Egy körzeti orvos asszisztenseként dolgozik Postástelepen. Szabadidejében, a horvát nemzetiségi önkormányzat elnökségén túl a hagyományok felelevenítésén, megőrzésén és továbbadásán fáradozik. A plusz feladatoktól sem riad vissza: néptáncegyüttest alakít, nyelvtanfolyamot szervez, testvérvárosi kapcsolatot kezdeményez. Nem csoda, hogy Weszelovits Istvánné Ágnest sokan ismerik városunkban.

- Mikor kapcsolódott be az Érdi Horvát Önkormányzat munkájába?

- Képviselőként csak a 2006-os önkormányzati választásokon indultam, de már jóval korábban, még Kubatov István elnöksége alatt részt vállaltam a horvát nemzetiségi rendezvények szervezése körüli teendőkben.

- Megtartották otthon a horvát szokásokat?

- Igen, mindig. Egyrészt a családommal, itt Érden is megéltük és éljük a hagyományainkat, de leginkább akkor van lehetőségünk közelebbi kapcsolatba kerülni népszokásainkkal és a horvát kultúrával, amikor hazautazunk férjem szülőfalujába, Szentpéterfára. Például, ha esküvőre vagyunk hivatalosak, búcsújárás van, vagy vallási ünnepeinket tartjuk. Már gyermekkoromban magamba szívtam a horvát népszokásokat, édesanyám is abból a Szombathely közeli horvát faluból származik, így a nyarakat mindig falun, a nagymamámnál és a rokonságnál töltöttem. A szüleim azonban Budapesten telepedtek le, mi a testvéreimmel már a fővárosban születtünk, de amíg kicsik voltunk, rengeteg időt tölthettünk Szentpéterfán.

- Milyen emlékei vannak ebből az időszakból?

- Egész életre szólóak, sőt ahogy múlik felettem az idő, egyre több minden eszembe jut. Különösen akkor törnek elő ezek a szép emlékek, amikor itt Érden is megkíséreljük feleleveníteni a horvát néphagyományokat, Igaz, a rác szokások néhány eleme eltérhet az ottani horvát hagyományoktól, de mégis felfedezhetők bennük a közös szálak. Én mindenesetre beleborzongok, ha csak egy illat, szó vagy egy személy felidézi bennem a nagymamámnál töltött időket. Miután sokat jártunk Szentpéterfára, a férjemmel is ott ismerkedtünk meg, s az esküvőnket is a faluban, horvát szokások szerint tartottuk meg. Később Érden sikerült lakáshoz jutnunk, itt alapítottunk családot, ez lett az otthonunk.

- Elmesélné, milyen volt az esküvője?

- Rendkívül megható, a zsigerekig hatoló élmény volt! Nemcsak azért, mert mi házasodtunk, hanem azért is, mert a horvátok számára ez az emberi élet egyik legfontosabb eseménye, s meg is adják a módját. Még ma is szokás, hogy egyszerre két helyen, a menyasszony és a vőlegény házában is zajlik a vigasság. Először a vőlegény násznépe elkíséri őt, hogy kikérjék a menyasszonyt. Itt összevegyülnek a két ház vendégei, de a házasulandókat külön-külön kíséri az első koszorús pár. Ekkor még a menet zene nélkül vonul, de a koszorús párok hangosan „csujogatnak”, vicces, jókívánságokkal teli rigmusokat kiabálnak magyar és horvát nyelven egyaránt. A templomban is két nyelven történik a szertartás. Majd a kijövő új párnak több százan gratulálnak, hiszen mindkét háznál 150-200 fős a vendégsereg. Eközben élőzene szól, valamint a koszorús párok táncolnak és cukorkát szórnak a nem meghívott, de a látvány kedvéért ott összegyűlt gyerekeknek. Mindemellett pereccel, kaláccsal, egyéb süteménnyel és itallal kínálják az összesereglett idegen embereket is. A vidám ünneplő sereg a zenészekkel együtt a fiatal párt kísérve elindul a vőlegény házához. Az ifjú pár a vőlegény házában ünnepel, ahol bőséges vacsorát szolgálnak fel, míg a menyasszony meghívottait az ő szülői házánál vendégelik meg. A vacsorát követően megint összevegyül a násznép, mindenki ott mulat, ahol épp tetszik neki. Éjfélkor azonban megérkeznek a lányos ház vendégei is, hogy részt vegyenek a menyasszonytáncban. Az arát elbúcsúztatják a fátylától, a vőlegényt a díszcsokrától, ami rendkívül megható, lélekbe hatoló élmény marad mindkettőjük számára. Én máig elérzékenyülök, ha rágondolok, annyira szép része volt ez az esküvőnknek! Persze, a menyasszonytánc hamar feloldotta a szülőktől való búcsúzás szomorúságát. A lakodalom vidám hangulatát egyébként a vőfély biztosítja, akit leginkább a családból választanak.

- Visszatérve a jelenbe: az Ön nevéhez fűződik az „Igraj kolo” rác-horvát néptánccsoport megalakítása. Hogyan sikerült minden előzmény nélkül létrehozni?

- Óriási ösztönzés jelentett az a nagyszerű hangulat, ami az évenként megrendezésre kerülő horvát bálokat jellemezte, különösen az utóbbi években! Látszott, hogy az emberek ösztönösen megérezték a körtánc közösségformáló erejét. Ha jó a zene, a felszabadult mulatságnak sem lehet akadálya, szinte nem akarták abbahagyni a táncot. Megfigyeltem, hogy mindig ugyanazok az arcok álltak be elsőként táncolni, akiknek már szinte a „vérükben volt” ez a tánc. Később Antunovits Antal önkormányzati- és nemzetiségi önkormányzati képviselő megszervezte a táncházat, amelynek köszönhetően sikerült egy kicsi, de összetartó közösséget kialakítanunk, s ekkor született meg az ötlet, hogy alakítsunk egy helyi horvát néptáncegyüttest.

- Ön komoly kutatásba, háttérmunkába kezdett, hogy hiteles legyen, amibe belevágtak. Hol kezdte a gyűjtést?

- Mint ismert, Ercsiben nagyon régóta működik egy remek nemzetiségi tánccsoport, első körben a vezetőjüktől kértem tanácsot. Közben a szentpéterfai emlékeimben is élénken kutatni kezdtem, előszedtem a régi fényképeket, hogy a megfelelő viseletet is megtaláljam. Nem sokan, mindössze heten-nyolcan álltunk össze, s kezdtük el a próbákat. A táncházakat levezető tanárunk lett a szakmai vezetőnk, tőle tanultuk a lépéseket, a koreográfiát. Lelkesek voltunk, de tudtam, amíg nem lesz megfelelő népviseletünk, nem állhatunk színpadra. Ebben az önkormányzat kulturális pályázata volt a segítségünkre, amelynek köszönhetően megnyertük az első – számunkra akkor a „világot jelentő” – százezer forintot, ebből elkészülhetett az első népviseletünk.

- Fontos volt Önnek, hogy ez a viselet az érdi horvát, illetve rác hagyományokat is tükrözze?

- De mennyire! Akkoriban édesanyám már több éve a XXII. kerületi Horvát Nemzetiségi Önkormányzat elnökhelyettese volt. Tőle kaptam kölcsön egy számomra rendkívül értékes lexikont a horvát nemzetiségi szokásokról és viseletekről. Esténként sokáig tanulmányoztam, és azt kutattam, hogy az Érden letelepedett rác közösség – a törökök elől menekülve, vagy egy jobb élet reményében – milyen vidékről érkezett. Sokat beszélgettem az Ófaluban élő rác származású emberekkel is. Nagy segítségemre volt Kőrösiné Polákovits Ágnes és Ábel András és sokan mások is, akiknek rengeteg ismeretük van Érd múltjáról. Dokumentumokat, leírásokat böngésztem, többek között Kerékgyártó Imréné történelmi leírásait is elolvastam és egy kedves barátom, Hídvégi Gábor is ellátott anyagokkal, tehát alaposan körbejártam a témát, míg végül kialakult a végső tervem arról, milyen viselet lesz a legmegfelelőbb. A férjem szülei gradišćei származásúak, így volt mivel összehasonlítanom az ercsi meg a tököli népviseletet. Mindent összevetve, olyan irányvonalat szerettem volna követni, amely a horvát és a rác néphagyományokat egyaránt képviseli. Az első sikeren felbuzdulva, minden évben adunk be pályázatot, ennek köszönhető, hogy már egy újabb, nagyon szép, aranyszínű gombokkal ékesített rác népviseletet is sikerült készíttetnünk, amely már közelebb áll a balkáni vonulathoz, az érdi rácok viseletéhez is.

- Majd elkezdett felfelé ívelni a néptáncegyüttes népszerűsége. Már nemcsak Érden, hanem vidéken is számítanak a fellépéseikre. Örülnek a meghívásoknak?

- Igen, de leginkább mégis Érden szeretünk bemutatkozni, főleg a Szőlővirág ünnepen, ami pár éve már a városban élő nemzetiségek nagyszabású találkozója is. A helyieken kívül nagyon sok távolabbról érkező hagyományőrző csoportokat is megismerhetünk. Minden évben nagyszerű a hangulat, jól érezzük magunkat ebben a közösségben. Mi pedig büszkék vagyunk arra, hogy be tudjuk mutatni a helyi horvát hagyományokat. Az Igraj kolo megalakulásakor egyik fontos célkitűzésünk volt, hogy főként helyi rendezvényeken léphessünk színpadra, ne kelljen más településekről hívni a hagyományőrző csoportokat.

Az emberek ösztönösen megérzik a körtánc közösségformáló erejét.

- Kiket lehetett – képletesen szólva – „táncba hívni”?

- Főként a saját korosztályomhoz tartozókat sikerült megnyernem. Azok az asszonyok kerültek a sorainkba, akik korábban is aktívak voltak, segítettek a horvát nemzetiségi önkormányzat rendezvényeinek szervezésében. Egy hosszú nap, munka után, nem egyszer érkeznek elcsigázottan, kimerülten a próbákra, de amint felcsendült a muzsika, az első lépéseket követően hirtelen felélénkülnek és egyre jobb a hangulat. A néptánc és vele együtt a jó közösség sok mindenen átsegíti az embert. A tánctanárunk Hujberné Turai Ildikó, Ercsiből érkezett a tánccsoportba két leány családtagjával együtt. Mivel senki sem táncolt korábban, keményen meg kell dolgoznunk azért, hogy színpadra vihető legyen a produkciónk.

- Mindeközben azon is dolgozik, hogy Érd testvérvárosi kapcsolatba lépjen a horvátországi Zadarral. Ezt is a nemzetiségi önkormányzat kezdeményezte?

- Részben, mert a kezdeményezés a mi javaslatunkra történt, de a további szükséges lépéseket a városi önkormányzat tette meg már ez ügyben, ám ez igen lassú folyamat. Már kezdtem aggódni, hogy a horvátországi fél talán nem volt erre fogadóképes, de a testvérvárosi kapcsolatokért felelős referens megnyugtatott, hogy évekbe is telik, amíg két város között megszületik az együttműködési megállapodás. A lényeg, hogy elindult a folyamat, a többi – ha lassan is, de – megy szépen a maga útján.

- Nemrégen horvát nyelvtanfolyamot is indítottak. Kik látogatják?

- Tulajdonképpen 2014 óta dolgoztunk azon, hogy elkezdődhessenek a nyelvórák mindazoknak, akik szeretnének megtanulni elődeik nyelvén. Idén májusban végre sikerült a tanfolyamot megszervezni. Bár eredetileg elsősorban a horvát származásúakat vártuk, mindössze hárman vannak olyanok, akiket családi szálak fűznek a horvát nyelvhez. A többiek inkább azért jönnek az órákra, mert szeretnék a horvát kultúrát személyesen megélni. Kezdetben jóval többen jelentkeztek, de miután kialakult az órarend, többen rájöttek, hogy a munkájuk és egyéb teendőik miatt mégsem tudják vállalni. Végül nyolcan maradtunk, de úgy tűnik, ez már egy „kemény mag”, elszánt csapat, mindenki komolyan veszi a nyelvtanulást. Csatlakozni már csak olyanoknak lehetséges, akik valamilyen szinten ismerik a horvátot, hiszen mi már túl vagyunk a legelső lépéseken. A nyelvtanfolyamot a horvát önkormányzat támogatja, így a résztvevőknek csupán jelképes összeggel kell hozzájárulniuk.

- A hétköznapokban körzeti nővérként dolgozik az egyik postástelepi háziorvosi rendelőben. Hogyan sikerül a felsorolt társadalmi teendőket összehangolni a hivatásával?

- Csakis úgy, hogy a szabadidőmet áldozom fel, illetve amikor nem vagyok a rendelőben, akkor a nemzetiségi önkormányzat, a tánccsoport és egyéb horvátsággal kapcsolatos feladatokkal foglalkozom. Bár sosem kaptam szemrehányást, tudom, hogy a családom némi hátrányt szenved az én társadalmi vállalásaim miatt, hiszen kevesebb időm jut rájuk. Szerencsére már nagyok a gyermekeim, egyikük kirepült a fészekből, de a másik kettő meg inkább segíti a munkámat. A férjem pedig – egyedüli férfiként – erősíti a nemzetiségi táncegyüttesünket, ő is tagja az Iraj kolo csoportunknak, így ő is ott van a próbákon, fellépéseken. Ezen kívül egyéb feladatokban is számíthatok a támogatására. A nemzetiségi önkormányzat ügyvitele viszont kizárólag rám hárul, s ha szorít a határidő az elszámolások meg a beszámolók okán, akkor bizony szabadságot veszek ki, hogy biztosan elkészüljek vele. Egyesek szerint túlzottan, feleslegesen lelkiismeretes vagyok, nekem viszont meggyőződésem, hogy ha az ember elvállal valamit, akkor a legjobb tudása szerint tegyen eleget a feladatnak! Ezért én saját magamnak is szoktam határidőt szabni, s igyekszem azt maradéktalanul betartani. Szeretem a nyarat, mert ilyenkor nekem is jut egy kis szabadság. Igaz, néha abból is „lecsippentek” egy picit olyan kötelezettségek pótlására, amelyeket év közben nem sikerült befejezni.

Érdi Újság

Bálint Edit