Erdélyi székely családból született Budapesten. Egész életét a művészetnek szentelte. Számos kiállítás gazdagította életútját, művei nem csak hazai köz- és magángyűjteményekben, hanem a világ több országában is megtalálhatóak. Darabont Tamás festőművész két évtizede él városunkban, tíz éve Érd Művészeti Díjjal tüntették ki, idén Életmű Díjat vehetett át.

– Hogyan lett festőművész?

– Gyermekkoromtól rajzoltam. Talán másodikos elemista voltam, amikor a moziban láttam a Walt Disney rajfilmeket Miki egérrel meg Plútó kutyával. Biztosan sokan emlékeznek rá, hogy minden íráslecke után sormintát kellett készíteni. Volt, aki tulipánt, vagy más virágmintákat, egyéb alakzatokat ismételgetett, én meg lerajzoltam Miki egeret, amint pórázon vezeti a Plútót, s ezt így egymás után többször megismételve. A tanítónő rettenetesen megdorgált miatta, mert nem hitte el, hogy a saját munkám. Rettenetesen rosszul esett, hiszen tényleg a saját rajzaim voltak! Így kezdődött, aztán folytatódott azzal, hogy minden könyvemet telerajzolgattam. Negyedikes gimnazista koromban – a mai nyolcadik osztálynak felel meg – láttam meg az iskolában a hirdetést, hogy lehet jelentkezni Gallé Tibor festőiskolájába. Volt két jó barátom, így mi hárman összeszedtük a bátorságunkat és elmentünk a művész Városliget környéki műtermébe. Kissé feltűnő volt, hogy csak mi voltunk tizenéves lurkók, a teremben csak felnőtt nők és férfiak ültek a rajztáblák előtt.

– Nem futamodtak meg?

– Nem, elég elszántak voltunk, de megilletődve pásztáztunk végig a rajzlapokra meredő embereken, majd a festőművész egyik segédje bejelentette: íme a mester! Megjelent Gallé Tibor fehér barettben, azaz svájci sapkában – akkoriban ilyet viseltek a művészek –, s kezdte magyarázni, mi lesz a feladatunk, mit kell majd rajzolnunk. Természetesen a szokásos szénrajzgyakorlatokkal kezdtünk: kocka, gömb, csendélet, portré és – pontosan már nem tudom hány hónap után – eljutottunk az aktig. Képzeljék csak el, mit jelentett ez akkoriban a 14 éves kamaszfiúknak! Csak feszengtünk, amikor megtudtuk, hogy egy teljesen mezítelen nő lesz a modell! Megjelent a mester, s bemutatott egy gyönyörű lányt. Olyan szép nőt én még életemben nem láttam! Alapvetően nem is volt jellemző az aktmodellekre, hogy csinosak, de ez nő az a kivétel volt, aki erősítette a szabályt, sőt annyira tetszetős volt a külseje, hogy a legközelebbi alkalomra már el sem jött modellt állni, mert az egyik felnőtt azonnal udvarolni kezdett neki és hamarosan el is vette feleségül. A következő modell viszont már jóval szerényebb külalakkal rendelkezett.

–Végül az utóbbi hölgyről készült el az akt?

– Igen. Alapvetően három órát dolgozhattunk, de egy kép befejezéséhez több kellett, így természetesen a második modellről készült el a tanulmányrajz. Nekem azonban ennél nagyobb gondot okozott, hogy a kész képet haza is kellett volna vinni! A barátaim is bajban voltak ezzel, nem azért, mert prűdek lettünk volna, de mégiscsak tisztességes polgári családból származtunk. Most vigyek haza egy mezítelen nőről készült alkotást? Hogyan álljak én ezzel a szüleim elé, ha megkérdezik, mit csináltam a rajziskolában? Így aztán hazafelé tartva, a Podmaniczky utcában szépen felszögeztük egy kapu alá a rajzainkat, hogy ne kelljen előállni vele otthon.

– A szülei támogatták, hogy festészettel foglalkozzon?

– Nem. Ők tisztességes polgári foglalkozást vártak el tőlem. Jómagam is úgy terveztem, állatorvos leszek. Csakhogy a vér látványától még ma is elájulok! Pedig az állatokat nagyon szerettem, most is rajongok értük, de mégsem tanulhattam orvosnak. Érettségi után meg rögtön besoroztak katonának.

– Mihez kezdett ezután?

– Reklámgrafikával foglalkoztam. Többek között az Úttörő Áruházban, a Luxus Áruházban is dolgoztam, s egymásután nyertem a kirakatversenyeket. Utána meg a Bolgár Kultúrházhoz kerültem, ahol a fő feladatom a kiállítások szervezése volt, így nekem is hamar lett önálló kiállításom. Jó kapcsolatot ápoltam a hazai festőtársaimmal is, s nekik is gyakran szerveztem egyéni táraltokat. Reich Károly, Csohány Kálmán, Balogh Ervin festők, vagy Kiss Sándor szobrász – hogy néhány nevet említsek – akikkel komoly baráti kört sikerült kialakítanunk. Persze, jöttek bolgár festők is, sőt engem is kiküldtek Bulgáriába. Szófiában egy hónapos tanulmányúton voltam, s egy művésztelep munkájában is részt vettem. Később a művészetben is elkezdtem önálló utakon is járni, beadtam néhány festményemet a Képcsarnokba és elég jól megéltem belőlük. Tamás Ervin mondta is nekem: Ha állásban vagy, nem tudsz keresni! Ebben igaza volt, meg is fogadtam a tanácsát, s elkezdtem a Képcsarnoknak dolgozni. Rengeteg képet festettem akkoriban!

– Az emberek kedvelték a műveit?

– Annyit tudok, hogy nagyon sokat eladtak a Képcsarnokban, fogalmam sincs mennyi lehetett! Miután megszűnt a Képcsarnok, óriási raktárkészlete maradt, s amikor bementem a saját képeimet elhozni, kiderült, egyetlenegy sem volt belőlük raktáron, mindegyik elkelt.

– Korán kialakult az egyéni karaktere?

– Figurális festészettel csak kezdetben foglalkoztam. Majd volt egy kis szürreális időszakom, de akkoriban még nem szerették ezt az irányzatot, a Képcsarnoknál nem is volt érdemes ilyesmivel próbálkozni! Volt egy nagyon jó székely szobrász barátom, Kiss Sándor, aki, ahogy nézte a képeimet – megjegyzem, voltak azért „vadabb” alkotásaim is! –, azt mondta nekem: „Lelkem, miért hülyéskedsz te becsületes magyar székely ember létedre? Miért nem fested meg inkább a szép magyar hazád gyönyörű tájait?” Elgondolkodtatott, s több ízben, amikor művésztelepen voltam Mártélyban meg Hódmezővásárhelyen, valahogy megfogott a Tisza-part, meg a vásárhelyi miliő, s tényleg, az ilyen meg ehhez hasonló tájképekből nagyon jól megéltem. Azt azért nem mondanám, hogy kényszerből festettem volna őket, mert akkor tényleg élveztem is ezt a műfajt. Ráadásul nagyon sok jó barátot is szereztem a művésztelepeken, s mi, mint törzstagok mindig visszajártunk.

– Szívesen emlékezik vissza ezekre az időkre?

– Hogyne, hiszen rengeteget nevettünk, folyton ugrattuk egymást. Csohány Kálmánnak volt egy olyan biciklije, amelynek háromszoros vastagságú kerekei voltak, hogy elbírják a százvalahány kilóját. Többek között a piacot is meglátogattuk minden alkalommal. Kálmánnak meg az volt a szokása, hogy az ócskásoknál minden piacnapon kiválasztotta a legvadabb giccset és megvásárolta, majd a képet elküldte a múzeumba. A múzeumigazgatónak pedig illendőségből meg kellett köszönni minden tárgyat. Dömötör János végül már nagyon pipa volt ezekre a rémségekre, de ő is gyakran lejárt közénk a művésztelepre, jóízűeket beszélgettünk, borozgattunk és nevettünk vele együtt. Kálmán szívesen látogatta a lacikonyhákat is, szeretett jókat enni. Vett egy hatalmas májas hurkát, de mind nem bírta megenni, a maradékot eltette későbbre a táskájába. Giccsnézegetés közben aztán mégis megéhezett, legyűrte a maradékot is, ám erre meg aztán inni kellett! Egyik kocsmában legurította rá a „háromemberes”, rémes kocsisbort. Mártélyban pedig nemcsak szobát kaptak a művészek, hanem egy-egy ladikot is. Így aztán a Holt-Tiszán evezgettünk, s gyönyörködtünk a megfestendő tájban. Nagyon kellemes nyarak voltak azok!

– Élvezte a szabadtéri festést?

– Én ott nem festettem soha, csak néztem. Se vázlatot, se fotót nem készítettem. Nekem minden itt volt mindig a fejemben. Érdekes viszont, hogy gyakran megjelent előttem az a kép, amit épp festeni akartam, de mire elkészült, soha nem volt olyan, mint a képzeletemben. Egyetlenegyszer sem sikerült úgy lefestenem, ahogy elgondoltam. Végül belenyugodtam, hogy ennek így kell lennie! Elégedett viszont soha nem voltam, mert szerintem, aki megelégszik magával, azzal az emberrel baj van…

– Soha nem volt elégedett azzal, amit alkotott?

– Nem! Legfeljebb annyit éreztem, na most végre elkészült a kép, s talán 2-3 napig jól is éreztem magam tőle, de utána amint ránéztem, elégedetlen voltam vele.

– Ilyenkor újra átdolgozta a festményeit?

– Ez gyakran előfordult velem, persze, nem mindegyikhez tértem vissza, de arra is volt példa, hogy annyira nem tetszett, hogy még sokat dolgoztam rajta. Például ezt a képet Évának, a feleségemnek festettem születésnapjára. Erre emlékszem, hogy folyton bele-belejavítottam. Meg olyan is előfordult, hogy egy témát többször is megfestettem, más-más színekkel. Megtörtént, hogy utólag bele kellett nyúljak a késznek vélt festménybe, mert amíg készült, nem vettem észre, mi hiányzik róla, később meg igen. Néha egy, vagy két év múltán is képes voltam változtatni a festményemen, ha nem voltam megelégedve vele.

– Sikerült beilleszkednie Érden?

– Közel 21 éve, 1996-ban költöztünk ide, lassan tősgyökeres érdinek érezhetem magam. Amikor idekerültünk, készült velem egy rádióriport, amelyben többek között megkérdezték tőlem, mit szóltak hozzá az érdiek, hogy ideköltöztem. Mondom: mit szóltak volna, nem is tudják, nem szóltam senkinek. Na, még aznap többen is telefonáltak, hogy üdvözöljenek. Köztük volt Maitz Ferenc iskolaigazgató, ugyanis a Kőrösi Iskola közelében lakom, s Donkóné Simon Judittal mindjárt felkértek, hogy rendezzek ott kiállítást. Később egy festményt is rendeltek tőlem. Tállai Katalin is megkeresett a Poly-Art Alapítvány megalakításakor, hogy csatlakozzam hozzájuk. Akkoriban még a professzionális és az amatőr képzőművészek is együtt rendeztek kiállítást. Volt egy bemutatkozó is a Pataki Cukrászdában, elkezdtek engem is faggatni a közönség előtt. Ennek nem örültem, mert nem szeretek magamról beszélni, szerepelni. Úgy gondolom, beszéljenek helyettem a képeim! Később megalakult a művészeknek egy olyan társasága, ahová el-eljártam egy ideig, de amikor már túlságosan kibővült, meg a művésztelep is létrejött, kivontam magam, mert nem tudok csapatban festeni, én inkább egyedül dolgozom. Mint említettem, számomra a művésztelepek inkább a nyaralást jelentették. Jól éreztem magam a művésztársakkal, de nem dolgoztam velük együtt, inkább barátkoztunk, kirándultunk, beszélgettünk. Igaz, a vásárhelyi műteremben szobrászkodtam is egy kicsit, az ott készült alkotások még megvannak, sőt a lányom is ott agyagozott kislány korában.

– A lányuk is művész lett?

– Igen, ő kerámiázik, az unkám pedig harmadéves a Képzőművészeti Egyetemen, szobrásznak tanul. Most, egy évet halasztott, mert megszületett a dédunokám, akinek az édesapja is neves szobrász, a képzőművészeti gimnáziumban oktat. A feleségem, Éva pedig üveget festett. Így az egész családom képzőművészettel foglalkozik.

– Hogyan fogadta a város Életmű Díját?

– Budapesten a Várfok borozóban minden szerdán összegyűlik egy társaság amelyben van színész, író, festő is, szóval, jó a társaság, s éppen a vonaton ültem odafelé tartva, amikor az érdi Polgármesteri Hivatalból felhívtak, hogy megkaptam-e a meghívót a március 15-ei ünnepségre, ugyanis díjat fogok kapni. Nagyon meglepődtem, s csak akkor hittem el, hogy tényleg engem is kitüntetnek, amikor megérkezett a hivatalos értesítés is róla. Nagyon jól esett, hogy gondoltak rám, és olyan nagy szeretettel vettek körül a régi ismerősök, akikkel sokáig nem találkoztam. Azt hittem, szép csendesen elfelejtenek, hiszen az utóbbi egy évben, amióta a feleségem elhunyt, egyáltalán nem vágytam társaságra. Persze, nem vagyok egyedül, mert itthon szerető család vesz körül, a kis csibész dédunokámmal az élen, de hát mégis… itt bármihez nyúlok, bármerre nézek, minden Évára, a feleségemre emlékeztet. Ez elől nem menekülhetek. Több mint ötven évig éltünk együtt! Még az aranylakodalmunkat 2015 nyarán megünnepeltük, s télen már itt hagyott bennünket. Hiába mondogatják, hogy az idő múlásával könnyebb lesz, máig nem tudom túltenni magam a hiányán, ezért nem megyek emberek közé. Már soha nem fogom feldolgozni az elvesztését, sőt ahogy múlik az idő, egyre rosszabb… Tulajdonképpen dolgozni is alig tudok.

– Nem is festett mostanában?

– Mindössze két képem készült el azóta, de hát mind a kettő a gyászról szól. Nemrég lealapoztam egy nagyobb farostot, s van is valami sejtésem, hogy mi kerül rá, de olyan nehezemre esik hozzáfogni… Nincs meg már bennem az egykori lendület, ráadásul két óránál többet nem is bírok ott állni a kép előtt. Ülve meg nem tudok festeni, nekem az nem ment soha.

– A díj átvétele után azt nyilatkozta az Érd TV-nek, hogy „végigszórakozta” az életét, mert soha sem tekintette munkának a festészetet.

– Nekem tényleg nem volt munka egy képet megfesteni, mert szerettem ezzel foglalkozni. Még akkor sem éreztem tehernek, vagy unalmasnak, ha megrendelésre kellett dolgoznom. Előfordult, hogy a Képcsarnokból szóltak, kérnek öt alkotást. Nekiláttam és csináltam, nem volt nehéz, örömömet leltem benne. Sőt, már olyan rutinom volt sokszor, hogy szinte ment az ecset magától! Igaz, legkevésbé kedveltem a csendéletet, de ha az kellett, megfestettem. Persze, sok kép készült úgy is, hogy senki nem kérte, hanem nekem volt hozzá kedvem. Mint például a mediterrán tájfestmények. Gyakran nyaraltunk Görögországban, illetve a spanyol és az olasz tengerparton is, s így születtek ezek az úti élmények. Nem a helyszínen készültek, hanem már itthon festettem meg azt, ami megmaradt az emlékeimben. A konkrét látvány nem izgatott, hanem sokkal inkább az, ami utána élt még bennem: a hangulat meg az érzések, a napfény, az illatok, vagy egy pillanatnyi emlékkép. Ha elkezdek festeni, kell, hogy legyen valamiféle indulat bennem. Ritkábban fordul elő a fordítottja, de van, hogy nem jut eszembe semmi, mégis amikor elkezdek festeni, jön a téma is, s már a címe is megfogalmazódik, meg az is miért festem meg.

(Érdi Újság)