmendy Editről és Stella Györgyiről van szó. Így sikerült a szakmai tudásomat továbbfejleszteni, de talán ennél is fontosabb volt, hogy a Műszaki Egyetem könyvtárában tanultam meg megfelelő alázattal tisztelni, becsülni és élvezni ezt a hivatást.

-Mi hozta Érdre?

-Akkoriban már volt családom, megszületett a nagyobbik lányunk, s Budapesten egy parányi lakásban éltünk, amit szerettünk volna nagyobbra cserélni, ám az anyagi lehetőségeink meglehetősen korlátozottak voltak ahhoz, hogy a fővárosban tágasabb ingatlant vásároljunk. Ezért a ’90-es évek elején úgy döntöttünk, hogy – a család és a barátok támogatásával, meg sok-sok saját munkával – valahol a főváros környékén építkezünk. Így találtunk egy általunk is megfizethető telekre Érden és belevágtunk. Ez életünknek egy újabb fejezete volt, rengeteg kihívással. Felépült a házunk, megszületett a kisebbik lányunk, s a gyes boldog évei után jöttek a dolgos hétköznapok, amikor meg kellett oldani a lányok óvodába-iskolába vitelét és a bejárást a munkahelyemre. A férjemet a munkája nagyon sokszor hosszú időre elszólította otthonról, úgyhogy arra a döntésre jutottam, jobb lenne helyben dolgozni. Besétáltam a Csuka Zoltán Városi Könyvtárba, hátha…

-Első próbálkozásra szerencséje volt?

-Nem azonnal, de néhány hónapon belül az akkori igazgatónőnk, Bazsóné Megyes Klára értesített, hogy a Zenei könyvtárban lenne számomra egy álláslehetőség. Hogy szerencse-e, vagy véletlen, de úgy lettem Érden zenei könyvtáros, hogy előtte – kis túlzással – még csak nem is jártam ilyen könyvtári részlegben.

-Hogyan birkózott meg az új feladatokkal?

-Rengeteget kellett tanulnom. Az érdi könyvtár zenei részlege leginkább közművelődési feladatokat lát el, tehát nem olyan, mint egy zenei szakkönyvtár, de így is bőven akadt számomra olyan ismeretanyag, amit el kellett sajátítanom, hiszen valamilyen szinten érteni kellett a zenéhez, a filmekhez is. A könyvtárosi ismereteim elég stabil lábakon álltak, viszont – bár nagyon szerettem zenét hallgatni – tulajdonképpen laikus voltam ezen a téren.

-Ugyanakkor a Magyar Földrajzi Múzeumban elhelyezett Zenei könyvtárat közösségi programokkal népszerűsíteni is kellett. Ez könnyen ment?

-Örültem, hogy egy kicsit kiélhetem a pedagógusi vénámat. Főként iskolás, de óvodás csoportokat is fogadtam, zenei vetélkedőket szerveztem diákoknak. Nem zavart, hogy új dolgokat kellett próbálnom, úgy tapasztaltam, hogy az én életemre jó hatással van a megfelelő időben egy-egy komolyabb váltás. Ilyenkor arra kényszerülök, hogy szembenézzek magammal, újraértékeljem a dolgaimat és kénytelen vagyok új utakat keresni, mert azért – valljuk be – valamennyien hajlamosak vagyunk az „elkényelmesedésre”.

-A zenei könyvtárban teljesen egyedül kellett kitaposnia az új ösvényt?

-Ezúttal valóban nem állt mellettem tapasztalt kolléganő, sok mindent egyedül kellett felfedeznem, kitapasztalnom, noha a könyvtár munkatársai, amiben csak tudtak, segítettek. A legtöbb szakmai támogatást ebben az időszakban a Magyar Könyvtárosok Egyesületének Zenei Szekciójától kaptam. Miután bekapcsolódtam a szervezet munkájába, mindig volt hová fordulnom, ha elakadtam valamiben.

-Néhány éve az önkormányzat jóvoltából egy új, különálló épületbe költözhetett a zenei könyvtár, amelynek kialakításában, berendezésében, működtetésében önnek oroszlánrésze volt.

-Óriási élményt jelentett számomra, már csak azért is, mert egy nagyszerű, lelkiismeretes építész alakította át az egyébként régi épületet modern zenei könyvtárrá. Úgy látott hozzá a tervezéséhez, hogy beült mellém a régi zenei könyvtárba és órákon át figyelte, miként szolgálom ki a vendégeket, s közben ezeregy kérdést tett fel, mit és miért épp úgy teszek, hová kerül a visszahozott hang és videóállomány. Később a saját tapasztalatai és a könyvtár kérésének megfelelően alakította ki zenei részleg új otthonát. A berendezését a Nemzeti Kulturális Alap pályázatán nyertük, így valóban méltó helyre került ez a könyvtári szolgáltatás. Hat éve kiválóan működik itt a népszerű Zenei klub, az emberek nemcsak megszokták, de meg is szerették ezt a fiókintézményt.

-Nemrégen egy újabb váltás érkezett az életébe, amikor a városi könyvtár igazgatóhelyettese lett. Milyen érzés volt megválni a Zenei könyvtártól?

-Leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor az ember gyermeke kirepül a családi fészekből. Nem tagadom, hatalmas megtiszteltetés volt számomra, hogy Sebestyénné Majchrowska Ewa engem kért fel erre a pozícióra, viszont egyértelmű volt, hogy a Hivatalnok utcai, központi épületben kell folytatnom a munkát. Ez egyrészt nagy öröm, másrészt újabb óriási kihívás volt, hiszen ismét egészen új dolgokat is meg kellett tanulnom, vagy legalábbis felelevenítenem abból a régi debreceni tudástárból. A Zenei könyvtárban azért otthagytam egy darabot a szívemből, vagy legalábbis az életemből. Azért sem bántam meg, hogy elvállaltam ezt az új beosztást, mert a közvetlen kolléganőimtől annyi szeretet, segítséget, erőt és támogatást kaptam a kezdeti nehéz időszakban, amiről nem is hittem, hogy létezhet. Fárasztó, nehéz volt a váltás, de hatalmas élmény is. Mindenképpen új lendületet adott számomra szakmailag és emberileg egyaránt.

-Mindig mosolyog. Ez a pozitív, derűs életszemléletéből fakad, vagy a hivatás velejárója?

-Meggyőződésem, hogy a mi szakmánkban kötelező a mosoly. Természetesen nekünk is vannak rossz napjaink, minket is érnek negatív dolgok a hivatásunkban és a magánéletünkben is, mint ahogyan mindenkit, de ezek nem tartoznak az olvasókra! Amikor kilépünk közéjük, a pult mögé állunk – szolgálunk. Minél gyorsabban, minél szakszerűbben. Lehet, sokan úgy vélekednek erről, hogy akkor nem is őszinte, csupán színlelés ez a mosolygós kedvesség. Én ezzel vitatkozom, mert azokban a percekben, amíg az olvasóval foglalkozunk, egész biztosan őszinte a mosolyunk. Nyilván, miután kiszolgáltam az olvasót és problémám van, nem fogok tovább vigyorogni, mint a vadalma, de addig, amíg ügyféllel foglalkozom, ő a legfontosabb! Hiszem, hogy aki önszántából választotta ezt a szakmát és szívesen műveli, annak a mosoly nem színlelés és nem esik nehezére.

-Vajon a könyvtáros, aki ilyen óriási mennyiségű könyvvel van körülvéve, hogyan választja ki az olvasmányait?

-Amíg fiatalabb voltam, mindent végigolvastam, amit elkezdtem, akkor is, ha nem tetszett. Egy idő után azonban azt mondtam, na nem, ennyi időm azért nincsen, ha százhúsz évig élek sem! Ma már, ha elkezdek egy könyvet, s nem találom meg benne, ami lekötné a figyelmem, egyszerűen leteszem. Velem is előfordul, hogy találkozom olyan kötettel, amit a világ minden kincséért sem lapoznék fel, de ez ízlés kérdése. Egyébként „mindenevő” vagyok, ami a műfajokat illeti. Sokféle irodalmat szeretek olvasni, úgy vagyok ezzel, amiként egy klasszikus zeneszerző fogalmazott: nincs ilyen, vagy olyan zene, hanem csak jó és rossz zene van. Úgy vélem, ez a könyvekre is igaz. Persze minden embernek mást jelent a jó könyv fogalma. Számtalan dolog befolyásolhatja, mikor, mit vesz elő az ember. Szabó Magdát például – bár nagy kedvencem – képtelen vagyok fáradtan olvasni, mert nála minden mondatra oda kell figyelni. Agatha Christie-t viszont bármikor lehet olvasni, hisz egy igazán jó krimi akár pihentető is lehet. Nem szégyellem, bűnügyi regényeket is szívesen olvasok, de csak válogatva! Tulajdonképpen egy könyvtárosnak nem kis kihívás azt kiválasztani, mit nem fog elolvasni. Szerencsére, még úgy két-háromszáz évnyi kötet előttem áll, valószínűleg a jövőben sem fogok unatkozni!

-Ez már gyermekkorában is így volt? Szórakozás és buli helyett is olvasott inkább?

-Annak ellenére, hogy a szüleim szerint olykor „kórosan” sokat olvastam, azért a baráti társaságokat se hanyagoltam el. Igaz, nem voltam egy nagy buliarc, de könyvmolynak se tartottam magam. Kollégistaként természetesen nem is vonhattam volna ki magam a közösségből, de ez életkori sajátosság, vétek is lett volna kihagyni! Való igaz viszont, hogy számomra főképpen a könyv jelentette és jelenti az igazi kikapcsolódást.

-Eddigi pályafutásából mik a legkedvesebb pillanatai?

-Nehéz kérdés, hirtelen két nagyon kedves érdi esemény jut eszembe. Egy apuka rendszeresen járt a fiaival a zenei könyvtárba kölcsönözni, majd a legkisebb fiúcska az egyik foglalkozáson is megjelent, akkor már iskolásként. A rendezvény végén ez az apróság odarohant hozzám, lelkesen átölelt és azt mondta: „Ha tudtam volna, hogy hozzád jövünk, hozok neked egy dalt ajándékba!” Kaphat ennél többet az ember? Nekem felért egy rangos kitüntetéssel. A másik talán nem kapcsolódik annyira a könyvtáros szakmához, de szívemnek kedves történet. Szintén zenei könyvtáros korszakomban egy idő után óvónők is jelentkeztek, szívesen hoznának csoportokat hozzám. El sem tudtam képzelni, miként fogom én húsz, alig hároméves csöppség figyelmét lekötni? Némi gyakorló óvónői segítséggel végül ebbe is belerázódtam, sőt nagyon megszerettem ezt a korcsoportot. Egyik ovis foglalkozást épp télen tartottuk, s a végén természetesen minden jelenlévő felnőtt öltöztette a kicsinyeket. Én éppen egy kisfiúra adtam rá a kabátját, sapkáját, majd keresni kezdtem a sálját. Hol a sálad? – kérdeztem. Hatalmas szemeket meresztett rám, kihúzta magát, majd komoly hangon közölte: „Féjfi embej nem hojd sálat!” Azóta is szállóige a könyvtárunkban.

-A könyvtáros rengeteg emberrel találkozik, s mindenkivel illik türelmesen, szeretetteljesen foglalkoznia. Mindig sikerül?

-Nem. De az előadóművészek, a színészek munkájához hasonlítanám ezt a dolgot, akik szerint amennyi pozitív energiát, jót, szeretetet adnak ki magukból a színpadon, legalább annyit kapnak vissza a közönségüktől. A könyvtárosok is így vannak ezzel, csak nekünk nem színpadunk, hanem kölcsönzőpultunk van. Nem óriási dolgokról, hanem apró gesztusokról, parányi szeretet-visszajelzésekről beszélek, amelyek jólesnek, s olykor egész napunk hangulatát meghatározzák. Ezeket mi úgy gyűjtögetjük, mint a virágszálakat, egymásnak is elmeséljük őket, megosztjuk, hiszen bármelyikünk kapja is, mindannyiunkhoz szólnak.

Bálint Edit – Érdi Újság