A legtöbben onnan ismerhetik, hogy ő volt az, aki létrehozta az Érdi Polgári Természetőrséget miközben kocogva szedte a szemetet az Érd-Sóskúti fennsíkon. De fellépett a Jethro Tull előzenekaraként a Szigeten, megszervezte az Első Magyar Ámbráscet Expedíciót, a környezetvédelem elkötelezettjeként a The Explorer ismeretterjesztő magazin után megalapította az Ecolife magazint, a jövőkutatással foglalkozó Budapest Klub Tanácsadó Testületének az elnöke, a legnagyobb országos amatőr vitorlás verseny elindítója, bejárt 55 országot, és aztán olyannyira beleszeretett az Érd-Sóskúti fennsíkba, hogy itt települt le. Nyaralás közben is védi a környezetet, egy olasz ökokempingben tett vakáció után beszélgettünk dr. Palkó Zsolttal.

- Pécsett nőtt fel. A szüleitől hozta ezt a természetközeli életmódot?

- A szüleim még egy olyan korban nőttek fel, amikor jobbára ökologikus gazdaságok voltak, mindennek megvolt a helye, nem szennyezték a környezetet, minden lebomló anyagból volt. Édesanyám nővérként dolgozott, aztán nővéreket tanított. A gondoskodás egyfajta áramlatát hozta a családba. Édesapám műszaki irányultságú volt, tőle örököltem a fizika szeretetét, ezért tanultam erősáramú villamosgépésznek, liftszerelőnek egy szakközépiskolában, ahol azonban már a második évfolyamon kiderült, hogy közelebb áll hozzám a magyar és a történelem. Az iskola elvégzése után így a jogi egyetemre felvételiztem. A szakközépiskola is fontos korszaka volt az életemnek: megtanultam hegeszteni, fúrni, faragni, esztergálni, az anyaggal bánni. Sok érdekes dolog történt velem. Egyszer például nyári gyakorlaton voltam egy klinikán, amikor bennragadtunk egy hullaszállító lift tetején egy iskolatársammal majdnem egy napra, mert elromlott a lift. Meg kellett várnunk, hogy érkezzen egy szerencsétlen sorsú ember, csak akkor tudtunk segítséget kérni.

- Aztán elvégezte a jogot, mégsem lett jogász…

- Még az egyetemi éveim elején jártam, amikor rájöttem, hogy nem akarok a klasszikus jogi pályára menni.

- Csalódott benne?

- Igazságkereső emberként azt gondoltam, hogy a jog mindig a jót szolgálja, de amikor az ember felnő, megtapasztal egy pár dolgot, és rájön arra, hogy van, amikor olyat is védeni kell, ami nem biztos, hogy helyes. Fontos, hogy amikor az ember eldönti, milyen irányban megy tovább, örömét lelje abban, és lelkesedés is legyen benne. Belőlem hiányzott az utóbbi a jogi pálya iránt. Már az egyetemi évek elején a reklámjog és reklámetika felé mentem tovább, ebből írtam a szakdolgozatomat is, mert a reklámok mindig is érdekeltek. Gyerekkoromban teletapétáztam a szobámat különféle hirdetésekkel. Természetesen a reklámok sem csak a helyes dolgokról szólnak, de egyszerűen vonzott bennük a szépség és a kreativitás.

- Hogy jött aztán a könyvtári szakma?

- A jogi egyetem elvégzése után hiányérzetem volt, ezért felvételiztem a bölcsészkar kommunikáció és művelődésszervező szakára, közben pedig a természettudományi kar kollégiumában lettem könyvtáros, ahol rendezvényeket szerveztem, fénymásoltam, könyvtáros voltam. Akkor is érdekelt a közösségek szerepe, ezért egy volt jogász tanárom meghívott az MTA Regionális Kutatások Központjába dolgozni, ahol az önkormányzati és vállalkozási inkubátorházakat kezdtük el kutatni a rendszerváltás idején, mellette pedig jogi alapismereteket tanítottam a bölcsészkaron, ami elég száraz, de be lehet színesebben, érdekesebben is mutatni. Például az emberi jogokat egy arról szóló koncertfilmmel színesítve tanítottam meg a hallgatóknak, akik egyre érdeklődőbbek voltak. Előtte nem volt túl népszerű ez a tárgy, csak öten jártak rá, de nekem már huszonöt hallgatóm volt.

- A közösségszervezés is mindig fontos szerepet töltött be az életében…

- Régebben működött egy egyetemi klub egyesület Pécsett, ami szeretett volna létrehozni egy közös klubot, de több százezer forint adósságban voltak, ezért abbahagyták, és akkor egy vendégprofesszor felkért, hogy próbáljam meg feléleszteni az egyesületet. Ez olyan jól sikerült, hogy egy fiatal közgazdász hallgatóval együtt három év alatt 45 millió forintot szedtünk össze szponzoroktól, ami akkoriban nagyon sok pénznek számított. Ebből építettük meg a Pécsi Egyetemi Színház és a Pécsi Egyetemi Klub épületét.

- Követni is nehéz, annyi mindent csinált. A szülei mit szóltak hozzá?

- A családom mindenben támogatott. Persze nem mindig értettek velem egyet, de hogyan is lehetne azt elvárni tőlük, hogy örüljenek, amikor a gyermekük jogász diplomával a kezében beáll egy kollégiumba könyvtárosnak. Viszont sosem akadályoztak meg semmiben sem. Talán azért, mert mindig volt valami távolba mutató cél, amit el szerettem volna érni, és végül is az elért eredmények mindig a döntéseimet igazolták. Akkoriban még egy dolog nagyon meghatározó volt az életemben. Ez pedig a zene. Tíz évig doboltam egy ír és skót népzenét játszó együttesben, a The Folk Tone Drumban, akikkel sokat turnéztunk Magyarországon és külföldön, többek közt Olaszországban is. Sőt, az egyik első Sziget Fesztiválon a Jethro Tull előzenekaraként léphettünk fel a nagyszínpadon. Később, amikor egyszer Kanadában jártam, a koncertszünetben együtt zenélhettem az ír népzene legendás együttesével, a The Irish Rovers-szel is.

- Hogy került Amerikába?

- Egy évig tanultam ösztöndíjjal nemzetközi marketinget és kommunikációt Seattle mellett egy egyetemi kisvárosban, Ellensburgben. Az ösztöndíj csak a tandíjamat fedezte, ezért délelőtt tanultam, délután pedig dolgoztam: mosogattam, takarítottam, aztán szobafestő voltam.

- Az amerikai út adott kedvet ahhoz, hogy bejárja a világot?

- Amerika után hét évig egy német gázszolgáltató PR és kommunikációs vezetője lettem itthon, de aztán felvásárolta őket egy nagyobb vállalat, én pedig úgy döntöttem, önálló vállalkozásba kezdek. Az újságalapítás gyakorlatilag ugyanazokból a feladatkörökből áll, amiket korábban is végeztem, hiszen sajtóanyagokkal, rendezvényekkel és image-kérdésekkel foglalkoztam azelőtt is, felköltöztem hát Pestre, és elindítottam a The Explorer című ismeretterjesztő magazint. Fantasztikus hozadéka volt a lapnak, hogy több mint 50 országból tudósíthattam Ausztráliától Japánig, Namíbiától Malajziáig, Thaiföldtől Ciprusig. Rengeteg élmény ért, voltak köztük persze veszélyes helyzetek is, mint amikor Namíbiában majdnem túl későn vettem észre, hogy ahol kiszálltam a dzsipből, ott egy oroszlán falatozta éppen a zsákmányát, vagy amikor Ausztráliában azért kellett kimenekülnöm villámgyorsan az óceánból, mert egy tucat tigriscápa közeledett. Megszerveztük az Első Magyar Mélytengeri Expedíciót a Titanic katasztrófájának 100. évfordulóján a roncsokhoz, amiből sajnos nem lett semmi, mert elromlottak a mélytengeri búvárhajók, amikkel merültünk volna. Viszont sikeresen lebonyolítottuk a Kék Bolygó Egyesülettel azt az Első Magyar Ámbráscet Expedíciót, ami egyedülálló, úttörő magyar kutatóútnak számított az Azori-szigetek környékén élő, kihalófélben levő óriás ámbráscetek tanulmányozása terén. Malajziában a túravezetőm, egy helyi természetőr, Osman Ayub azért került be a Guinness rekordok könyvébe 1999-ben, mert 50 kobrával töltött el egy hetet egy kis szobában. Az ő családja generációk óta foglalkozik a kobrákkal, tudják, hogy hogyan lehet ezeket az állatokat úgymond lecsendesíteni, hogy ne bántsanak. Levideóztam, ahogy megcsókolt egy királykobrát a dzsungelben, és megtanított rá, hogy én is szembe nézzek eggyel félelem nélkül.

- Mit adtak az utazásai?

- Egyre több olyan jellel találkoztam, amelyek környezetvédelmi problémákra hívták fel a figyelmemet. Szemtanúja voltam sok-sok helyen, a Nagy Korallzátonytól a malajziai esőerdőkig annak a pusztításnak, amit a környezetszennyezés okoz. Ez magyar emberként, aki a Kárpát-medencében ezt sosem tapasztalta korábban ilyen szembetűnően, nem volt számomra ennyire egyértelmű. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy elindítottam az Ecolife című környezettudatos életmód magazint. Ez a korszak egybeesett azzal is, amikor Érdre költöztünk. Mert a második fontos hozadéka az utazásaimnak az volt, hogy nagyon sok olyan pillanatot adtak, amikor egészen másképp tudtam a hazámra gondolni. Magyarország szépségei akkor nyíltak meg igazán számomra, amikor a világ rengeteg szép helyén megfordultam. Azelőtt ugyanis ezt természetesnek vettem, de aztán rájöttem, hogy itthon vannak olyan helyek, amitől a világ minden táján ámulatba esnének az emberek. Az utazás arra nevel, hogy ott, ahol élünk, ott is lássuk meg a szépséget. Számomra az Érd-Sóskúti fennsík négy égtájnak a letérképeződése. Amikor ott kocogok vagy futok, néha megpillantok az ottani tájban egy afrikai szavannát, egy ausztrál sivatagot, egy osztrák hegyi erdőt vagy Erdély egyes részeit.

dr. Jane Goodall világhírű etnográfus köszöntése a Budapest Klub vendégeként, fotó: Pap Gábor

- Ez fogta meg Érden? Ezért költöztek ide?

- Igen, az, hogy itt közel van a természet és az erdő. Fontosnak tartom, hogy az ember újra kapcsolódjon a természethez. Ma, amikor rengeteg technikai eszköz vesz minket körül, mintha elvesztettük volna a kapcsolatot a Föld nevű bolygóval, magával a természettel. Fontos, hogy visszakapcsolódjunk ehhez az éltető energiához, mert így rálelhetünk egy belső nyugalmi pontra. Reggelenként a fennsíkon kocogva érzem a teljességet. Nem mellesleg így találtam rá azokra a társaimra, akikkel meglapítottuk az Érdi Polgári Természetőrséget. Megkérdeztem minden velem szembejövőt, hogy nincs-e kedve velem kocogás közben összeszedni a szemetet.

- Optimista a jövőt illetően? Nyugodt szívvel adja majd tovább a stafétabotot két lányának, abban a tudatban, hogy számukra is élhető bolygó lesz a Föld?

- Arra nevelem őket, hogy tudjanak kérdezni, maradjanak kíváncsiak. Akkor biztos jó úton járnak, ha arra törekednek, hogy hogyan lehet jobbá tenni a dolgokat, vagy, hogy kikutassák, mi is az igazság valami mögött. A környezetvédelem helyzete rá kell, hogy ébresszen minket, hogy eljött a cselekvés ideje. Itt, Érden is meg tudjuk tenni azt, hogy odafigyelünk: szelektíven gyűjtjük a hulladékot, megújuló energiát használunk, komposztálunk, néha biciklivel közlekedünk. Ha minél többen odafigyelünk, és nemcsak a saját életünkben, hanem a közösségben is teszünk ezért, akkor már biztos, hogy egyre többen leszünk olyanok, akik egy picit jobb irányba vihetik a világot.

Családjával a Pelikan nevű tengeri szemétszedő hajón Anconaban

(Érdi Újság)