Beszélgetés Polacsek Károlyné körzeti nővérrel

Szinte nincs parkvárosi, akit ne ismerne, akiről ne tudná, hogy melyik utcában lakik, vagy; hogy mikor született. Kisugárzásával beragyogja a rendelőt, szinte kitáncol a váróba. Mindig mosolyog és mindenkihez van egy kedves gondolata. Bár három éve hivatalosan nyugdíjas, azt mondja, addig dolgozik, amíg szükség van rá, mert imádja, amit csinál, négy évtizede a „helyén” van.

- Negyven éve dolgozik ugyanabban a parkvárosi körzetben, mindig Érden élt?

- Nem vagyok tősgyökeres érdi, az Alföldről, Kunmadarasról származom. Karcagon jártam gimnáziumba, aztán Szolnokon végeztem az ápolónőképzőt 1974-ben. Onnan a karcagi kórház sebészeti osztályára kerültem, ahol három évet töltöttem el. Műtős gyakorlaton voltunk még az iskolából, amikor az orvosok mondták, hogy remélik, hogy visszamegyek dolgozni. Mivel nekem is tetszett, visszatértem és 1977-ig ott voltam, megyei főorvosi dicséretben is részesültem.

- Miért az egészségügyet választotta hivatásul?

- Már gyermekkoromban azt játszottam, hogy felvettem apukám fehér ingjét, és volt egy óriási nagy könyvem, amit kineveztem naplónak, abba írtam fel a neveket, majd felálltam otthon a szobában, kinyitottam az ajtót és annyit mondtam: „Kérem a következőt!”.

- Hogyan került Érdre?

- A szerelem hozott ide. A Mátrában nyaraltam a barátnőmmel 1976-ban, amikor megismertem a férjem. Éppen Ő is ott nyaralt a barátjával. Egymásba szerettünk egy hét alatt, de mivel Ő akkor Tárnokon lakott, én pedig Karcagon a nővérszállón, nem hittem benne, hogy működni fog a kapcsolatunk. Persze, ígérte, hogy eljön hozzám, de azt mondtam magamnak „hiszi a piszi”. Ő azonban két hét után mégis eljött hozzám, s onnantól fogva egy éven át minden pénteken jött Budapestről vonattal udvarolni nekem. Megismerkedésünket követően 1977-ben házasodtunk össze, s így kerültem akkor erre a környékre.

- Rögtön Érden kapott munkát?

-          Igen, 1977-ben kerültem az akkori 14-es körzetbe –ma már 19-es körzet – a Benkő doktor mellé. Rá már nagyon kevesen emlékeznek, én is csupán három napot töltöttem vele, mert nyugdíjba ment. Ezután helyettes orvosokkal dolgoztam, és másfél évig volt egy állandó orvos is, de közben én gyesre mentem, mert 1979-ben megszületett a nagyobbik lányom, Judit, majd 1981-ben a kisebbik lányom, Erika. Öt évet voltam itthon a gyerekekkel és 1983-ban mentem vissza dolgozni.

- Ekkor már volt állandó orvosa a körzetnek?

- Igen, a Balogh doktor, akivel tizenöt évig dolgoztam együtt. Nagyon jól kijöttünk egymással. Szeretett velem dolgozni, ami szerintem annak is köszönhető, hogy én mindig alázatosan dolgozom minden orvossal. Én mindig is hallgattam a főnökeimre, és mindig azt csináltam, amit mondtak nekem. A doktor úr sajnálatos halálát követően 1998-ban jött a körzetbe a jelenlegi felettesem Dr. Szalai Ilona, akivel az első pillanattól kezdve egy hullámhosszon vagyunk. Érdekes, hogy előtte nem szerettem a női főnököket, mert talán tükröt tartanak, de a doktornő személyében igazán megtaláltam azt, akire munkatársként mindig vágytam. Ismerjük egymás gondolatait, csak egymásra nézünk és tudjuk, mit szeretne a másik.

-  A GYES alatt egyáltalán nem dolgozott?

- Ó, dehogynem. A gyerekek mellett is nagyon aktív voltam. Társadalmi munkát vállaltam, a parkvárosi vöröskeresztnek voltam a titkára. Rengeteg programot szerveztünk, a lányokat pedig vittem magammal, ők is élvezték. Ingyen dolgoztunk a városért, nagyon élveztük. Az Alsóerdősor utcától a Bem térig a férjeink járdát építettek, nyilvános WC-t építettünk, mindenhol ott voltunk. Ezért a vöröskereszttől megkaptam a kiváló dolgozó kitüntetést.

- Arra emlékszik, hogy hogyan változott a körzet mérete? Mekkora volt negyven éve és mekkora most?

- Akkoriban teljesen más volt a beosztás. Amikor idejöttem akkor a Vincellér utcától a reptérig tartott a körzet. A mostani lőtér területét hívták reptérnek. Ez volt a 13-as és a 14-es körzet, de akkoriban lényegesen kevesebben éltek itt, mostanra ez a terület már négy körzethez tartozik. Amikor idekerültem, akkor még minden utca füves volt és csak elvétve voltak házak, azok is régiek. De már akkor nagyon közvetlen kapcsolat alakult ki a páciensek és köztem, amit erősített, hogy kijártunk házhoz is a betegeket ápolni. Injekciót adtunk be és kötöztünk. Ma már sokkal több mindent kell csinálnunk.

- Miben változott a házi betegápolás?

- Abban, hogy a kórházban töltött napok mára leredukálódtak és néhány nap után hazaküldik a betegeket ápolásra. Őket gondozzuk otthon. Sok fekvő beteghez is kijárok.

-  Meglehetősen közvetlen kapcsolatok alakulhatnak ki ilyenkor…

- Igen. 1977-ben, amikor idekerültem, a Ribiszke utcában el kezdtem járni egy idős hölgyhöz, aki sajnos három éve elhunyt. Hozzá 35 éven át jártam minden csütörtökön. Az asszony szinte megkövetelte, hogy minden alkalommal reggel 6 órától 8 óráig legyek vele. Igaz, hogy receptet vittem neki, vérnyomást, vércukorszintet mértem neki, tehát dolgoztam, de valójában a társalkodónője voltam. Nagyon szeretett engem a hölgy és én is őt. A lányával, ha bármikor találkozunk, mindig könnyes szemmel emlegetjük az édesanyját.

- Említette, hogy nagy volt a körzet és ma is nagy. Hogyan jutott el a betegekhez?

- Kerékpárral. A mai napig nagyon szeretek biciklizni. Évtizedeken keresztül télen-nyáron azzal mentem mindenhová, pár éve csak, hogy örököltem a kisebbik lányomtól egy kis autót, most már télen azzal járok ki, de tavasztól őszig újra kerékpárra ülök és úgy járom a körzetet. Több ezer kilométert tekertem az elmúlt negyven évben, de szeretek biciklizni.

- Hogyan néz ki egy körzeti nővér hétköznapja?

- Koránkelő típus vagyok. Hétfőn, szerdán és pénteken már 6 órakor bent vagyok a rendelőben, és ezt a pácienseink is megszokták. Én már nagyon sok ügyes-bajos dolgot elintézek 7 óráig, amíg a doktornő megérkezik a rendelőbe. Ezután 4 óra hosszát tart a rendelés. Ez azt jelenti, hogy az orvos vizsgál, én adminisztrálok, közben, akinek kell, annak infúziót adok, vért veszek, sebet kötök át. Majd rendelés után a területen látom el a fekvőbetegeket. Kedden és csütörtökön ismét korán kelek, mert akkor reggel megyek házhoz és a levett vérmintákat elviszem a laborba. Délután pedig rendelünk, olyankor 15 órakor kezdődik a rendelés.

- Van olyan ember Parkvárosban, akit nem ismer?

- Elképesztő memóriám volt valamikor. Amikor még kartonrendszer volt a Bem téri rendelőben mindig azt csináltam, hogy kinyitottam az ajtómat, körbenéztem, majd mindenkinek kikészítettem a kartonját, mire bejött, addigra a kezébe adtam, mert azzal ment be az orvoshoz. Még most is nagyon sok mindenkit ismerek, tudom a nevét, hogy melyik évben született, hol lakik. Sajnos az új beköltözőknek már kevésbé jegyzem meg a nevét, de inkább azt szoktam megkérdezni, hogy mikor született, nem szeretném, hogy azt gondolja, hogy nem emlékszem rá. Sajnos nagyon elkényelmesedtünk, amióta az új rendelőben, a Bajcsy-Zsilinszky úton rendelünk, mert itt hívórendszer van már, ami egyfelől nagyon kényelmes, de én hiába nyomom meg a gombot, és hívom a következőt, mindig a páciens elé megyek, közben megnézem ki vár kint, el tudok-e intézni valamit addig, amíg vár. Nem szeretem, ha sokat várnak a betegek.

- Hány évig dolgozott a Bem téren?

- 1983 óta, ahogy visszamentem a GYES-ről ott dolgoztam a Balogh doktorral. 2014-ben költöztünk át a Bajcsy-Zsilinszky út143-ba.

- Igaz, hogy korszerűtlen és lerobbant volt a Bem téri rendelő, azóta le is bontották, de nem fájt érte a szíve?

- Dehogynem. Nagyon is. Gyönyörű az új rendelő, kényelmesebb, szebb, korszerűbb, könnyebb parkolni, de a Bem téren családiasabban voltunk.

- Mik a munkájának a szépségei? Mit szeret a legjobban?

- Nehéz kiemelni bármit, mert én mindent szeretek a munkámban. Nekem nincs olyan, hogy rosszkedvűen megyek dolgozni. De ha ki kell emelni valamit, akkor én a beszélgetéseket hangsúlyoznám. Azt gondolom, hogy a mai világban van a legnagyobb szükség arra, hogy meghallgassuk a másikat. Sokaknak nincs senki a környezetében, aki meghallgatná, akivel megoszthatná örömét vagy a bánatát. Azt tapasztalom, hogy nálunk megnyílnak az emberek, mert minket őszintén érdekelnek, s szívesen meghallgatjuk őket a doktornővel.

- Munkáját többször elismerték, volt kiváló dolgozó, kapott megyei főorvosi dicséretet is. Milyen elismeréseket kapott még?

- 1985-ben miniszteri dicséretet kaptam és 2014-ben Szalai doktornővel megkaptuk az Év praxisa Kárpát-medencében pályázat harmadik helyét, amit a betegeink szavaztak meg nekünk az interneten. Ők jelöltek minket, s megható történeteket írtak rólunk ajánlásként. Nagyon büszkék vagyunk az elismerésre, amit az Egészségügyi Minisztériumban vettünk át. Az ott készült fotót bekereteztettük és kitettük a rendelőbe.

- Sok minden változott az elmúlt negyven évben? Máshogy kell ma ellátni egy beteget, mint mondjuk 1977-ben?

- Amikor 77-ben a Benkő doktorral kezdtem el dolgozni a Csurgói utcában, borzalmas körülmények voltak. Kuktában sterilizáltunk, kartonra írtunk, az épület romos volt, leukoplaszttal ragasztgattuk a falat, hogy le ne omoljon. Kecske volt az udvarban a nyilvános WC mellett. Ilyen körülmények között kezdtem dolgozni. Aztán folyamatosan változott a helyzet. Amikor gyesről visszamentem már szakmailag előrébb léptünk, a Balogh doktor képzésekre járt, bevitt a kórházakba, fejlődtem. Fontos volt ez számomra, mert amikor körzeti nővér lettem, azt éreztem, hogy a karcagi kórház sebészeti osztálya után szakmailag visszafejlődöm a túl sok adminisztráció miatt. Manapság pedig a Szalai doktornővel járok képzésekre, amik azért fontosak számomra, mert nagyon sokat tanulokés jobban tudom kezelni azokat a problémákat, amiket én kezelhetek.

- A sikertörténetek után beszéljünk egy kicsit a munkája árnyoldaláról, mert sajnos sokan vannak, akik már nem gyógyulnak meg, s eljön az idő, amikor el kell búcsúzni. Amikor ilyen szoros kapcsolatok alakulnak ki, akkor hogyan éli meg, hogy meghal egy szeretett páciens?

- Igen, ez nagyon nehéz. Minden egyes alkalommal, amikor valaki olyan megy el, aki közel állt hozzánk, nagyon szomorúak vagyunk a doktornővel. Sokszor nemcsak beteg – orvos – nővér kapcsolat alakul ki, hanem családias hangulat is, nem véletlen hívnak bennünket családorvosnak. Sok helyen családtagként kezelnek, hiszen sokszor keressük fel őket otthonaikban, ezért nagyon fájó, amikor meghal valaki.

- Úgy tudom, hogy az Önökhöz közel álló betegek családjainak gyásztáviratot is szoktak küldeni…

- Valóban így van, s ha időm engedi, mert éppen nem dolgozom, akkor a temetésre is el szoktam menni.

- Vannak olyan családok, akik fiatal felnőttként kerültek a látókörébe, s mára már gyerekei, esetleg unokái vannak?

- Hogyne! Ez a szép részek közé tartozik, hogy látom felnőni a generációkat. Mostanra legalább három generáció felnőtt, amióta itt dolgozom.

- Gyönyörű családja van. Ők hogyan fogadják, hogy Ön ennyire elhivatott?

- Nagyon büszkék rám, és ez jó érzés nekem. Ugye két lányom van, gyerekkorukban mindenki azt mondta, hogy biztos ők is nővérek lesznek, mint az édesanyjuk. Nem ezt a hivatást választotta egyikük sem, de nagyon büszkék arra, hogy az édesanyjuk boldog, mert szereti a munkáját.

-  Van egy csodaszép unokája, Roland. Sokat babázik?

-  A korombeli betegek többségének már régóta van unokája, ezért sokszor kérdezték, hogy nekem mikor lesz végre. Viccesen mindig azt válaszoltam, hogy még nem érek rá unokázni. Aztán 2015 szeptemberében megszületett a kisebbik lányom kisfia, a családunk boldogsága. Azóta nem ismerem azt a szót, hogy nem érek rá. Akármennyi dolgom van, rá mindig van időm, óriási szerelem van a baba és a nagymama között. Szerencsére sokszor látom, gyakran jönnek hozzánk, vagy én megyek hozzájuk.

- Szabadidejében mivel foglakozik?

-  Szeretek sportolni. A biciklizésen kívül víziaerobikozom és imádom a kertészkedést. Alig várjuk a férjemmel a tavaszt, hogy újra kint lehessünk és széppé varázsoljuk a kertünket.

-  Három éve nyugdíjas, de azt mondta, még nem szeretne otthon maradni. Hogyan tervez? Beszélgetünk-e tíz év múlva az 50. jubileumon?

- Nagyon szeretnék ilyen ésszel, ilyen egészséggel beszélgetni tíz év múlva a pályámról. Nagyon örülök, hogy igényt tartottak rám továbbra is. Nagyon boldog vagyok és minden nap hálát adok, hogy dolgozhatok. Amíg egészségileg úgy érzem, hogy bírom, és szükség van rám, addig biztos, hogy maradok.

(Forrás: Érdi Újság)