Vakon született, hat éves kora óta lát, ha keveset is, és csak az egyik szemére. Gyerekkorában sokat csúfolták az osztálytársai, volt, hogy a testvérei ottfelejtették a hintán, és idegenek kísérték haza. Mikor felnőtt, eltökélte, csak olyan emberhez megy férjhez, aki nem lát. Nehéz sorsa miatt cseppet sem keseredett meg: ma már nagymama, energikus, életvidám, rendszeresen edz, versenyszerűen tekézik, és részt vesz a különféle érzékenyítő programokban. Gubuznai Évával beszélgettünk.

– Egy érdi rendezvényen találkoztunk, ahol elmesélte, hogy hatévesen kezdett látni. Ezek szerint vakon született?

– Igen. Egy sárvári család ötödik gyermeke voltam. Édesapám, Bakos Lajos, népzenész volt, rendszeresen turnézott külföldön, édesanyám volt itthon a gyerekekkel. A születésemet követő negyedik napon derült ki, hogy nem látok. Anyám mellett feküdt egy nő, akinek halva született a gyermekeke. Kérte anyámat, adjon neki engem, mert hát mit kezd ennyi gyerek mellett egy vakkal?! Ajánlott cserébe zsírt, lisztet, pénzt, merthogy ő dúsgazdag, és képtelen szülni a férjének. Szegény anyám csak annyit mondott, hogy majd megbeszéli apámmal, aki persze rettentően felháborodott… Sokszor elmesélték nekem ezt a történetet, meg is kaptam néha, amikor rosszul viselkedtem, hogy „bárcsak adtalak volna oda annak, aki kért!”.

– Mi baja volt a látásának?

– Glaukómával, azaz zöldhályoggal születtem. Édesapám és édesanyám családjában is előfordult ez a betegség. A négy idősebb testvérem nem örökölte, és a három fiatalabb sem, csak én. Édesapám hordott fűhöz-fához, mondta is az egyik orvosnak: „már három fehér házat adtam ennek a lánynak a szeméért”, mire a debreceni professzor azt felelte: akármennyi ház árát adja is, sose fog látni. Nem volt igaza: hat éves koromban egy műtéttel sikerült elérni, hogy legalább a fényeket lássam az egyik szememmel. A mai napig emlékszem arra az élményre, mikor látni kezdtem. Azt nem lehet elmondani…

– Egy sokgyermekes családban biztos sok segítséget kapott a testvéreitől.

– Persze. Kérdezgettem őket folyton, ez mi, az mi, ők tanítottak is mindenfélére, még betűket is vagdostak ki nekem. Hurcoltak magukkal mindenhova, egyszer ottfelejtettek a tűzoltóparkban a hintán, egy asszony kísért haza. Iskolába a húgommal kerültem. Szegénykém sokat kínlódott mellettem, teljesen lemaradt, miközben nekem segített, én viszont jó tanuló voltam, bár az írás nagyon nem ment. Fényeket, alakokat láttam, de a betűket alig. „Jézusom, az Évike megint olvasott” – mondták, mikor meglátták a maszatot, vagyis a nyomdafestéket az orrom hegyén. Leginkább hallás alapján tanultam, míg el nem kerültem egy gyógypedagógiai iskolába, ahol megtanítottak írni, olvasni.

– Az osztálytársaival milyen volt a viszonya?

– Sokat csúfoltak. Elöl ültem, közel a táblához, a hátam mögül meg jöttek az utasítások: „félszemű Éva, húzódj jobbra, félszemű Éva, menjél balra!”. Szegény bátyám meg a nővérem nem győztek értem verekedni. Nagyon sokat sírtam. Volt, hogy a boltban, mikor a szememhez emeltem a csokoládét – akkoriban a színeket még nem láttam, csak nagyon haloványan, ezen csupán a 2002-es műtétem segített – meggyanúsítottak azzal, hogy lopni akarok. Rohantam anyukámhoz, hogy védjen meg. Nagyon fontos volt nekem mindig, hogy legyen, aki megvéd, aki mellettem áll. Az általános iskolát, leszámítva azt az időszakot, amíg a gyógypedagógián megtanítottak írni-olvasni, végig a húgommal jártam, aki sokat segített nekem, kivált alsó tagozatban. Szerettem volna gimnáziumba menni, de az intézmény igazgatója közölte, hogy szó se lehet arról, hogy felvegyen. Apám épp külföldön turnézott, édesanyám és a kisebb testvéreim is elkísérték, én a nővéreimmel voltam otthon, akinek azt ajánlották: vigyenek el a Vakok Intézetébe, majd ott megtanítanak valami szakmára. A nővérem tiltakozott: korábban többször volt már erről szó, a hatóságok folyton nyaggatták a szüleimet, akik viszont azt akarták, hogy otthon nőjek fel. Édesapám – aki a helyi zeneiskola és a fúvószenekar alapítója volt – úgy képzelte, hogy majd megtanít engem cimbalmozni, és vele együtt fogok fellépni. Ebből azonban nem lett semmi: a nővérem, más lehetőség híján, hiszen a helyi gimnáziumba nem vettek fel, kénytelen volt beleegyezni, hogy a Vakok Intézetébe kerüljek.

– Nehezen viselte, hogy látók közül vakok közé került?

– A legcsodálatosabb éveim voltak ezek, bár a könyvkötő szakma, amire beiratkoztam, nem volt nekem való, mert kevés volt hozzá a látásom. Végül sikerült levizsgáznom, nem is rosszul. Az intézetben megtanultam a Braille-írást, amit nagyon megszerettem, és nagyon fontosnak is tartok: sajnos, az utóbbi években veszített a jelentőségéből, egyre kevesebben tanulták, de most megint kezd egyre népszerűbbé válni.

– Mi volt a legszebb ebben a három évben, távol a családjától, egy olyan szakmát tanulva, amit nem érzett a magáénak?

– Mindig arra vágytam, hogy olyan emberek közt élhessek, amilyen én vagyok, és olyan férfit szerettem volna páromul, aki nem lát. Szégyelltem a felemás színű szemeimet, a glaukómámat. Most lencsét viselek, így egyformák a szemeim, de akkoriban az egyik kék, a másik barna volt, és ez engem nagyon zavart.

– Sikerült olyan párra találnia, amilyet elképzelt magának?

– Az én életemben úgy volt, hogy a Jóisten az egyik kezével adott, a másikkal elvett, és ez a házasságommal is így volt: megkaptam azt a férfit, akit szerettem volna, de nem igazán volt jó a házasságunk. A férjemet az intézetben ismertem meg. Vékony, csinos, fekete hajú kislány voltam, könyvkötő, kollégista, a férjem pedig gimnazista, és szintén az intézetben lakott. Amikor megláttam az ebédlőben, már tudtam, hogy ő lesz a férjem. Mielőtt összekerültünk volna, volt még egy fiú, akibe nagyon szerelmes voltam, ő is belém, de nem lett a dologból semmi: neki ugyanis volt egy kis látása, és ez engem nagyon feszélyezett. A későbbi férjemmel, aki egyáltalán nem látott, nagyon jóban voltunk, és a barátság akkor is megmaradt, amikor én már elvégeztem a könyvkötő szakot, és dolgozni kezdtem. Úgy volt, hogy a fővárosból hazaköltözöm Sárvárra: édesapám egy szobát szeretett volna nekem berendezni otthon, könyvkötő műhelynek. Akkoriban nagyon jól keresett, meg is vásárolta a szükséges eszközöket. A leendő férjemmel elmentünk a Te meg Én nevű bisztróba, hogy elköszönjünk egymástól, az utazás előtt. Ekkor ráhúzta az ujjamra azt a karikagyűrűt, amit még korábban a segítségemmel vásárolt, azzal a szöveggel, hogy „legyen meg, ha egyszer majd nősülni szeretnék”, és kijelentette: júliusban elvesz feleségül.

– Ezek után nem ment Sárvárra?

– Nem, bár édesapám nagyon mondta, hogy költözzek haza, találok vakokat Szombathelyen is, de én megkötöttem magam: nekem a férjem kellett, vele akartam élni. Magam akartam dönteni, nem szerettem volna, ha mások befolyásolnak. Pesten én már önállóan éltem, szerettem volna, ha ez így is marad. Igaz, a testvéreim mindig segítettek: miután férjhez mentem, és megszületett a lányunk, a külföldön, jómódban élő nővéreimtől, bátyámtól kaptam babakocsit, -felszerelést, ruhákat, és az itthon élő húgom is sokat segített.

– A férje is glaukómás volt. Nem tartottak attól, hogy a kislánya örökli a betegséget?

– Eljártunk Czeizel Endre genetikushoz, átestem különféle kivizsgálásokon a várandósságom alatt, és tudtuk: Katika egészségesen fog születni, és így is lett.

– Hogyan tudott egy vak és egy gyengénlátó ember felnevelni egy gyermeket?

– Ahogy mindenki más: segítséggel. Ahogy az intézetben élve én, az alig látó segítettem a teljesen vak szomszédaimat, úgy segítettek engem is az ismerőseim. Egy vak házaspár is tud egyébként gyermeket nevelni, háztartást vezetni. A mi lányunk úgy nőtt fel, hogy megtanulta: ne éljen vissza azzal, hogy a szülei nem látnak, és ne szégyelljen minket. Katika zeneiskolába járt, volt, hogy nálunk gyakoroltak, zenéltek. Férjem nagy zongoraművész volt, segített neki és a társainak. Gyerekzsúrokat is tartottunk, nyolc-tíz gyereknek. Megtanulták tőlem a Baille-írást, úgy leveleztek. Egyiküket annyira érdekelte, hogy később a vakírás kutatásával foglalkozott. Most a londoni egyetemen tanít.

– Akkor már Érden éltek?

– Nem, még Pesten. Huszonöt éve költöztünk Érdre, mikor a lányom tizennégy éves lett. A Baross utcában éltünk ugyanis, ami akkoriban lett egyre rosszabb hírű környék – nem való volt egy tizenéves kislánynak. Sikerült elcserélni a lakásunkat erre az érdi házra. A férjem nem sokáig élt már velünk: csontvelőrákban halt meg, tizenkilenc évvel ezelőtt. Nagyon tehetséges ember volt, egyetemet végzett, és amellett, hogy csodálatosan zenélt, a Braille-nyomda vezetője volt. Rengeteget tett a vakok írásáért. Sok dolgot kitalált, amit már nem tudott véghez vinni.

– Hol helyezkedett el itt Érden?

– A Buda-Környéki Látássértültek Egyesületénél, vagyis a BULÁKE-nél. Nagyon szerettem itt dolgozni, innen is mentem nyugdíjba. Azóta is visszajárok a rendezvényeikre: az érzékenyítő programokon a Braille-írás rejtelmeibe vezetem be a gyerekeket. Arról is szoktam beszélgetni velük, mit jelent vaknak, gyengénlátónak lenni. Próbálom nekik elmagyarázni, hogy mennyit látok én a világból.

– Mennyit?

– Keveset, csak az egyik szememmel, és úgy, mintha egy kis átmérőjű csőbe néznék. Ausztriában élő unokaöcsém, mikor pici volt, az ölembe ült, és azt mondta: „Tante Évi, majd én megjavítom a szemedet, hogy jól lássál!” Ma már doktorátusa van, és saját üzlete, ahol szemüvegeket és lencséket gyárt. Ő írja fel az én lencsémet, szemüvegemet is.

– Hogy érzi, mennyire lehet teljes élete egy vaknak, illetve gyengénlátónak?

– Sokan elutasítják, amit most mondani fogok: a vakok és gyengénlátók csak segítséggel tudnak teljes életet élni. A mindennapos tevékenységekben, a saját környezetünkben jól elboldogulunk, de onnan kikerülve kell a támogatás. Úgy érzem egyébként, hogy én teljes életet élek, van hobbim is: versenyszerűen tekézek a Látássérültek Egyesületében, tagja vagyok a válogatottnak is.

– Miért pont a tekét választotta?

– Mert ott nincs korhatár, akár nyolcvanévesen is csinálhatja az ember. 2002-ben kezdtem tekézni, egy gyerekkori barátnőm invitált le a pályára, én pedig ottragadtam. Eljutottam a csapattal sok versenyre, itthon és külföldön. Egyénileg ezüst és bronzérmem, csapatban aranyom is van. A legbüszkébb azonban nem ezekre az eredményeimre, hanem a lányomra vagyok, aki Angliában él, és számtalan iskolát elvégzett itthon és külföldön: közgazdász, jógaoktató és táplálkozásterapeuta. Két unokám van, látogatom őket, és ők is jönnek hozzám. Azért vannak nehézségek is az életemben: a párkapcsolatom jelenleg elég problémás, ráadásul nemrég átestem egy súlyos betegségen, és egy nagy műtét vár rám a közeljövőben.

– Ennek ellenére rendkívül életvidám, folyton nevet, mosolyog.

– Tudja, honnan jön ez? Belenézek a tükörbe, és azt mondom magamnak: Éva, nem mehetsz tönkre! Nem engedheted meg magadnak, hogy látszódjon az arcodon a fájdalom. Vidámnak kell lenned, különben belehalsz. Szeptemberben elkezdtem edzeni, hetente háromszor, egy érdi edzőteremben, Gál Sándornál, akinek ezúton is köszönöm a rengeteg segítséget. Ez rettenetesen sokat jelent a gyógyulásom tekintetében.

– Milyen vágyai, tervei vannak a jövőre nézve?

– Minden vágyam, hogy a küszöbönálló műtét sikerüljön. Szeretnék még sokáig aktív életet élni.

(Érdi Újság)