2018. március 11. jeles nap mind az Érdi VSE, mind Érd Megyei Jogú Város, mind a Honvéd vízilabda csapatának életében. Ezen a napon ünnepli 80. szülinapját az Érdi VSE elnöke, a Honvéd vízilabdacsapatának korábbi szakosztály-igazgatója, jelenlegi technikai vezetője, Novák Ferenc. Portré.

Feri bácsi 1938. március 11-én született Veszprémben, de főként Budapesten nőtt fel. Hogyan alakult a gyermekkora?

– Jutason (Veszprém városának része) szolgált édesapám, amikor megnősült, ő a jutasi altisztképző tanára volt. Ludovikát végzett műszaki tagozaton, de tanári képesítése is volt, azon kívül, hogy utásztiszt volt három évig. Esküvő után egy évvel születtem meg, akkor még egy évig Jutason voltunk, utána viszont Esztergomba helyezték, egészen 1944-ig ott szolgált. Abból az időből kevés emlékem van, de arra például nagyon jól emlékszem, amikor a németek bevonultak. Mi, ott egy laktanyában laktunk és az ottaniak készültek az ellenállásra, de apám akkor már frontszolgálaton volt, tehát csak az öcsémmel és édesanyámmal laktunk ott. Arra is emlékszem, hogy ablakból néztem, ahogy a harckocsik jöttek és megálltak a laktanyánál, amit meg is szálltak. Utána 1944-ben felköltöztünk Budapestre, akkor egy évre lementünk vidékre, anyai nagyszüleimhez. Onnan viszont menekültünk és Ausztriába, egészen Villachig jutottunk el egy szekérkaravánnal. Tudom, hogy éjjel mindig partizántámadástól féltünk, hegyek között mentünk és akkor egy nagy táborban 1945 végéig voltunk, ahol az első elemit elvégeztem, a másodikat elkezdtem. Édesapám előbb jött haza Budapestre, mert ő nem velünk volt, hiszen a csapathadtesttel amerikai fogságba került. Őt 1947-ig tényleges állományban tartották, majd leszerelt és különböző munkahelyei voltak. A Marcibányi téri Általános Iskolában végeztem el a harmadik és negyedik osztályt, ezt követően azonban átköltöztünk a Vár aljához, a Hunyadi János útra, ahonnan már az ötödik és hatodik osztályt a Medve utcai iskolában végeztem. Ezt követően viszont kitelepítettek minket, de közben én a Ferencváros kölyök csapatában játszottam. A kitelepítés alatt pedig a Nagyhalászi Vörös Lobogó nevű egyesületben, ifiben játszottam, de tizennégy évesen már tartalék kapus voltam a felnőtt csapatban.

Hogyan került Érdre?

– 1953-ban, a Nagy Imre Amnesztia során felkerültünk, de mivel Pestre nem lehetett visszaköltözni, ezért Érdligetre kerültünk, ahol nagybátyámnak volt egy nyaralója, de nem abban, hanem különböző bérelt lakásokban laktunk. Ekkor visszamentem a Ferencvároshoz és egy fél év után megkerestek az érdi vezetők. Azért választottam ezt, mert ahogy kijöttem, kiutaltak egy házat, amiben most is lakunk. Aztán elkezdtem védeni Érden, ahol jó eredményeket értünk el, közben elvégeztem esti iskoláimat a Kandóban és elmentem dolgozni a FOK-GYEM Szövetkezethez. Ez a csúcsidőszakában ezer emberrel dolgozott, nekem ott a szakmám folytán adódtak a lehetőségek és egyre jobb pozíciókba lépkedtem.

A vízilabda is szerves része az életének.

– A hatvanas évek közepétől már középvezető voltam a FOK-GYEM-nél – ott lépett be az életemben a vízilabda is. Akkor még a játékosok négy órát dolgoztak, közben én a Dél-Budai Spartacusban és a Spartacusban is játszottam mint labdarúgó, de nagyon jól összebarátkoztam a vízilabdázókkal, akik a későbbiekben már beosztottjaim is lettek. 1972-ben abbahagytam az aktív labdarúgást Érden és 1973-től intézőként dolgoztam a Spartacusnál. Mivel a beosztásom olyan volt és megismertem a csapatot, megszerettem a vízilabdát, az 1980-as évek végén már szakosztályvezető lettem. Ugyan egyszer kiestünk az OB I-ből, de visszakerültünk. Abban a csapatban volt például Molnár Endre, Deák Gábor és nagyon sok játékos. A vízilabda akkor egy kicsit visszaadta az életben azt, amit mint labdarúgó nem tudtam elérni. Lehet, hogy elértem volna, de a körülmények úgy adódtak, hogy nem értem el. Itt aztán a sors külön adta a lehetőséget, hogy egy olyan csapatnak lettem a vezetője, ami hét évig uralta az európai és a magyar vízilabdát. Függetlenül attól, hogy nem vízilabdáztam, a közeg nagyon befogadott engem és mutatja ezt, hogy tizenkét évig voltam a Magyar Vízilabda Szövetség elnökségi tagja, a négy évig anői válogatott csapatvezetője és jelenleg is a női liga elnöke vagyok. A vízilabdázókkal pedig bejártuk a világot, mindent megkaptam és én is igyekeztem és igyekszem még most is adni. De azért a vízilabda mellett soha nem tudtam elszakadni a labdarúgástól. Többször voltam az érdi ifi csapat edzője, akkor is, amikor az NB II-ben és az NB I/B-ben volt az Érd, sőt, a felnőtt csapat kapusedzője is voltam. Valahogy meg tudtam oldani, hogy itt is legyek, aztán lettem tiszteletbeli elnök, most pedig kérésre elvállaltam az ügyvezető elnöki pozíciót. Hála Istennek, úgy érzem, el tudom végezni ezt a két munkát, ami még így sem kevés.

A hetvenes, nyolcvanas években milyen volt a magyar vízilabda? Azért az egy olyan korszak, ami az egyik legsikeresebb, talán csak a kétezres évek eredményei hasonlíthatók hozzá.

– A Spartacus akkor egy jó középcsapat volt, igazán kiemelkedő válogatott játékosa kettő volt, Molnár Endre és dr. Magas István (Öcsi), Endre olimpiai bajnok, Öcsinek ezüstérme van Münchenből. Későbbiekben aztán több válogatottunk is volt, Tóth Imre kiemelkedik közülük. Aztán már csak a Spartacus-Honvéd fúzió után jöttek az olimpiai bajnokok. Labdarúgásban a hatvanas-hetvenes években nagyjából azok a csapatok voltak, mint most, de nem volt NB III, hanem az NB II után megyei első osztály volt. Érden mindig volt egy-egy olyan játékos, aki korábban volt NB II-ben vagy NB I-ben is – Somlai Rudi például. Azt is tudni kell, hogy a vízilabda bensőségesebb család. Azt nem említettem, hogy amikor 1973-ban abbahagytam, még tizenöt évig Budafokon védtem az öregfiúk csapatban is, onnan is nagyon sok élményem volt, aztán amikor a kiemelt csoportba kerültünk abbahagytam, de Diósdról megkerestek, ahol még öt évig játszottam.

Feri bácsitól is, illetve az érdi labdarúgást régóta szeretőktől is sokszor hallottunk a híres meccsekről a Gödörben (a mai Stop Shop területe), ahol több ezren nézték a megyei első osztályú csapatot.

– Átlagosan ezer-ezerkétszáz néző volt és nagyon jó meccsek voltak. Heti háromszor edzettünk, ha nagy mérkőzésre készültünk, akkor négyszer, de mindezt egy földes pályán, a játék szeretetéért csináltuk.

A rengeteg időt felölelő feladatok mellett hogyan jutott idő a családra?

– Arra mindig figyeltem, hogy a családnak megteremtsem az egzisztenciát. Sokat utaztam külföldre is, főleg a Szovjetunióba, de Nyugat-Európába is, mert nagyon jó profiljai voltak a Szövetkezetnek és Amerikába is liszenszet adtunk el és egy nyugat-német céggel is kooperáltunk. Emiatt mindig sokat utaztam, de megoldottam, hogy a családra is jusson idő. Mivel feleségem kézilabdázó volt, ezért ő is megértette ezt, partner volt ezekben a dolgokban. A gyerekekbe is bele lett ez nevelve. Móni lányom itt kézilabdázott abban az „ősi” csapatban és a kézilabdázók jelenlegi utánpótlás-vezetőjével Balog Tündével együtt elvitte őt a Spartacus.

Ahogy tudom, hogy azért ebben a családban nagyon erősek a kötelékek. Gondolom, az sem véletlen, hogy most is együtt lakik három generáció abban a házban, amelybe beköltözött, amikor Érdre jött.

– Igyekeztem a sport irányába terelni őket, de ők is mentek maguktól, hiszen a légkör is olyan volt, hogy egyértelműen jött a sport szeretete.

Kicsit térjünk vissza a vízilabdára, annak szakértelmére. Feri bácsinak mennyi idő kellett, hogy a sportágon kívülről jövőként szakmailag is meg tudja ítélni a dolgokat?

– Mivel nem voltam játékos, szakmailag mindig a vezetőedzőre támaszkodtam. Amikor öt év után megkérdeztek, tudtam véleményt mondani. Azt soha nem tudtam megítélni, hogy hátrébb kellett volna húznia a lövésnél a kezét a játékosnak, de meg tudtam ítélni, mikor, milyen játék következik. Olyan edzők mellett ültem, hogy az ember mindig mindent megtanult tőlük. Az is fontos, hogy egyetlen egyszer sem tárgyaltam anélkül, hogy a vezetőedző ne lett volna ott! Amikor megtörtént a szakmai megegyezés, akkor jöttem én, hogy nézzük meg az anyagi dolgokat. Abban viszont a vezetőedző sem szólt bele, még Kovács István, vagy Bolvári Antal sem. Ez most is így működik, annyi különbséggel, hogy Pista (Gergely István, a Honvéd ügyvezető elnöke – a szerk.) azért beleszól, de érthető okokból. De meccs után is ugyanúgy elmondom, hogy az a momentum jó volt-e, vagy a másik miért volt rossz.

Beszéljünk a kétezres évekről, amikor a Honvéd a csúcson volt: bajnoki címek, Bajnokok Ligája-győzelem.

– 2000-ben elértem a nyugdíjkorhatárt és ekkortól főállásban foglalkoztam a vízilabdázókkal, mert láttam, hogy körvonalazódik egy profi csapat – ekkor például Érden nem voltam, csak meccsre jöttem, amikor tudtam. Az egész vízilabdacsapat úgy indult a T-Mobile-os dologgal, hogy minden szponzoráció az emberi kapcsolatokon múlik. A Spartacusnál a felnőtt csapat mellett három utánpótlás-együttes volt. Az egyik edző, a nemrég elhunyt Szántó Gyuri odajött hozzám: „Feri, nézd, annak a pasinak a fia nálam játszik. Ügyes, úszó volt. Ő valami telefonos vezér”. Jött egy bajnoki meccs, ez a pasi Bodnár Zsigmond volt, aki a Westel 900 pénzügyi vezérigazgató-helyettese volt. A fia a Spartacus úszója volt, de onnan eltanácsolták, ő pedig ifi korosztályig Kecskeméten vízilabdázott. Akkor már megszűnt az orosz export, a szövetkezeteket pedig felszámolták, így nem voltunk könnyű helyzetben, és megkérdeztem tőle, hogy lehet-e egy kis szponzorációról szó? Adott egy névjegyet és azt mondta: „Hívja fel a titkáromat és jöjjön be egy beszélgetésre.” Felhívtam, kaptam egy időpontot és egy olyan miliő fogadott, ami rögtön megtetszett. De neki is tetszett a Spartacusban folyó munka és kért, hogy írjak egy anyagot a szponzorációról, elöljáróban pedig ötvenezer forintot utalt el. Végül mire hazaértem, csöngött a telefon: „Novák úr, Bodnár Zsigmond úr megbízásából egy mobiltelefont szeretnék átadni.” Akkor pedig alig voltak mobiltelefonok, tehát nagy szó volt, hogy kaptam egyet. Az akkori csapattal ötödikek voltunk az OB I-ben és az utánpótláscsapatok is jók voltak. Ő pedig beszélt a vezérigazgatóval, Sugár Andrással, aki azt mondta, hogy csináljuk egy európai szintű vízilabdacsapatot. Akkor elindultunk és ugyanazzal a csapattal bajnokok lettünk. Aztán először három olimpiai bajnokot hoztunk haza, Biros Pétert, Kiss Gergelyt és Molnár Tamást és sorozatban nyertük a bajnokságokat. A nyolcadik Benedek Tibor volt, de vele már nem lettünk bajnokok és elvesztettük a BL-t is…

A Honvéd azért nem csak férfivonalon mutatott fel sikereket. A női csapat LEN-Kupát nyert. Hogyan jött létre a női csapat?

– Hivatalból kiutaztam a Westel megbízásából Montreálba, a világbajnokságra, ahol ott volt Sugár András is, amikor világbajnok lett a női csapat. Odajött és megkérdezte: „Feri bácsi, miért nincs nekünk női csapatunk?” – „Csináljunk?” – kérdeztem vissza. Hazajöttünk és megbeszéltük az anyagi részét, így elindítottuk a csapatot. Szeptemberben már Györe Lajossal elkezdtük a munkát, pillanatok alatt összehoztuk és első évben az a csapat – ahol még nem voltak igazán sztárok – Magyar Kupát nyert, következő évben pedig – immár hét válogatottal – bajnokok lettünk.

Feri bácsi a vízilabdázók mellett továbbra is Érden lakott ebben az időben. Mennyi ideje jutott ekkor az érdi sportra?

– A kilencvenes évek második felétől már tiszteletbeli elnök voltam az Érdi VSE-nél, ezt követően elnökségi tag lettem. Amikor vége volt a Honvédos aranykorszaknak, akkor jobban bekapcsolódtam.

Ezt egy fiatal számára sem lehet egyszerű összeegyeztetni, de Feri bácsi hogyan tudja megoldani, hogy hol Érden, hol a Kőér utcában, hol pedig a Dózsa György úton kell lennie?

– Egyszerű ez a dolog, megvan a programja. Úgy néz ki egy nap nekem, hogy minden reggel Érden kezdek. Itt egy nagyon jó apparátus lett megteremtve, dicséret illet mindenkit ebben, akár Fülekiné Tamás Adriennt, akár Várnai Viktóriát, akár Molnár Lászlót említem, akiknek köszönhetően jól mennek a dolgok. A reggeli feladatok után bemegyek a Dózsa György útra, ahol délután háromig, négyig vagyok. Onnan hazajövök és nem sokkal később jövök fel a pályára, megnézem az edzéseket, s ha a felnőtt csapatnak van edzése, akkor még a Kőér utcába is bemegyek. Ezt a programot azonban 2017 eleje óta csinálom, előtte amíg szakosztály-igazgató voltam, minden vízilabdaedzésen ott voltam. Ez az életritmus adja nekem, hogy nem érzek fáradtságot. Ebben a korban pedig már a szellemi dolgok is érdekesek és valószínűleg emiatt használok minden elektronikus eszközt, ami segíti a munkámat, a heti programom a telefonomban visszajelez, tudom használni a számítógépet is, az okostelefont is és így élek. Várom mindig a szombatot és a vasárnapot.

Gondolná az ember, hogy akkor lehet pihenni, de sportban erről szó sincs. Épp ekkor vannak a főbb dolgok, a mérkőzések.

– Ez már egy kicsit konfliktushelyzet nekem, hiszen technikai vezetőként minden meccsen ott kell lennem, de az érdi meccseken is szeretnék ott lenni. De azért volt rá példa, hogy helyettesíttettem magamat, például a nagykanizsai kupameccsen. Azt is látom, hogy a Kaposvár elleni mérkőzésnél sem megyek a BVSC elleni nagyon fontos vízilabdameccsre.

Feri bácsi érdi és vízilabdás, ezt a kettőt pedig néhány éve sikerült összekötni.

– Amikor az uszoda megnyílt, ismerve az érdi lakosok sportszeretetét, megfogant bennem, hogy itt is legyen vízilabda. Érdi VSE-s csapatra nem volt mód, de a Honvéd bázisaként elkezdődött a munka és vannak, akik már fent játszanak a Kőér utcában. Ezt örömmel mondhatom, hogy a létszám is jó – lehetnének többen –,  érezhető a fejlődés, hiszen a játékosok nagy része semmilyen vízilabdás múlttal nem rendelkezett. A 2006-os gyerekeknél már egészen jó eredmények mutatkoznak. A 2019/2020-as évi bajnokságban pedig ifjúsági csapatot is indítanánk, ha pedig eljutunk odáig, akkor pedig felnőtt csapatot, jövőre pedig egy lány együttest is indítanánk.

Ha ki kell emelni a legszebb pillanatokat a bizonyos korszakokból, melyikből mit emelne ki? Kezdjük a gyermekkorral.

– 1946. karácsonya, amikor együtt volt a család. Édesapám végig a fronton volt és itthon, Magyarországon nehéz körülmények között együtt voltunk, a nagyszüleimmel, szüleimmel és testvéremmel. Az egy olyan emlék, ami megkísér.

A sportot bontsuk fel több részre: labdarúgóként, vízilabdázóként és sportvezetőként.

– Fociban Dunaharasztin nyertünk egy osztályozót a Kiskunlacháza ellen, majd a Biatorbággyal játszottunk és úgy nyertünk 2–1-re, hogy védtem egy tizenegyest. Aztán a Gödörben játszottunk egyszer a Vecsés ellen, ahol két büntetőt is kivédtem, de az 1958-as csapat és az 1955-ös Tanács-Kupa csapatról is sok szép emléket őrzök.
Vízilabdában a legnagyobb élmény, amikor Bajnokok Ligáját nyertünk 2004-ben, de a bajnoki címek is nagy örömet jelentettek. A női csapattal LEN-Kupa győzelem Athénban és volt még egy, nem feltétlenül a sporthoz kötődő emlékem, amikor a női válogatottal Új-Zélandon játszottunk és az ottani magyarok fogadtak minket, máig beleborzongok, mennyi szeretetet kaptunk tőlük akkor.

A családból melyek a szép emlékek?

– Nyilvánvalóan az esküvőm és a gyermekeim születése.

Az Érdi VSE elnökeként?

– Az utóbbi évek eredményei: a megyei bajnoki cím, illetve a tavalyi, illetve a 2017. őszi szereplések mindenképpen, a Győr elleni tavalyi csata, a Magyar Kupa-menetelés.

Unokájában, Kertész Ferencben látja, hogy hasonló utat jár be, mint Ön? Fecó is kapus, jól védi a tizenegyeseket és ő már beleszületett a vízilabdaközegbe is. Ez elég sok párhuzam.

– Teljesen reálisan: Fecó már több mindent elért, mint én. Jó kapus, egy kicsit megszállott ő is érdi szempontból. Arról nem beszéltem, hogy engem is több helyre el akartak vinni, de én mindig Érden maradtam. Úgy látom, ő is ezt az utat választja.

De nem csak Fecó, hanem Bence is sportol, az U15-ös csapat kapitánya.

– Bence még serdülőkorban van. Azt hiszem, belőle labdarúgó lesz, remélem, magas szinten fog játszani. A hozzáállása talán segíti majd ebben, de még nagyon fiatal.

Feri bácsinak pedig ezúton kívánunk jó egészséget, további sportsikereket! Isten éltesse sokáig!