Aligha akad érdi ember, aki ne hallott volna a több évtizede városunkban működő Soós Pékségről. Ám jelentősen kevesebb azok száma, akik ismerik, vagy felismerik fiatal ügyvezetőjét, aki saját bevallása szerint is szándékosan kerüli a nyilvánosságot. Nekünk mégis sikerült szóra bírni a nemrégen Érdikummá választott pékség tulajdonosát, ifjabb Soós Józsefet.

-Az édesapjáé volt az üzlet. Az ő elvárása volt, hogy ön vigye tovább az üzletet?

-Nem. Soha nem éreztette velem, hogy nekem ez kötelességem lenne. Viszont itt nőttem fel a pékségben, így fel sem merült bennem, hogy más szakmát kellene választanom. Hároméves koromtól édesapám mellett forgolódtam, sőt előfordult, hogy éjszakára is maradtam, annyira élveztem az ottani légkört. Nagy kaland volt számomra, hogy „etethettem” a kifligépet. Kamaszkoromban pedig bármit rám bízhattak, mindent meg tudtam csinálni, amit egy pékségben el kell végezni. A Pesti Barnabás Élelmiszeripari Szakképző Iskolában érettségiztem és ma is úgy vélem, jó szakmát választottam.

-Nem is érdekelte más?

-Dehogynem! Érdekelt engem sok minden, de hamar meg is untam. Talán a gasztronómia iránti vonzalom, a főzés szeretete maradt meg máig. Hétéves voltam, amikor elkészítettem az első melegszendvicsemet és onnantól kezdve magával ragadott a főzés tudománya. A vasárnapi ebéd sem készülhetett el nélkülem. A kuktáskodás mellett édesanyám hagyta, hogy egyes fogásokat egyedül készítsek el. Ma meg alig van olyan nap, hogy ne én főznék a családnak. Rendszeresen járok a Bocuse d’Or főzőversenyekre is, de csak mint érdeklődő. Van egy jól felszerelt konyhám, amelyben akár negyven főre is főzhetnék, de nekem ez a tevékenység csupán szabadidős elfoglaltság, legfeljebb a családomat és a barátaimat lepem meg az általam készített ételkülönlegességekkel. Emellett fényképezni is szeretek, ami úgy kezdődött, hogy a saját termékeinkről kellettek jó felvételek a honlapra és eközben megkedveltem a fotózást. Különösen a természetben szeretek fényképeket készíteni.

-A szakmájában is meglehetősen kreatív. Ön szokta kitalálni, mivel bővüljön a kínálat?

-Ha nem lennék nyitott az újdonságok iránt, talán kevesebb termékkel is beérném, sőt egyszerűbb is lenne az életem, de szeretem a kihívásokat, érdekelnek az új és finom ízek. Ha eszembe jut valami, akár az éjszaka közepén is képes vagyok elkészíteni. Viszont az, hogy megmarad-e egy-egy új termék a kínálatban, korántsem attól függ, hogy nekem ízlik-e, hanem attól, hogy elfogadják-e a vásárlók. Most is van, amit én egyáltalán nem kedvelek, a vevők viszont húsz éve oda vannak érte!

-Mikor vette át a pékség vezetését?

-Az érettségi és a sorkatonai szolgálat letelte után, 1990-ben. Egyáltalán nem mondható szokványosnak az, amit édesapám akkor tett: teljes mértékben rám bízta mindazt, amit felépített. Mindössze 19 éves múltam ekkor, s ő mégis hagyta, hogy átvegyem az irányítást, mindenről egyedül döntsek. Persze, ha kértem, szívesen adott tanácsot, de a végső döntés az enyém volt. Ráadásul, egyetlen szóval sem ellenkezett, amikor felvetettem, hogy ki kell dobni a régi kemencét és korszerűbbet kell beállítani. Nekem viszont jól esett a feltétel nélküli bizalma. Persze, ő is tevékenyen részt vett a napi munkában, de az ügyvezetésben teljes mértékű szabad kezet adott. Később nagyobb részt vállalt a gépkereskedés üzemeltetéséből, bár az is az én ötletem volt, hogy indítsuk el a cukrászgépek és berendezések forgalmazását, mert fontosnak tartottam, hogy több lábon álljon a vállalkozásunk.

-Vajon napjainkban nehezebb megmaradni a piacon?

-Ha minőséget nyújtunk, nem. Azt kell elérnünk, hogy a vevők kedveljék a termékeinket, mert csak így jönnek célirányosan a mi üzletünkbe, hiszen a város bármelyik pontján lehet pékárút kapni, sőt fagylaltot meg süteményt is. Ha mégis hozzánk térnek be, annak oka az a minőség, amit tőlünk megszokhattak. Inkább hagyom, hogy egy-két termékünk veszteséges legyen, de nem vagyok hajlandó áttérni a gyengébb minőségű alapanyagra. Ha már végképp csak veszítünk rajta, inkább megszüntetem, kiveszem a kínálatból. Pogácsáink zöme vajból készül és van saját lekvárkészítő kisüzemünk is, így amiben lekvár, vagy ízes szósz van, garantáltan gyümölcsből készült.

-Már az édesapja is foglalkozott a süteményekkel, vagy ez kifejezetten az ön érdeme?

-Az ő idejében ez nehézkes lett volna, nem csak az alapanyagok, de a gépek beszerzése és az új technológiák bevezetése miatt is. Az ő tevékenysége főként a kenyérsütésre és a klasszikus péksüteményekre korlátozódott. Én még láttam édesapámat kézzel dagasztani a tésztát és természetesen engem is megtanított rá, de szerencsére ma már nincs rá szükség. Az öntöttvas dagasztóteknőt azonban megőriztem emlékbe, de nem biztos, hogy egyből sikerülne 300 kilónyi kenyértésztát kézi erővel bedagasztani benne!

-Felesége is a pékségben dolgozik?

-Igen, és bizony óriási terhet vesz le a vállamról. Ő is péknek tanult, egy osztályba jártunk, együtt érettségiztünk, de ő később még elvégezte a táncpedagógiai főiskolát is. Tulajdonképpen tánctanár, de ennek dacára napi szinten jelen van a pékségben, jelentős részt vállal a munkából. Persze, a tánchoz sem lett hűtlen, szalagavatóra, vagy egyéb eseményekre vállal tánctanítást. Ahogyan nekem a főzés, számára a tánc jelenti a mindennapi teendőkből való kikapcsolódást, a feltöltődést.

-Ön milyen kenyeret szeret? Milyen a jó kenyér?

-Mindenkinek más, de inkább attól függ, mihez esszük a kenyeret. A magyaros ételekhez – mint amilyen a töltött káposzta, a pörkölt vagy a csípős halászlé, esetleg a ragu meg a bableves – ahogyan legtöbben, jómagam is csak fehér kenyeret szoktam enni, mert így finomak! Persze meggyőződésem, hogy nem a fehér kenyér a legkárosabb a szervezetünkre, hanem a különféle ízfokozó adalékok, a nitrátot tartalmazó ízesítők, amelyek rengeteg kész termékben megtalálhatók. Kedvelem még a kovászból készült, százszázalékos rozskenyeret, valamint a rusztikus, többféle lisztből, vagy csak teljes kiőrlésű lisztből sült kenyereket is. Nagy kedvencem a különleges technológiával készült, svájci gyökérkenyér. Régebben, ha megláttam valamelyik bolt polcán, nem tudtam ellenállni: pék létemre kenyeret vettem! Később bevettem a kínálatunkba, de errefelé valahogy nem kedvelik az emberek.

-Ön szerint mi a sikerük a kulcsa?

-Több mint 90 százalékban természetes anyagokból készülnek a termékeink. Ez nagyon jó arány, de szerencsére, nemcsak mi vagyunk ezzel így. Azok az iparosok, akik több évtizeddel ezelőtt nevet szereztek maguknak ebben a városban, máig megbízható áruval szolgálják ki vevőiket. Nem véletlenül ismertek és keresettek a termékeik. Nálunk például a lekvárok és a gyümölcsből készült öntetek mellett, a rétestészta is házi készítésű, de hosszasan sorolhatnám, mi minden jelenti nekünk a természetes és házias ízeket. Büszke vagyok például a bejglinkre. Sikerült kikísérleteznünk olyanra, amilyennek én is szeretem: sok töltelékkel, házias ízekkel és még mutatós is! Mint említettem, nekem az az elvem, hogy vagy legyen tökéletes amit kínálunk, vagy ne is készítsük, ha bármilyen okból nem tehetjük bele az összes hozzávalót úgy és abban a mennyiségben, ahogyan azt a termék megkívánja. Lehet, hihetetlenül hangzik, de amíg nem volt gépünk a pisztácia paszta elkészítéséhez, minden eladott gombóc veszteség volt! Ha azonban azt látom, nem veszik, mert drágának találják, inkább kiveszem a kínálatból, de nem adok alább a minőségből.

-Tapasztalatai szerint sokat változott a fogyasztók igénye?

-Rengeteget. Ma már sokkal többen értékelik és keresik az egészséges termékeket, a kevesebb energiatartalmú kenyeret és péksüteményt. Ugyanakkor érdekes, hogy nem sikerült elfogadtatni – bár pár évenként újra meg újra próbálkozom vele – a hagyományos, kovásszal készült zsemlét, mert ma is a „felfújtat” keresik, így mindig visszaállunk a gyártására Én, ha zsemlét reggelizek, inkább a császárt választom, ami azért nem lesz „felfújt”, mert a gép belemetszi a jól ismert mintát, s kimegy belőle a széndioxid.

- Lesz-e kinek átadni majd a pékséget? Gyermekeit érdekli ez a szakma?

-A nagy fiunk 24, a lányunk 22, a kisfiunk meg 11 éves. Mind nagyon szorgalmasak, sokat segédkeznek az üzletben, bármikor lehet rájuk számítani. Talán a legkisebb fiú szeret leginkább a boltban serénykedni, A felnőtt gyermekeknek azonban egészen más az elhívásuk. Ők mindketten művészemberek. A fiam énektanár és nemrégen saját színtársulatot indított. A Kővirágok Énekiskolában végzett, jelenleg Ercsiben vezeti a vidéki tagozatot. A lányom pedig a Gór Nagy Mária Színitanoda növendéke. Magamról tudom, az a legnagyobb kincs, ha az ember azzal foglalkozhat, amit szeret, amihez ért és amihez tehetséget érez. Láttam én targoncavezetőt is olyan boldognak munkavégzés közben, mintha megnyerte volna a lottófőnyereményt! A lényeg a lelkesedésben, az elhivatottságban van. A nagyobbak pár éves koruk óta élvezték a szereplést, fogatókönyvet írtak, filmet forgattak, muzsikáltak, táncoltak. Nekik ezen a területen kellett kibontakozniuk. Nem állítom, hogy nem örülnék annak, ha bármelyik gyermekem cukrásznak, szakácsnak, vagy péknek tanulna, de nem estem kétségbe, hogy nem. Osztozom a sikerükben és maximálisan támogatom őket így is, hogy ők más utat választottak.

-A közelmúltban felvették a pékséget az Érdi Értéktárba. Hogyan fogadta?

-Jóleső érzés volt, bár aki ismer, tudja, hogy egyáltalán nem szeretek reflektorfénybe kerülni, örülök, ha nem ismernek fel. Nyugodtan járok-kelek a városban, az emberek zöme nem tudja, hogy én vagyok Soós József. Még az ipartestületi munkában sem veszek részt, nem lustaságból, hanem, mert úgy érzem, nem vagyok alkalmas rá. Túl szemérmesnek tartom magam ahhoz, hogy a nagy nyilvánosság előtt forgolódjak. Pár éve kaptam egy városi elismerést, komoly traumát okozott, hogy nyilvánosan át kell vennem a kitüntetést. Szerencsére, még élt az édesapám, ő ment el helyettem. Bár tudom, hogy a nyilvánosság kerülése üzleti szempontból sem túl szerencsés, de nem tehetek róla, én már csak ilyen vagyok! Ha megkeresnek, bármikor szívesen támogatok jó célokat a városban, de továbbra is jobban érzem magam a háttérben. Úgy vélem, a pékség sikere nem ezen múlik, hanem azokon, akikkel együtt dolgozunk a vevőkért.

(Érdi Újság)