Főiskolás korában még nyelvész szeretett volna lenni, de végül magyar-orosz, később magyar-angol szakos tanár lett. Negyvenhárom éves pedagógus múltjával nagy hozzáértéssel, s még több odafigyeléssel, szeretettel vezeti az érdi Irodalomkedvelők klubját, szerkeszti az IRKA periodikát. Daróci Lajosné Mártával beszélgettünk.

-Honnan indult? Milyen volt a gyermekkora?

-Túlságosan rossz emlékeim vannak a gyermekkoromról. Pedig én mindig nagyon jó kislány voltam, mégis olyan sokszor megvertek! Másokért is én kaptam ki, ugyanis „patchwork” családban nőttem fel, brutális iszákos mostohaapával. Anyukám nagyon fiatalon ment férjhez, szülők nélkül nőtt fel, nevelőszülőkkel. Mégis, így utólag tudom, igazi hős volt, hogy kimenekített engem onnan, mert azt szerette volna, hogy nekem jobb életem legyen. Mindig kiválóan tanultam, bár akkor még korántsem az motivált, hogy ettől jobb jövőm legyen, hanem inkább csak „belemenekültem” a szorgalomba. Ha már nem volt mit tanulni, elővettem az irodalmi szöveggyűjteményt, és kívülről megtanultam az összes verset.

-Hol teltek ezek a nehéz gyermekévek?

-Hatéves koromig Jászladányon éltünk, az még elég szép korszak volt, bár az édesapám nem igazán törődött velem soha. Nem érdekelte, mi van velem, sőt később még haragudott is rám, hogy olyan sokáig tanulok, és neki fizetnie kell az akkori, 180 forintos gyerektartást! Később Farmosra költöztünk, tulajdonképpen ott nőttem fel. Előbb nagyszülőknél, illetve anyu nevelőszüleinél laktunk, de onnan elköltözve is eléggé hányatott életünk volt, így igencsak rossz emlékek élnek bennem a gyermekkoromról, viszont szerencsémre, mindig nagyszerű tanáraim voltak általános és középiskolában is. Azért lettem pedagógus, mert volt egy Máté Zoltán nevű, magyar-orosz szakos tanárom, aki máig a példaképem, olyan gyermeki rajongással szerettem, hogy ezt osztálytalálkozókon mindig szóvá tették az osztálytársaim, hisz ő volt nekem a minta! Később is kifogtam a remek tanárokat, akiktől rengeteget tanultam, nemcsak a tananyagot illetőn, hanem emberi tartást. A Szegedi Tanárképző Főiskolán Török Gábor hatására inkább nyelvésznek készültem volna, de végül elsiratott álom maradt.

-Miért hiúsult meg?

-Már gyakorló pedagógus voltam, amikor tanársegédnek hívott a szegedi főiskolára, s ha akkor hallgatok rá… Mégsem tettem! Talán az tartott vissza, hogy féltem, túl nagy hatalmi harc, szakmai féltékenység dúl a felnőttek között a főiskolán, s nekem elegem volt már a konfliktusokból, ezért úgy döntöttem, inkább megmaradok az ártatlan gyermeki világban. Nem mondom, hogy ott nem értek néha bántódások, ennek ellenére csodálatosan szép emlékeket őrzök az általános iskolai pedagógusi pályafutásomból.

-Hol kezdett tanítani?

-Mivel Pest megyei ösztöndíjas voltam – mint kiderült, egyik középiskolai tanárom terjesztett fel – a pályám kezdetén Érdet jelölték ki számomra, így Parkvárosban volt az első munkahelyem. Viszont egyáltalán nem örültem annak, hogy azt is tanítanom kellett, amihez nem sok közöm volt, hiszen a magyar és az orosz mellett a testnevelést és a rajzot is a nyakamba varrták. Utána – nagy örömömre – az ófalusi iskolába kerültem, amelynek akkor Bokor Gyula volt az igazgatója. Ott tanultam meg mindent, amit a pedagógusnak tudnia kell: gyerekekkel bánni, közösséget építeni, vezetni, a gyermekek érdekeit szem előtt tartani. Közel tíz évig voltam úttörővezető, s Kapuvári Gizivel nagyszerű táborokat szerveztünk, s persze, mi állítottuk össze az összes iskolai műsort, ünnepséget, programot. Bokor Gyula tanította meg nekem azt, hogy igényesen tanítsak: sok-sok módszert alkalmazzak, legyek kreatív a szemléltető eszközök használatában, soha ne legyenek egyformák az óráim. A gyerekeknek ugyanis élmény kell! Úgy tanuljanak, hogy „éhezzék” a tudást, fontos legyen nekik az ismeretanyag, de ehhez először meg kellett őket tanítani tanulni. Az oktatásban, a nevelésben épp az a szép, hogy nem mindegy, mit tart meg az emlékezet. Sose tudod, mi marad meg a gyerekben. Lehet, hogy te már el is felejtetted, de ő évek múltán is emlékszik majd rá egy szavadból, mondatodból, gesztusodból vagy iskolai órádból… Sose tudhatod, mi volt jellemformáló erő számára abból, amit átadtál.

-Vannak rá konkrét példái?

-Balázs – aki mindig a padra borult, annyira nem érdekelte soha semmi – egyszer megszólalt: „már harmadszor hallom, de most jöttem rá, nem is tudtam, hogy ez ilyen jó vers!” – mondta A walesi bárdokról. De meggyőződésem, hogy nem is annyira az óráimra emlékeznek vissza – ezt főként osztálytalálkozókon mondják – hanem a közös élményekre, a kirándulásokra, erdőjárásokra, múzeumlátogatásokra. Arra, hogy együtt tudtam velük nevetni, akár magamon is, amikor parodizáltak! Bár – ahogy mesélték – az is előfordult, hogy valamelyikük kihúzta az érettségi tételt, és kétségbeesett, hogy semmi sem jut róla eszébe. Majd egyszer csak beugrott neki, milyen lelkesen magyaráztam a költőről, s vezettem le valamelyik versének elemzését, és máris derengett a válasz a tételre. Rengeteget adtak nekem az Ófaluban töltött esztendők, mert nemcsak szakmailag kaptam sokat, hanem az igazgató felesége, Bokorné Anika, egy kicsit „pótanya” is volt számomra. Kitartása, munkabírása, gyermekcentrikussága hatalmas példaként állt előttem. Nagyszerű társaság, remek tantestület volt akkoriban ebben a kis létszámú érdi iskolában!

-Politikailag viszont korántsem mondható „kegyelmi” időszaknak. Úgy tudom, kellemetlenségei is voltak emiatt. Milyen jellegűek?

-A 70-es éveket éltük ekkor, a megfigyelések, besúgások és feljelentgetések korszakát, ami a pedagógus társadalmat sem kerülte el. Mivel sosem tudtam tartani a számat – mindig „nagypofájú” voltam! –, én is többször áldozatul estem a feljelentéseknek, de mindig pontosan tudtam, ki a besúgó, mégis párszor nekem is volt jelenésem a párbizottságon. Azóta sem tudok ezért megbocsátani azoknak a jellemtelen embereknek, akik végül ezekkel az áskálódásokkal, politikai feljelentgetéseikkel szétrobbantották azt a jó kis kollektívát! Igaz, akkor kerültem a Novoth Kálmán vezette 4-es számú, mai Batthyány iskolába, ami szintén az egyik legjobb hely volt számomra, mert újra szárnyalhattam pedagógusként! Az igazgató hagyott dolgozni, kibontakozni, s ami csaknem ennyire fontos volt nekem: el is ismerte a munkámat.

-Mit jelentett ez a „szárnyalás”?

-A tanítás mellett könyvtáros, tanulószoba- és munkaközösség-vezető voltam, és iskolaújságot is szerkesztettem. Utóbbit Ófaluból hoztam, hiszen ott jelent meg Érden az első iskolaújság, a miénk volt a legelső sulilap Bottyán Híradó címmel, amit ebben a közegben, más néven – ÉRDekes NÉGYes címmel – folytathattam. Kisebb-nagyobb kihagyásokkal 29 évig voltam főszerkesztője! Ez is nagyszerű közösségépítő tevékenység volt. A szervezés mellett a diákokat meg kellett tanítani nemcsak jól fogalmazni, hanem érdekfeszítően írni, s nagyon ügyeltem arra is, hogy az utánpótlás is mindig meglegyen, így már a kicsiket is bevontam, hagytam őket szárnyalni, érvényesülni. A végén – hetedik-nyolcadik osztályban – már olyan cikkeket adtak be, amelyeket nem kellett javítani, cizellálni sem, mindenkinek megvolt a saját írói hangja. Rengeteg nagyszerű dolgot csináltunk! Például látogatást tettünk a tévészékházba, hogy lássuk, miként készül a híradó. Nagy nyomdákat kerestünk fel, hogy a lapkészítést ellessük, nyaranta meg újságírótáborba küldtem a diákújságírókat. Sok-sok élményben volt részük, mert mindig szem előtt tartottam azt az alapelvem, hogy a diákoknak élmény kell legyen a tanulás! Havonta legalább kétszer-háromszor kirándulást szerveztem. A 24 fős osztályommal megtöltöttünk egy nagy buszt, mert jött apa, anya, testvér, unokatestvér és nagyszülő is! Nem csoda, hiszen mindig Bordás Iván vezette a csapatot, aki minden egyes fűszálról tudott egy legendát. Nagy múltja volt az országjáró túrák, a vándortáborok szervezésében. Ugyanilyen meghatározó emlék a V. Tóth Éva által vezetett osztálykirándulások is.

-Előfordult, hogy a tervezettnél is kalandosabbra sikerült a túra?

-Akkor itt most átvágunk, mondta Iván, és sokkal többet mentünk, mintha nem rövidítjük le az utat. Egyszer véletlenül „elszedreztük” az utat, és észre sem vettük, hogy Éva a csapat felével régen bekanyarodott az egyik ösvényen, mi meg jó néhányan – a „vezetésemmel” – órákra eltévedtünk. Kezdetben még jól szórakoztunk, de a harmadik órában már igencsak elöntött az aggodalom: mi lesz, ha megtámadnak bennünket, hiszen csupa kamaszlány vett körül. Se térképem, se helyismeretem nem volt. Szerencsére, a végén mégis egymásra találtunk a másik csapattal. Számtalan ehhez hasonló élményt sorolhatnék, ami akkor izgalmas volt, mára pedig szép emlék.

-Úgy tudom, a tanórákon kívül is sokat foglalkozott a tanítványaival?

-De mennyire! A szülőket mindenképpen meg kell nyerni szövetségesnek, hiszen ugyanazon célért küzdünk: a gyermekek jövőjéért. Nekem mindig belefért a családlátogatás az időmbe. Tudnom kellett, honnan jön a gyerek, milyen háttere van, és gyakran otthon jobban el merik mondani a problémájukat, mint az iskolában. Lényegesnek tartottam a közösségépítő tevékenységeket, és mindig arra törekedtem, hogy a diákok együtt is jól érezzék magukat, s legyenek készek segíteni is egymásnak, ezért gyakran tanulópárokat, olvasópárokat alakítottunk. Így utólag is állítom, mindig a kölykök érdekeit tartottam szem előtt. Mindent megtettem értük, ha kellett, bárkinek nekimentem, hogy megvédjem őket. Néha nem átallottam akár „anyatigrisként” is viselkedni.

- Csaknem 30 évig volt a Batthyány iskola pedagógusa. Miért vált meg tőle?

-Gyakran úgy éreztem, hiába dolgozom szívvel-lélekkel, az igazi értékelés, elismerés valahogy mindig elmaradt. A díjakat, jutalmakat mások kapták. Pedig arra is nagyon büszke vagyok, hogy angolból sikerült felkészítenem a diákokat egy országosan elismert, magas szintű nyelvvizsgára, amellyel óriási előnyt szereztek a felvételin. Nekem az orosz nem Lenin vagy Sztálin nyelve volt, hanem a nagy klasszikusoké, Puskiné meg Tolsztojé, de az angolt is éppúgy szerettem tanítani, mint az anyanyelvemet. A nyelvtanítás során megismert módszereket alkalmaztam magyarórákon is, mindig érdekelt az új ötletek kipróbálása. Közben többször is hívtak Százhalombattára tanítani, s végül kötélnek álltam. Így az összesen 43 éves pedagógusmúltam utolsó két éve igazi jutalomjáték volt számomra! Dacára annak, hogy úgy kerültem át, hogy a három évtized alatt azért mégiscsak voltam „valaki” a Batthyányban, míg a battai Kőrösiben mindent a nulláról kellett kezdenem. Eltartott egy darabig, mire elfogadtak a szülők és a gyerekek is, hiszen soha nem voltam egy „halk szavú kis tündérke”, viszont szigorú, igényes elvárásokkal tanítottam, aminek ott is megvolt az eredménye. Megtanultak tanulni, aztán értékelték is. Egy év alatt már iskolai évkönyvet szerkesztettünk a kollégákkal, s mindenki lelkesen dolgozott benne. Azt hiszem, végül népszerű lettem ott is. Eközben már vezettem az érdi Irodalomkedvelők klubját, s amikor Habos Laci berobbant, és felvetette, hogy legyen saját újságunk, egyszerre két lapot is szerkesztettem: az iskolai ÉRDekes NÉGYest meg az IRKA-t.

-De hogyan került kapcsolatba a klubbal?

-Akkoriban a művelődési központban Bartos Csilla foglalkozott az ott működő klubokkal, és amikor Mód Lajosné, az irodalmi kör első vezetője elhunyt, Csilla engem kért fel, hogy folytassam a munkát. Jól ismert, hiszen a négy lánya közül hármat tanítottam a Batthyányban. Eleinte csak felolvastunk, aztán megérkezett Habos László, aki nemcsak, hogy ennél sokkal többet akart, hanem rengeteg ötlete is volt, és roppant tettre készen állt hozzá a munkához. Így történt, hogy lett előbb újságunk, aztán antológiánk, majd számos irodalmi pályázat, saját kiadvány, rendezvény, írói és költői est is követte. Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy mára már egy kulturális-irodalmi központot hoztunk létre, immár nemcsak a Szepesben, hanem a Parkvárosi Közösségi Házban is, sokan járnak hozzánk rendszeresen, a taglétszám is folyton nő. A gimnazista diáktól a 80 éves református papig színes a tagok egyénisége, civil foglalkozása. Vannak kimagasló tehetségű írók, költők, és természetesen kevésbé nagy horderejűek, de sokan alapítótagok, akik szívesen jönnek, mert enélkül magányosak lennének. Örülök, hogy a Poly-Art vezetőjét, Somfai Istvánt is a tagjaink között tudhatjuk, rajta kívül csak néhányan vagyunk, akik nem alkotunk, a közösségért viszont sokat teszünk. Jól jön nekem az ő nyugodt vérmérséklete. Óriási tisztelet, szeretet övezi, de nem tagadom, nekem is jut belőle.

-Biztosan rengeteg idejét, idegét és energiáját felemészti ez a munka. Miért szereti mégis?

-Mert boldog vagyok, ha tehetséges embereket gyűjthetek magam köré! Testvérszervezetünkkel, a Képzőművészek Érdi Közösségével, jól kiegészítjük egymást, mi reklámozzuk őket az újságunkban, műsorral segítjük a kiállítás-megnyitókat, kirándulunk együtt, piknikezünk közösen, tőlük pedig a pályázati díjakat kapjuk festmény, kerámia formájában. Kell ennél tökéletesebb együttműködés? Mivel szerteágazó, sokféle a tevékenységünk, nem tagadom, leköti minden időmet, de annyira szép feladat! Számomra talán épp a közösségépítés a legjobb benne, és az, hogy – vérbeli pedagógusként – még tudom tanulásra, fejlődésre inspirálni a tagokat, és mindig motiváló dolgokat találunk ki, illetve, igazság szerint, sokszor Habos Laci találja ki, én pedig megvalósítom. Irodalmi barátságok alakulnak, szövődnek, nő a létszám, s mára az ország különböző helyein ismernek és elismernek bennünket. Ehhez értek: bevonzom a tehetséges embereket.

-Családja mit szól hozzá, hogy nyugdíjasként is folyamatosan nagyon elfoglalt?

-Meggyőződésem, hogy a saját családom sokkal jobb lett, mint amilyen nekem gyerekkoromban kijutott, s ennek nagyon örülök! A hapsim mindenben támogat – 40 éve vagyunk házasok -, pedig tudom, hogy sokszor nem díjazta, ha azért nem kapott vacsorát, mert nekem épp az IRKA-t kellett szerkeszteni, rendezvényre készülni, vagy pályaműveket olvasni, rangsorolni. A gyerekeim – a lányom és a fiam – már felnőttek, nekik külön életük van. Az unokáimra azért mindig van időm, meg arra is, hogy az íróasztal mellől kimozduljak. Ma is nagyon szeretek szórakozásból olvasni – nemcsak a munkaolvasást -, a természetben kirándulni, tornázni, gyakran elmegyünk egy-egy hosszabb hétvégére pihenni. A kerékpározás is a kedvenc időtöltéseim egyike, és persze egy-egy jó színházi előadás meg koncert is belefér még az életembe. Nem kétlem, hogy vannak irigyeim is, de csinálják utánam! Nekem egyik kedvenc – az IRKA-ban megismert – költőm, Dylan D. Tides gondolata a mottóm: „Tárd a szélnek nagyra bontott szárnyad, irigyelje mind, ki kétkedő”.

(Érdi Újság)