Harmincnégy évig dolgozott az érdi szociális ellátórendszerben: foglalkozott sérült fiatalokkal, évekig gondozott roma családokat, felkutatta a társadalom perifériájára szorult, fogyatékkal élő gyermeket nevelő szülőket. Előbb a családsegítő szolgálat, majd a Szociális Gondozó Központ intézményvezetője lett, de ahogy vallja: végig megmaradt szociális munkásnak, aki a terepen él. Most nyugdíjba vonult ugyan, de továbbra is segíteni szeretne másokon, és vannak nagy álmai, tervei. Récsei Krisztinával beszélgettünk.

– Érden született?

– Budapesten, ott is éltem huszonöt éves koromig. A tizenegyedik kerületben laktunk, oda jártam általános iskolába, ahonnan az utam a Hetényi Géza Egészségügyi Szakközépiskolába vezetett.

– Miért pont ezt a pályát választotta?

– A szüleimmel együtt sokat tanakodtunk, hol tanuljak tovább. Anyukám elvitt egy pályaválasztási tanácsadásra, ahol kerek-perec kijelentették: nekem valamilyen segítő szakmában kell elhelyezkedni. Akkoriban ezek még az egészségügyi ellátórendszerhez tartoztak.

– A pályaválasztási tanácsadó javaslata és az Ön elképzelése mennyire találkozott?

– Mindig is segítőkész gyerek voltam. Azt nem mondom, hogy jó magaviseletű is – inkább fiús. De a segítő szándék mindig is bennem volt, ahogy az egész családomban. Gyerekkoromtól azt láttam, hogy szüleim, nagyszüleim mindig segítettek, támogattak valakit, akár családon belül, akár azon kívül. Anyukám mindig valamilyen közösségben dolgozott, és rendszeresen voltak idősebb patronáltjai; akár egy szomszéd, akár egy barát édesanyja, aki egyedül maradt. A szüleim egyébként elváltak; édesapám, aki építészmérnök volt, korán meghalt. Nevelőapukám rendkívül intelligens ember volt, aki olyan értékeket örökített rám, mint a pontosság, megbízhatóság, precizitás. Nálam a kilenc óra az kilenc óra, és ha valakinek ígéretet teszek, azt biztos, hogy be is fogom tartani.

– Ezzel az otthonról hozott „batyuval” milyen hivatást választott az egészségügyi szakközépiskola után?

– Először gyógytornász szerettem volna lenni. Egy évig dolgoztam a sportkórház fizikoterápiás részlegén, amit nagyon szerettem, jól is éreztem magam, de rájöttem: ez nem az én utam. Visszatértem a XI. kerületi Szent Imre kórházba – ma már így hívják –, ahol az iskolai gyakorlatomat töltöttem. Az intézmény szülészeti, nőgyógyászati osztályához tartozott a Bártfai utcai rendelő nőgyógyászati részlege. Négy évig dolgoztam itt asszisztensként. Rengeteget tanultam, önállósodtam, és nagyon jól éreztem magamat itt. Szerintem ott dolgoznék a mai napig is, és onnan mennék most nyugdíjba, ha Paróczai Zoltánné Mariann – a Habilitációs Központ vezetője, akivel osztálytársak voltunk a középiskolában – nem keres meg 1983-ban azzal a kéréssel, hogy csatlakozzak a dr. Dizseri Tamás által tervezett fejlesztő napközihez. Mariann akkoriban egy bentlakásos gyermekotthonban dolgozott, sokat jártam be hozzá, hiszen a barátságunk a középiskola után is megmaradt. Ismertem a sérült srácokat, nem állt távol tőlem ez a világ. Kihívásnak éreztem, hogy velük foglalkozzam, és rögtön igent mondtam. A megalapítás, a berendezkedés és a megnyitás után egy ideig Budapestről jártam Érdre, a szabadidőmben, illetve a nyári szabadságom alatt, hivatalosan pedig 1984. február 1-jével jöttem ide dolgozni.

– Nehezebb volt ez a hivatás, mint asszisztensként dolgozni a nőgyógyászaton?

– Semmivel sem volt nehezebb, hiszen az egészségügyben – főleg egy szülészet-nőgyógyászati osztályon – találkoztunk mindennel, a születéstől a halálig. Volt olyan eset is, hogy közölni kellett az anyukával, hogy sérült babát vár. Én egyébként sem éreztem soha szánalmat, sajnálkozást egy-egy sérült ember láttán – nekem ők olyan természetesek, ugyanúgy az élet részei, mint az egészséges emberek. Más felfogással ezen a területen nem is lehet dolgozni. Akkoriban ez nem nyolcórás munka volt: rendszeres éjjel-nappali ügyeletet vállaltunk, együtt éltünk tehát a családokkal.

– Meddig tartott ez az időszak?

– 1997 végéig. Akkor kaptam egy felajánlást az akkori családsegítő szolgálat vezetőjétől, Tarnóczi Marikától: foglalkozhatnék azokkal a családokkal, amelyekben sérült fiatalok élnek, és felkutathatnám azokat a fogyatékkal élő gyerekeket, akik semmilyen ellátásban nem részesülnek, és szüleik magukra hagyatva, a társadalom perifériáján küszködnek. Nagyon tetszett a kihívás, elvállaltam hát, és nemsokára új feladatot is kaptam: a roma családgondozást, három évig. Mindkét feladat csodálatos volt. Rengeteget tanultam. Nagyon hálás vagyok Marikának: megtanított a szakma csínjára-bínjára. Tudni kell, hogy a szociális törvény csak 1993-ban jött ki, addig a családsegítő szolgálatok próbálták meg segíteni a sérült fiatalokat nevelő családokat.

– Közben Önnek is családja lett.

– Igen, még Paróczai Mariannal dolgoztam, mikor férjhez mentem, és megszületett a lányom.

– Sikerült megtalálni az egyensúly a munka és a család között?

– Igen. És nagyon jó dolog, hogy a lányomnak ugyanolyan természetessé vált a sérült emberek között való élet és a másokon való segítés, mint nekem. Petra továbbvitte a „családi hagyományt”, szociológus lett, akinek nagyon fontos a miértek, az okok kutatása is. Emellett mérlegképes könyvelői szakmája is van – úgy gondolta, lesz olyan élethelyzet, amikor ezt tudja hasznosítani. A gyermekkorára visszatérve, amikor átkerültem a családsegítő szolgálathoz, megtapasztalhatta a segítő szakma ezen oldalát is – tudni kell ugyanis, hogy ezen a pályán nem tehetem meg azt, hogy délután négykor leteszem a munkát, és reggel nyolckor felveszem. Ez alatt a negyven év alatt tulajdonképpen végig azon dolgozott az agyam, a lelkem, hogyan lehetne bizonyos élethelyzeteket megoldani – és nemcsak munkaidőben, hanem folyamatosan.

– Hogyan lehet elkerülni a kiégést ebben a szakmában?

– Úgy, hogy a hivatásomon belül mindig találtam kihívást, és választottam valami újat. Ezt így negyven év után mindenkinek tudom tanácsolni: nem szabad leragadni, egy területnél sokáig megmaradni. Vagy ha igen, olyat válasszunk, ahol mindig meg lehet újulni. Mint például a családsegítő szolgálat, ahol állandóan valami másba lehet fogni, ahol nincs két egyforma eset, nap, sőt, óra sem. A Szociális Gondozóközpontban, mint nagy egységben, pont az a jó, hogy a váltást „házon belül” is meg lehet oldani: ha úgy érzem, elfáradtam az idősekkel való törődésben, átmegyek egy másik területre, mondjuk a szenvedélybetegekhez. Sok kollégám „vándorolt” így, mert én mindig úgy gondoltam: lehetőséget kell biztosítani arra, több területet is kipróbáljanak. Így meg lehet tartani a jó munkaerőt, és megelőzni a kiégést. Persze, az is előfordult, hogy egy-egy kolléga visszavágyott a régi helyére, és utólag azt mondta: ne is ajánljunk fel másikat, mert az eredetinél jobb nincs.

– Sok a pályaelhagyó?

– Egyre több az olyan fiatal, aki nem találja a helyét. Nagyon fontos, hogy ez a hivatás nagyobb megbecsülést kapjon. Ki az, aki idős szüleimet gondozni fogja? Ki az, aki fogyatékkal élő gyermekemmel foglalkozik majd? Ki tud tanácsot adni, hova forduljak, amikor egyik hozzátartozóm szenvedélybeteg lett? Jelen vagyunk az élet minden területén, a születéstől a halálig. Aki ezen a pályán megmarad, az elhivatottságból, szeretetből, szakmaiságból teszi. Büszke vagyok a munkatársaimra, akik hosszú éveken keresztül másokért dolgoznak, napi nyolc-tizenkét órában. Ellátják az időseket, megmosdatják, megetetik a hajléktalanokat, odaállnak két veszekedő ember közé, hétvégenként meleg ételt osztanak, vagy épp a háttérben azon munkálkodnak, hogy a szakdolgozók gördülékenyen tudják végezni mindennapi feladatukat.

– Vannak sikerélmények és eredmények?

– Aki a munkájában nem lát pozitívumot, ne maradjon ezen a pályán. Itt kevés a nagy sikersztori, és sok az apró lépés. Minden napban van valami jutalom. Ha ezt valaki felismeri, észreveszi, az olyan lökést ad, hogy holnap és holnapután is ezt a munkát fogja végezni.

– Ilyen például az ételosztás is: a hála, a köszönet kimondva, kimondatlanul sugárzik az emberek arcáról.

– Így van. Az egyházakkal közösen kezdtük, azóta sok vállalkozó, magánszemély csatlakozott hozzánk. Hihetetlen, mennyi mindent kapunk az emberektől, legyen az egy tábla szalonna vagy három meleg cipő. Az emberi összetartásnak itt mutatkozik meg az igazi ereje, eredménye. Ne feledkezzünk meg a kollégákról sem, akik hóban-fagyban, a pihenőnapjukon eljönnek, segítenek. Nyáron pedig, a legrekkenőbb hőségben kijárnak az idősekhez, ételt visznek nekik, ellenőrzik, van-e vizük elegendő. És itt visszakanyarodtunk a korábbiakhoz: fel kell ismerni és meg kell becsülni, hogy ezek az emberek mennyi mindent tesznek azért, hogy a város közössége talpon maradjon és működjön. Ebben sok-sok ember munkája benne van.

– Többek közt az Öné is. Hogyan alakult a pályája a 2000-es években?

– Miután Tarnóczi Marika nyugdíjba ment, a családsegítő, valamint a gyermekjóléti szolgálatot kettéválasztották, és én lettem a családsegítő vezetője. Az Emma utca 8. alatt kezdtük meg a munkát kicsi, de szenzációs csapatommal. Sok szolgáltatást beindítottunk: a támogató szolgálatot, a szenvedélybetegek alacsonyküszöbű szolgáltatását, az utcai szociális munkát. Sokat pályáztunk, dolgoztunk, de nagyon jó együttállás volt, és nagyon szerettem velük dolgozni. Ezért egyik szemem sírt, a másik nevetett, mikor a gondozóközpont vezetését elvállaltam 2014-ben. Nem váltam ugyan el tőlük, fél szemem, fél szívem mindig is ott volt, de ez már egy másik kihívás volt.

– A Szociális Gondozó Központ vezetőjeként mi volt a legfontosabb feladata?

– Koordinálni, képviselni, menedzselni, a hátteret biztosítani ahhoz, hogy a működés megfelelő legyen. Ez már nem szakmai feladat, ami miatt volt egy kis hiányérzetem is. Soha nem felejtettem el ez alatt a négy év alatt, hogy honnan jöttem, mit képviseltem, hol és kikkel dolgoztam. Mindig nyitva állt az ajtóm nemcsak a kollégák, hanem az ügyfelek előtt is.

– Az egyik éjjel-nappal hívható krízistelefonszám is az Öné volt…

– Igen, hívtak is. És ez így jó. Vezetőként is megmaradtam csizmába bújt szociális munkásnak, aki a terepen él. Az, hogy kellett mellette adminisztrációs feladatokat végezni, tárgyalni, szerződéseket tető alá hozni, az egy dolog – a szívem a szakmáé volt és lesz. Ott kell igazából helytállni.

– A szakmai előmenetelhez nem volt szükség különféle plusz végzettségekre?

– Munka mellett elvégeztem a főiskolát, szakvizsgázott szociálpedagógus vagyok, emellett vezetői és szervezési ismereteket, családvédelmet, romológiát tanultam, végeztem. Folyamatosan képeztem magam, csupán az utolsó öt évben nem vállaltam tanulmányokat. Azt vallom, a folyamatos tanulásra, tájékozódásra, fejlődésre nagy szükség van.

– Belefért-e valamilyen hobbi az életébe? Mi az, ami kikapcsolja, pihenteti?

– Családcentrikusak vagyunk, a mai napig együtt van a család, sok közös programunk van. Olvasok, kertészkedek – ez nekem a béke és a kikapcsolódás. Sokat utazgatunk, kirándulunk, akár belföldön, akár a szomszédos országokban. Egyik kedvencünk Ausztria; apai ágon szász családból származom, német nyelvű általános iskolába jártam, így adott a nyelv, az ország szeretete. Kétlaki életet élek egyébként: szabadidőmet Fehérvárcsurgón töltöm a családommal. A párom pecás, és olyan helyet kerestünk, ahová el tudunk vonulni, elbújni a világ elől. A Bakony és a Vértes közötti katlanban található a település, érintetlen, vadregényes táj vesz minket körül, és van egy horgásztó is. Rengeteg programot kínál ez a terület. A jövőmet részben itt képzelem.

– Vonjunk mérleget: mi az, amit örömmel hagy itt, és mi az, amit sajnálattal?

– Sajnálom a munkatársaimat, akikkel békében, szeretetben dolgoztunk együtt, de nem sajnálom a sok adminisztrációt, papírmunkát. Sajnálom itt hagyni a területet, ahol negyven évet töltöttem, de a több évtizedes, tisztességben letöltött szolgálat után megpihenni nagyon jó dolog. Nyilván nem lehet kiugrani egyik napról a másikra. Mindig kell újabb kihívásokat keresni és találni, most sem lesz ez másként, ugyanakkor a családom egy kicsit visszakap, aminek nagyon örülnek. Többet szeretnék anyukámmal foglalkozni, akinek egyre nagyobb igénye van arra, hogy több időt töltsünk együtt. Nélkülük, mármint a családom nélkül, akik mindenben mellettem álltak és segítettek, nem ment volna ez a negyven év, és nagyon örülök, hogy nem „szoktak le” rólam, és igényük van arra, hogy többet legyünk együtt. Ugyanakkor, ahogy az előbb utaltam rá, vannak terveim: a Habilitációs Központ vezetőjével, Paróczai Mariannal, aki szintén hamarosan nyugdíjba vonul, van egy közös életcélunk – szeretnénk a sérülteknek egy biztos otthont, lakhatási lehetőséget létrehozni, ahová az idősödő szülők bizalommal adják gyermeküket. Ezt a bizalmat azok a szülők, akiknek gyermekei évtizedek óta nappali ellátásban részesülnek nálunk, belénk vetették, és nem szeretnénk őket cserben hagyni. Úgy érzem, eme álmunk, célunk megvalósítása életpályám méltó befejezése lesz.

 (Érdi Újság)