Biológia-földrajz szakos tanárkért került a Földrajzi Múzeumhoz, melynek igazgatóhelyettese. A régi tárgyak szerelmese: ha kell, a szeméttelepről, ha kell, iskolákból ment ki elfeledett értékeket. Mint mondja, a múltidéző tárgyak arra késztetik, hogy a jelenre fókuszáljon. Mácsai Anettával beszélgettünk.

– Százhalombattán él. Itt is született?

– Nem, Érden, és huszonhárom éves koromig itt is éltem. A munkám, a családom még mindig a városhoz köt, bár a férjemmel és a kislányommal Százhalombattán lakunk. Ha egy-egy nyaralás alkalmával megkérdezik, honnan jöttük, rávágom: Érdről, aztán magyarázkodom… Három éves voltam, mikor apukám meghalt, anyukám egyedül nevelt a nővéremet és engem. Így, hogy már magam is édesanya vagyok, tudom csak átérezni, milyen nehézségekkel kellett megküzdenie egyedülálló anyaként. A Gárdonyi iskolába jártam, remek tanáraim voltak. A Vörösmarty gimnázium általános tagozatán folytattam, ahol a földrajz és a biológia lett a kedvenc tantárgyam. Földrajz szakra készültem az egyetemre, végül földrajz-biológia szakos tanári szakra vettek fel.

– Tanított is általános iskolában?

– Nem, a tanári pálya nem vonzott, túl kötöttnek találtam. Éppen állást kerestem, mikor összefutottam évfolyamtársammal, Lendvai Timár Edittel, aki akkor már a múzeumban dolgozott, és a férjével Svédországba készült pár esztendőre. Megkérdeztem, nem volna-e hely számomra, és kiderült, hogy van. Ennek tizenhét éve. Pont olyan időszakban csöppentem bele a múzeumpedagógiai munkába, mikor ez országos szinten kezdett egyre nagyobb hangsúlyt kapni. Izgalmas időszak volt: múzeumpedagógiai végzettségem nincs, itt tanultam meg a szakmát, megtapasztalhattam, hogy amit én kitalálok, az a gyerekekben bizony nem mindig jól csapódik le. Volt olyan, hogy egy foglalkozás keretében szafarikalapot csináltunk harmadikosokkal. Szegények nagyon küzdöttek vele, hárman ha be tudták fejezni a rendelkezésünkre álló időben. Ez nagyon rossz érzés volt – ha egy gyerek pozitív élmény nélkül megy el tőlünk, az nekem mindig kudarc. Persze, rengeteg a jó élmény is: nagyon jó például drámapedagógiai elemeket is bevinni a foglalkozásokba. A gyerekek élvezik, ha megelevenítjük Sas Flóra vagy Xántus János életét – főleg, amikor egy fiúnak kell Sass Flórát eljátszania…

– Nem készült tanárnak, mégis gyerekekkel foglalkozik. Elégedett?

– Megtaláltam, amit kerestem. Szabad kezet kaptam: lehetőségem volt és van rá, hogy programokat találjak ki, pályázzak rájuk és végigcsináljam őket. Ezért nagyon hálás vagyok dr. Kubassek János igazgató úrnak, aki bízott bennem, és lehetőséget adott az ötleteim megvalósítására. A kollégáimnak pedig azért, mert átadták tapasztalataikat, tudásukat.

– Tudja hasznosítani a biológiatanári végzettségét is?

– Hogyne! Szakkörökön, helyismereti versenyeken, kirándulásokon. A földrajz és a biológia azért nagyon összekapcsolódik, nem beszélve arról, hogy számomra a környezetvédelem is nagyon fontos.

„Az a célom, hogy a gyerekek pozitív élménnyel menjenek haza a múzeumból”

– Többször találkoztunk már múzeumpedagógiai rendezvényeken, családi napokon, és a kislányát is magával hozta. A család életében mekkora szerepet tölt be az intézmény?

– A férjemet a múzeum révén ismertem meg: végzettségét tekintve környezetmérnök, de mint minőségbiztosítási mérnök dolgozik. Tíz éve bejött a múzeumba; egy dolgozatra készült, és én segítettem neki – beszkeneltetett velem egy fél könyvet. Az első randink egyébként az azóta már bezárt ófalusi termálfürdőben volt. A kislányomat is megfertőztem: nagyon szeret a múzeumban lenni, többször is jönne, mint ahányszor magammal hozom. Egyébként úgy érzem, jót tesz, hogy van egy kis távolság az otthonom és a munkahelyem között. Az a tíz perc, amíg hazaautózom, jelenti a váltást a munka és a magánélet között.

– Ez a munka azért nemcsak a múzeum falai közt telik: a múlt nyáron dinoszaurusz-ásatáson is részt vett Iharkúton.

– Lehetőségem van évente egy-egy hetet ásatáson tölteni. Iharkút nagyon vonzott, és úgy éreztem, elérkezett az idő arra is, hogy az ötéves lányom az édesapjával kettesben töltsön egy hetet. Rendkívül izgalmas volt olyan környezetben ásni, ahol 85 millió éves csontok kerülhetnek elő. Nagyon nagy élmény volt, bár igen fárasztó: reggeltől estig ástunk, és nagyon nomád körülmények közt éltünk. Sátorban laktunk, a zuhanyzó és a vécé a bányaépületben volt, a tábortól ötpercnyire, ami éjszaka nem igazán volt kellemes, főleg, hogy vadak is jártak a területen: egy hétig rókákat kergettünk, akik odajöttek az élelem szagára, hiszen nem volt hűtőnk sem. Kolbászon, májkrémen, mézen éltünk. Nemigen volt térerő, sem internet, ásatási szünetben olvastunk. Igazi kikapcsolódás, feltöltődés volt, no meg nagyon jó közösség.

– Mi volt a tulajdonképpeni munka? A tévében rendszerint csak azt látják a nézők, hogy nagy csinnadrattával kiemelik a leletet, de a valóságban ez biztos nem így zajlik.

– Hát nem. Először azt sem tudtam, mit kell csinálni. Az expedíció vezetője annyit mondott: fogd az ecsetet, kezdj ásni, és majd rájössz, mi a csont! Frászt kaptam, hogy tönkreteszek valami leletet – nem tettem, legalábbis senkinek nem tűnt fel, ha igen –, és két nap után ráállt a szemem, mi az, ami csont, és mi az, ami szénréteg. Mikor megtaláltam az első krokodilpáncél-elemet, ami körülbelül egy centiméteres volt, hihetetlen örömmel töltött el. Az embert nagyon motiválja az, hogy bármi előkerülhet a kőzetből, még egy új dinoszauruszfaj is. Erre azonban nem került sor.

Voltam a százhalombattai ásatáson is, de ott csak egy napot töltöttem. Embercsontszilánkot találtam, és akkor azt mondtam, nekem ennyi elég. Egy sírhalmot ástunk; érdekes volt, jó tapasztalat, de nyomasztó élmény, hogy rögtön én találtam az első csontdarabot.

– Az idei évre milyen tervei vannak?

– Utazni szeretnénk, méghozzá sokat, Európában. Amíg a lányunk kisebb volt, nem volt erre módunk, most azonban már könnyebb. Bár nagyon szeretek utazni, eddig zömmel hazai helyszínekre jutottam el. Úgy, hogy édesanyám egyedül nevelt kettőnket a nővéremmel, nekem már a Balaton is nagyon nagy élmény és kaland volt. A Balaton-felvidék és a Velencei-tó azóta is a kedvencem. Ha egyszer öreg leszek, és lehetőségem lesz rá, szívesen oda is költözöm a Balaton-felvidékre.

– Kedvenc külföldi úti cél?

– Új-Zéland. Ahogy a múzeum alapítója, Balázs Dénes is ezt tartotta a legszebb helynek a Földön. Remélem, egyszer saját szememmel is láthatom azt a csodálatos természeti környezetet.

A magyar kultúra napján Dr. Bács István alpolgármestertől vette át Érd Város Csuka Zoltán-díját

– Szakmai téren milyen tervei vannak erre az esztendőre?

– Már összeállt az éves program, amit az idén a kevesebb több elv alapján próbáltam összeállítani, mert úgy tapasztaltam, hogy az előző években nagyon szétaprózódtak a programjaink. Idén inkább három-négy olyan eseményt tervezünk, amelyek igazán izgalmasak és tartalmasak lehetnek a közönség számára. Folytatom azt a munkát is, amelyet a Csillaggömbön innen és túl című kiállítással kapcsolatban kezdtem el tavaly: régi földrajzi szemléltetőeszközöket kutattam fel iskolákban, zömmel Budapesten. Ez hihetetlen nagy munka, de kincseket lehet így találni. A Toldi gimnáziumban egy 1870-es évekből származó naprendszermodellre bukkantam, amit két trafó közül kiemeltek és átnyújtottak, hogy tessék, vigyem. Ők se tudták szerintem, hogy milyen értéke van. Biztos vagyok benne, hogy nagyon sok régi iskolában vannak még olyan kincsek, amelyeknek itt a múzeumban nagyon jó helye lenne: mi megőrizzük, és feltüntetjük azt is, melyik iskola tulajdona. De ha nem is adják oda, legalább felvesszük az adatbázisunkba.

– Belefér valamilyen hobbi az életébe a munka és a család mellett?

– Nem igazán. Régen sokat fotóztam, elvégeztem egy tanfolyamot is, és magam is hívtam elő filmeket. Ez a szenvedély mára megkopott. Van azonban egy maradandó is: a tanulás. A tanárszak után elvégeztem a környezetmérnökit, majd Szegeden a geográfus szakot, 3-3 év alatt. Ezt követte egy marketing- és reklámmenedzseri OKJ-s képzés, és tavaly a múzeumvezetői Szentendrén. Nekem ez kell, hogy pörögjön az agyam.

– Mikor van ideje munka és kisgyerek mellett tanulni?

– Éjszaka. Bár negyven felé közeledve ez már nem megy olyan könnyen. Régebben simán tanultam a gyerek mellett, miután elaltattam, ma már nehezebben megy. A szakdolgozatomat is akkor írtam, mikor Zsófi már megszületett. Volt, hogy széttépte a könyveimet is, mikor ott csúszott-mászott közöttük. Így utólag csodálom, hogy el tudtam készíteni szakdolgozatomat, amit végül ötösre védtem meg.

– Hogy jött képbe a marketing?

– Az a jó ebben a múzeumban, hogy az ember megvalósíthatja az ötleteit, ha azokat meg tudja indokolni. Felmerült bennem, hogy jó volna látni ezeket az ötleteket marketinges szemszögből. Ez segít abban, hogy a közönséghez is eljusson, milyen fontos dolgokat hozunk létre, hiszen az nem elég, ha csak mi, itt dolgozók tudjuk.

– Újabb tanulmányok is szerepelnek a tervei közt?

– Igen. Tizenhét éve dolgozom itt, gyönyörű tárgyak vesznek körül, olyan kincsek, amelyek értékét fel sem tudom mérni. Nagy vágyam, hogy elvégezzek egy becsüs tanfolyamot, ez azonban nem olcsó: hatszázezer forintba kerül. Nagyon szeretem a régi tárgyakat – ezzel a helytörténészünk fertőzött meg. Saját magamnak is gyűjtök és a múzeumnak is. Kijárunk az érdi szeméttelepre a kolléganőmmel, ahol igazi kincseket lehet találni: egy bádogdobozban 1900-as évek eleji fényképekre bukkantunk a múltkor. De került hozzánk így gyönyörű szekrény is. A régi tárgyaknak nemcsak történetük van, hanem lelkük is. Ha rájuk nézek, az jut eszembe: fontos, hogy az időt megpróbáljuk minél jobban kihasználni, és minél inkább a „mostban” élni. Engem ezek a múltidéző tárgyak érdekes módon arra késztetnek, hogy a jelenre fókuszáljak, hiszen a mai használati tárgyakból évek, évtizedek múlva ugyanilyen régiségek lesznek.

– 2007-ben múzeumpedagógiai nívódíjat, 2010-ben Pulszky Károly-díjat kapott, idén pedig, a magyar kultúra napján, Érd Város Csuka Zoltán-díjával ismerték el tizenhét éves munkáját. Hogyan fogadta ezt a kitüntetést?

– Meglepődtem, hiszen nem tudtam, hogy felterjesztettek, és nagyon örültem neki. Természetesen az országos kitüntetéseimnek is örültem, de az más. Amikor azok az emberek ismerik el a munkámat, akik itt vannak, helyben, és akár nap mint nap látják a híradásokból, hogy a múzeumban mit is csinálunk, illetve mit csinálok, és ott ülnek velem szemben azok, akik megszavazták, az a legjobb érzés. Ehhez hozzátartozik az is, hogy aki a Földrajzi Múzeumban dolgozik, az ezt nem munkaként, hanem hivatásként éli meg. Szeretjük ezt a miliőt, hogy régi tárgyak vesznek körül minket, és hogy története van az intézményünknek.

Érdi Újság 

Ádám Katalin